Bibliai olvasmány: 23. Zsoltár
– általános beszéd –
„Én vagyok a jó pásztor.” Jn 10, 11. 15.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Az elmúlt vasárnap belekezdtem egy beszédsorozatba, mellyel arra törekszem, hogy minél jobban bemutassam Jézusnak a pásztorral kapcsolatos felfogását. Ma láthatjátok a mindenkori pásztorokat, azzal a ráadással, hogy még jobban megvilágítom egyéniségüket, és egyben megrajzolom a Jézustól sok mindenben különböző, és azonos jellemvonásaikat is. Felhívom mindenki figyelmét, hogy a mai alkalommal is egy prédikáció hangzik el, melyben megjelennek a pásztorok, valamint viszonyulásuk, viszont ezek a pásztorok, akikről én beszélek, illetve Jézus, a jó pásztor, mindannyian a lelkek pásztoraiként elevenednek meg lelki szemeink előtt.
„Amíg nem kötelezed el magad, mindig jelen van a tétovaság, a visszavonulás lehetősége, a céltalanság. Minden cselekedetedre és kezdeményezésre érvényes az alapvető igazság, amelyet ha nem ismersz, számtalan ötlet és nagyszerű terv kárba vész: abban a pillanatban, amikor tényleg elkötelezed magad valamire, a gondviselés is megsegít. És minden elképzelhető dolog megtörténik, amelyek segíthetnek, olyanok, amelyek egyébként sohasem történtek volna meg. Az elhatározásból események áradata adódik, amelyek javunkra fordítanak minden elképzelhető eseményt, találkozást és anyagi segítséget, amelyekről álmodni sem mertünk volna, hogy utunkba kerülnek. /William Hutchison Murray/.
1). Nézzük mindenek előtt, hogy ki is számít „pásztornak”!? Sokat gondolkodtam azon, hogy megfordítsam-e a fontossági sorrendet, de akár így, akár úgy cselekszem is, mindenképpen egyformán hangsúlyosak maradnak a felsorolandók. Némi tépelődés után, maradtam az eredeti elgondolásom mellett, annál ugyanis, hogy első helyre sorolom a legfontosabb pásztort, Istent, majd utána a többieket.
a). Úgy találom, hogy a mi mindenkori és legfőbb pásztorunk a gondviselő Isten. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm (23. Zsolt 1.) – mondja a zsoltáros. És teljes mértékben igaza van. Az olyan ember, aki bízik valamelyik embertársának „gondoskodásában”, akármelyik pillanatban meglepetésszerű csalódás érheti, az viszont, aki Isten kezébe helyezi le életét, annak teljes terjedelmében sincs olyan váratlan és szeszélyes fordulat, melyben ne érezné magán Isten gondviselő szeretetének kisugárzását.
„Az Úr az én pásztorom, jó pásztor Ő. Nyájával arra jár, amerre várva vár, a forrás hűs vize, s a zöld mező.” Idéztem az egyik vallásos éneket. Persze kihangsúlyozzuk, hogy mi nem vagyunk birkák, de vágyódunk a hűs forrás után és vágyik szemünk és szívünk a biztonságra. Lelkünk így kiapadhatatlan forrásra lel Istennél, szívünk pedig szeretetteljes nyugtot talál nála. És nincs ennél fontosabb, sem az emberi szív, sem az emberi lélek számára.
b). A második, nagyon fontos pásztor, Jézus. Ő a lelkek pásztora (1 Pt 2,25.), ahogy Péter apostol nevezi. Kell-e szebb megfogalmazása a prófétának, mint, aki vigyáz a mi lelkünkre? Megelőzően ugyanis olyanok voltunk – amíg nem ismertük meg Jézust -, mint a tévelygő juhok. Most azonban, ahogy megismertük Őt, nemcsak lelkünk pásztorához, hanem felülvigyázójához is elmehetünk. Jézus rámutatott életünk nagy lehetőségére: Beléphetünk Isten országába, ahol megtaláljuk lelkünk várva-várt nyugalmát. Mindaddig pedig, nyugalommal követhetjük a szeretet törvényét, hiszen Jézus tanításai elég erősek ahhoz, hogy vigyázzanak lelkünkre.
c). Elég gyakran találkozunk a Biblia lapjain azzal a felfogással, hogy pásztoroknak számítanak elöljáróink (Ézs 44,28.). Az nem baj, ha adott fejedelemről így vélekedik a zsidóság. Az sem baj, ha őseink úgy bíztak egy fejedelemben, mint egy pásztorban. Sőt, az sem minősíthető rossznak, ha nekünk van hasonló véleményünk egyházi, politikai, társadalmi elöljáróinkról. A fontos mindenben az, hogy hitünkbe ne férkőzzön semmi kétség. Más szóval azok, akikben mi megbízunk minden tekintetben, ne okozzanak csalódást egyikünknek sem.
d). Végül pedig pásztoroknak nevezhetjük az apostolokat is (Jer 23,4.). Végeredményben ők voltak azok, akik egy akolba gyűjtötték az embereket, akik aztán egy jelvény alatt elindultak a kereszténység útján. Ők voltak azok, akik megteremték a kereszténység hagyományát. Nem csoda, hogy a keresztény egyház rögtön szentté nyilvánította őket.
