Bibliai olvasmány: Lk 17,12-21.
– általános beszéd –
„Aki megőrzi száját, megtartja magát.” Péld 13, 3.
Kedves Atyámfiai, Szeretett Testvéreim!
A mai alkalomra kiválasztott prédikációtéma: a beszéd. Ezt azonban – terjedelmére való tekintettel – két egymás utáni vasárnapon szeretném boncolgatni. Azok a gondolatok, melyek e témakörbe kívánkoznak, két nagy csoportosítást igényelnek: 1). Az emberi és 2). Az isteni beszéd. A sorrendet bármelyik pillanatban meg lehet cserélni. Sőt, az a véleményem, hogy lelkésztársaim éppen a másodikat helyeznék előtérbe. Nem az érdekesség kedvéért, hanem határozott céllal cseréltem fel a sorrendet. Mai beszédemben azt szeretném részletezni, hogy milyen egymáshoz a beszédünk általában, a következő vasárnapon viszont, nem Isten beszédéről szólok, hanem rávilágítok arra a kérdésre, hogy miként beszél Isten velünk, az emberekkel.
„Nem jó az, ha az emberek nap mint nap arra kényszerülnek, hogy hősi bátorsággal álljanak ki meggyőződéseik mellett, bármi lesz is ennek a következménye; vagy nem érezvén erőt e hősiességre, önmaguk előtt megszégyenülve, fülüket-farkukat behúzva kotródjanak el, és rossz lelkiismerettel, sunyin, mellébeszélve, dünnyögve, zavart tekintettel folytassák a párbeszédet egymással s a világgal. Nem jó, ha a lelkiismereti parancs és a kimondott szó között olyan nagy akadályok tornyosulnak, hogy csak hősi erőfeszítéssel lehet áttörni rajtuk. Nem jó, ha hősiesség kell ahhoz, aminek természetes emberi gesztusnak, mindennapi társadalmi gyakorlatnak kell lennie.” Idéztem Hankiss Elemért.
Hálaadással folytatom mondanivalómat, hiszen boldogok lehetünk mindannyian, hogy Isten számtalan alkalmat és lehetőséget ad arra, hogy egymással beszélgethetünk (68. Zsolt 12.). Hála legyen neki, és hálások lehetünk természetesen egymásnak is, hogy beszédünkkel „öregbíthetjük” azt a tudományt (Péld 16, 23.), melyet Istenről hallottunk és szólunk. Tudjuk azt is, hogy a bolond – a Példabeszédek írója szerint – nem kedveli az ékes beszédet (Péld 17, 7.), sem az Istenről szólót. Számára sokkal fontosabb, ha tisztességtelen téma forog a nyelvén.
János evangéliumában többek között azt is olvashatjuk, hogy Jézus nem szólt önmagától, hanem Attól, aki őt elbocsátotta, vagyis azt beszélte, amit megparancsolt neki az Atya (12, 49.). Én nem akarom ugyanezeket a szavakat megismételni, hiszen nem érzem magam arra feljogosultnak. De tudom, hogy nekem is elmondta Isten, hogy mi legyen a jó (Mik 6, 8.). Ennek alapján ragaszkodom is ahhoz. Ennek függvényében beszélek mindarról, melyek említésre méltók (Jn 16, 12).
1). Vigyáznunk kell minden szóra, melyet kiejtünk beszélgetésünk folyamán. Egyesek nem csak megbánják meggondolatlanul kiejtett szavaikat, hanem meg is utálják magukat amiatt, hogy nem voltak képesek megzabolázni nyelvűket (Jób 42, 6.). Tanúk voltak a történelem folyamán, vannak ma is és élni fognak ezután is olyan példák, akik saját ajkukkal vonták és vonják magukra a közvélemény és a bírák haragját. Arra is volt, van és lesz példa, hogy, aki parancsolni tud nyelvének, azaz vigyáz arra, hogy mit és miként beszél, az éppen az által fogja megtartani magát.
Unitárius mivoltunk nagyságát megidézve, Jakab apostolra hivatkozhatunk, aki tanácsával itt is belesimul az ember életgyakorlatába. A tanács lényege örök időre követelményt támaszt annak, aki fontosnak tartja az Istennel való kapcsolattartást. Szerinte, ha valaki Istent tisztelőnek mutatkozik, de képtelen arra, hogy megzabolázza nyelvét, akkor az ilyen embernek hiábavaló minden istentiszteleti szolgálata (Jk 1, 26.).
2). A második gondolat arra irányul, hogy lehetőség szerint kerüljük a sok beszédet. Szeretném, ha Testvéreim nem botránkoznának meg ma sem egyes kijelentésemen. Maga a fogalom gyakran használatot mindennapi beszédünkben, viszont olvasható a Bibliában is: Még a bolondot is bölcsnek ítélik, hogyha hallgat (Péld 17, 28.). Kemény a kifejezés, de hasonló a viszonyulás is, amikor valaki meg sem várja, hogy feltegyék számára a kérdést, és máris válaszol rá. Adott alkalommal előfordul, hogy éppen az ellenkezője derül ki a feleletből és nem az, amit eredetileg kérdezni akartak tőle. Itt pedig nem az egyszavú válaszokra – igen, nem – kell gondolnunk, hanem a véget nem érő fecsegésre, melynek rendjén még a kérdező is elfeledi az eredeti kérdését.
