Eliza Beth
(Lili, a kis tündértanuló 7.rész)
Lili, a kis tanulótündér nagyon szégyellte magát. Tudta, milyen csúnya dolog, mégis irigység ütötte fel a fejét a szívében. De amikor annyira szép a pillangók szárnya! Azok a csodás pettyek, csíkok, árnyalások! Ő is szeretett volna olyanokat a szárnyaira.
Pedig igazán szép volt ő is, aranypettyeivel, napfényben csillogó aranyporával. De az ő szárnyai szinte átlátszóak, a lepkének viszont erőteljes kontúrok határolják gyönyörű mintázatát. Csodaszép színei messziről is jól látszanak.
– Én meg majdnem láthatatlan vagyok! – kesergett Lolának, aki osztálytársa és barátnője volt egyben.
– De hát mi tündérek vagyunk! – próbálta vigasztalni Lola. – Nem is lenne jó, ha bárki messziről megláthatna bennünket. Jól tudod, sokszor kell elrejtőznünk az emberek elől. Egy olyan színpompás szárny mindig elárulna téged.
– Elbújnék. Összezárnám a szárnyaimat, ha valaki közelít, és elbújnék. A pillangók is ezt teszik. Lola, kérlek, kérlek! – tette össze a kezecskéit játékosan Lili.
– Nem tudom, hogyan kell – kísérelt meg kitérni a kérés elől a barátnője.
– Dehogynem! Menni fog!
– Nem hiszem, hogy szabad lenne…
– Nem tudja meg senki. Csak egy kicsit, aztán máris visszavarázsolhatsz. Felpróbálom, mint egy új ruhát, aztán máris leveszem – ígérgette Lili.
De Lola hajthatatlan volt. Az érzései azt súgták: ne tegye! Nem szabad!
– Akkor majd magam! – kiáltott mérgesen Lili. – Nem is vagy a barátnőm!
Elröppent, és Lola már csak távolról hallotta a varázsigét:
„Aranyporos csillanás,
Ezüstfényű villanás.
Felhangzik a varázsszó:
Lili legyen pillangó!”
Abban a szempillantásban Lili pillangóvá változott. Lola figyelte, ahogy kiterjesztett szárnyaival boldogan repked. Zuhant, majd felemelkedett, bucskázott a levegőben, pörgött-forgott.
– Odanézz, mami, mekkora pillangó! – kiáltott egy hang a réten. Szöszke kisleány vadvirágokat szedett csokorba, sárgát, pirosat, kéket. Ahogy meglátta az óriási pillét, eldobta a virágokat, és előkapta a lepkehálóját. Szorgalmasan hadakozott vele, Lili szerencséjére folyton mellé célzott, és a háló elszáguldott mellette. A pillangó-tündér leszállt egy virágra és összezárta a szárnyait, hogy elrejtőzzön.
– Most meg hova lett? – kérdezte a csalódott hang.
– Ott van – mutatta az anyuka. – Csak elbújt, elrejtette szép színpompás szárnyait. Látod?
A gyerek azonnal odasuhintott. Lili felröppent. Menekülőre fogta. Ennek a fele sem tréfa! Hát nem lehet elbújni az emberek szeme elől? Huss… – surrant el mellette a háló.
– Lola! Lola, segíts! – sikította Lili. Pánikba esett, hogy befogják, mint egy valódi lepkét, talán még gombostűre is felszúrják. És ekkor megtörtént! A kislány eltalálta, ő pedig belegabalyodott a hálóba. – Lolaaa!
Nem vette észre, hogy barátnője visszavarázsolta. A lepkevadász hiába kukucskált a hálója alá, ott bizony semmit sem látott, mert Lili láthatatlanná lett áttetsző szárnyainak köszönhetően. Ki is bújt azonnal, ahogy felemelkedett egy kissé a háló.
– Hűűű! Ez meleg helyzet volt!
– Mondtam, hogy nem szabad! – röppent mellé Lola. – Pórul járhattál volna!
– Igazad volt, Lola! – ismerte be Lili. – Megígérem, hogy soha többé nem engedek az irigységnek, és nem teszek tilos dolgot. Lehet csodaszép a pillangó – én tündér vagyok!
Pap Gy. László 