2). A pásztorok ismertetése még nem ért véget. Őszinte és hű akarok maradni önmagamhoz, s így el kell mondanom, hogy a fenti felsorolásban igazán Isten az, aki megérdemli a „-leg” szócskát , s így ez az első helyre teszi Őt. A következő három viszont egyforma rangsorolást érdemel.
Nem így van a lelki tanító, akit szintén a pásztorok közé sorolhatok. Jeremiás prófétánál olvashatjuk Isten egyik megfontolt és megalapozott ígéretét, hogy ad nekünk szívünk szerint való pásztorokat, akik tudománnyal és értelemmel „legeltetik” majd a népet (Jer 3,15.).
Na, kedves Testvéreim! Kisebb, nagyobb szerénységgel mi papok, e pásztorok közé szoktuk sorolni magunkat. Olyan lelki tanítóknak érezzük magunkat, akik tudománnyal és értelemmel igyekszünk bevezetni mindenkit Isten dolgaiba, és megtartani azon az ösvényen, mely Isten akarata szerint való, s hitünk alapján egy szebb, jobb állapotba, Isten országába vezet. Persze, bevallom, hogy amiként nincs két, egyforma ember, úgy ismeretben, tudományban, és értelemben sem áldott meg egyformán a gondviselő Isten két papot . Ezért történik, hogy közülünk némelyek ékesen szólnak Isten dolgairól, mások értelmesen. Talán többen vagyunk, akik arra törekszünk, hogy a beszédükben megjelenő szeretet súrolja a megvalósíthatóság határait.
Nem tagadom el azt sem, hogy a lelki tanítónak, akár a jó pásztornak, mindig a nyája mellett van a helye (Lk 2,8.). Nagyon szépen fogalmaz Lukács evangélista, amikor a pásztorok vigyázását ecseteli: „vigyáztak éjszakán az ő nyájuk mellett”. Ebben az értelemben a vigyázás egyben megőrzést is jelent.
A 2. Világháború alkalmával, Dél-Erdélyben még kegyetlenebb viszonyok uralkodtak sok esetben, mint máshol. Míg Erdély számos unitárius gyülekezetéből elmenekültek a lelki tanítók, a papok, addig Bíró István, bágyoni lelkész híveivel maradt. Sőt az erdőre menekülő asszonyok és gyermekek mellett maradt. Végezte továbbra is lelkészi feladatait, temetett, illetve más szükséges papi teendőket látott el. Akkor és később is csak így válaszolt a feltett kérdésre, hogy miért nem menekült: Azért, mert tudta, hogy neki hívei között van a helye. Bíró István, egykori lelkész szavaiban megtaláltam János evangélista meglátását. A pap, a jó pásztor soha nem hagyja el nyáját, mint a béres (Jn 10,12.). A béres, amikor meglátja, hogy jön a farkas, elszalad és saját bőrét menti. Elszalad, mert nem az övéi a juhok. Az igazi lelki tanító, a jó pap, a jó pásztor, soha nem hagyja el híveit, mert tőlük nemcsak élete fenntartásához szükséges bért, hanem megélhetést remél és talán kap is.
Bocsássanak meg az esetleges, keményebb fogalmazásért, de én úgy találom, hogy a pásztor nem „nyúzza le juhai bőrét”. A pásztor csak megélhetését várja el saját nyájától. Aki ellenkezőleg cselekszik, az csak bérese a nyájnak.
Amennyiben még közelebb hozzuk magunkhoz a fenti mondatot, akkor elmondhatom, hogy egy gyülekezet esetében akkor válik igazi, lelki tanítóvá, pásztorrá egy pap, ha a hívek nem úgy kezelik őt, mint egy bérest, hanem, mint egy pásztort, aki nyájának élén áll, rá vigyáz éjjel és nappal, s bármi is történjen, soha el nem szalad a felelősség elől. Amennyiben pedig béresként kezeli őt a gyülekezet, akkor csak annyit várhat el tőle, mint egy bérestől.
3). Végül pedig lássuk Jézust, a jó pásztor alakját! Azt halljuk róla, hogy ismeri juhait (Jn 10,27.). Nemcsak tanítványainak kiválasztása tanúskodik jó emberismerete mellett, hanem ez tapasztalható minden megnyilvánulásában. Akár a mindennapi embereket tanította, vagy a farizeusokkal és írástudókkal vitázott, tapasztalható, hogy előre tudta: ki tartozik Isten eljövendő országába, és ki az, aki képtelen Isten és embertársának szeretetére.
Tanítói módszerében láthatjuk, hogy minden igyekezetével azon volt, hogy megnyerjen és megtartson embereket Isten ügyének. Nem hiába mondta az egy juhát megkereső ember példázatát, és az ahhoz hasonlókat a megtartásról. Arra törekedett, hogy megkeresse, ami elveszett (Lk 19,10.).
Végül, de nem utolsó sorban azért jó pásztor Jézus, mert olyan áldozatot hozott Isten ügyéért, mely miatt mindig felnéz rá a különböző korok embere.
A fentiekben igyekeztem megrajzolni a jó pásztor alakját. Adja Isten, hogy a mi kis- és nagy közösségeinkben megálljunk hivatásunkban, s teljes odaadással, jó és tiszta lelkiismerettel töltsük be a mindenkori jó pásztor áldásos tisztét. Ámen.
Debrecen, 2010-10-24
Pap Gy. László 