Bizonyára előfordult veletek is, hogy valamilyen napi elfoglaltságotokat álmotokban tovább folytatni véltétek. Pl. pénzt számoltatok. Lehet az is, hogy elég sokat. Ha másnap felcserélnénk az álmot és a valóságot, akkor nyomban a prédikátor meglátása teljesedne be: Álom következik a sok foglalatosságból, a sok beszédből pedig bolond beszéd (5, 3.). Ismerős mindannyiunk előtt a régi mondás: Ki sokat beszél, keveset végez. Más szóval, aki folyton locsog, annak nincs ideje dolgozni, vagy másokat szeretetébe fogadni. Egy nagy és követendő példa már volt, Jézus, aki nem szóval, hanem tettel (Lk 7, 22.) bebizonyította nagyságát. Őt kell meglátnunk, követnünk, s így kezdeni el önmagunk átalakítását. Úgy-e belátjátok ti is, hogy minden embernek gyorsnak kell lennie a hallásra, de késedelmesnek a szólásra (Jk 1, 9.), azért, hogy mindinkább kizárjuk a megbánás lehetőségét.
3). El tudjuk-e kerülni a pletykát? Ennél a pontnál meg kell állapítanom, hogy a legtöbben elítéljük a gyakorlatot, mégis él a pletyka közöttünk. Ha ránk kérdeznek, csak ennyit tudunk legtöbbször mondani: Nem tudom, hogy ő mondta, hogy nem mondta, hogy mi mondtuk-e, vagy ti mondtátok, hogy ők mondták volna. A nyelv nagyon kicsiny tag, de gonosz állat – mondja Jakab apostol (3, 5.) és gondoljuk el, hogy mivé válhat az ember, ha pletykába keveri magát? Mekkora állat lesz belőle? … (A pletykáról lehetne mondani egy önálló beszédet.)
4). Azt mondjuk, hogy beszédéről bárkit is meg lehet ismerni. Három példát sorolok:
– Akiről észrevesszük, hogy tétovázik beszédében, nem csak ingadozó emberi magatartást, hanem gonoszságot is feltételezünk.
– Hallottunk beszédében nagyon hirtelen embert, akiről szintén meg van a véleményünk.
– A te beszédedből ismernek meg igaznak, vagy hamisnak – állítja Máté evangéliuma (12, 37.).
5). Sokszor másképpen beszél a szánk, mint, ahogy a szívünk érez. Ezt a meglátást Jézus egyik nagy mondásával szeretném alátámasztani, anélkül, hogy tovább magyaráznám: Mi módon szólhattok jókat, ha gonoszok vagytok? (Mt 12, 34.).
6). Végül pedig óvakodjunk a trágár beszédtől. A mi beszédünknek mindenkor mintegy sóval fűszerezettnek kellene lennie (Kol 4, 6). Ezt azonban csak abban az esetben tudjuk megtartani, ha nem díszítjük fel szükségtelen esküvésekkel, vagy éppen meggondolatlan kifejezésekkel. Sőt, miért hízelkednünk egymásnak, vagy éppen némi csalárdsággal tetőzzük beszédünket? Ne beszéljünk arról, hogy micsoda óriási hazugságokkal bosszantjuk egymás – amúgy ép elméjét. Fontosnak tartom azt is, hogy beszédünk ne legyen örökös támadás egymás ellen. Nagyon sok függ boldogságunkra nézve attól, hogy mit és miként beszélünk egymással (1 Pt 3, 10.).
Kedves Atyámfiai, Szeretett Testvéreim!
Bizonyára szeretnénk megmaradni egymás kegyében olyanoknak, akiknek beszéde idejében és megfelelő módon hangzik. Örvendjünk tehát annak, hogy alkalmaink vannak, hogy egymással elbeszélgessünk a szeretet nyelvén. Ez a beszéd mindig olyan legyen, mint egy szívből fakadó imádság, és nem egy szitkozódó, meggondolatlan káromlás. Beszédünk legyen rövid és lényegre törő, hogy senki ne tarthasson „bolondnak”, még a hátunk mögött, a pletykában sem. Beszédünk egyenessége sugározza mindig az igazságot, hogy megmaradhassunk olyannak, mint ahogy megismertek minket. Egyformán érezzen a szívünk és szóljon a szánk, hogy beszédünk már önmagában dicsérje és magasztalja a rólunk gondoskodó és hozzánk állandóan a szeretet hangján beszélő, mindenható Atyát. Ámen.
Pap Gy. László 