– DF-i emlékbeszéd –
„Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom…” 77. Zsolt 6-7.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Meggyőződésem, hogy nem indíthatnám útjára mai gondolataimat másként, mint Talabér János soraival:
| Csattantsd csak meg tündéri szárnyadat,
S hajolj reám, szelíd emlékezet! |
A múltak örökzöld virágira
Röpítsed át sóvárgó lelkemet. |
Századokon átröpülni kíván unitárius lelkünk, s úgy érezzük, hogy a télelő hangulatot árasztó november derekának vasárnapja a legjobb alkalom erre. Szívünkben, lelkünkben meleg a hangulat és semmi akadálya nincs annak, hogy ismét elhelyezzük a kegyelet virágait. Ezúttal Dávid Ferenc, első püspökünk ismeretlen sírjára. Azért kívánkozunk messzire térben és időben, hogy közel kerülhessünk ahhoz, akit máig megtartott az emlékezet. Ebben a képzeletbeli utazásunkban segít a zsoltáríró, akinek szívesen ismétlem üzenetét: Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom. Mert legtöbbünket nem kímélnek a mindennapi gondok, szinte általánosítható, hogy senki sincs gond nélkül. Azonban ebben az esetben nem erről szól a zsoltáríró. Elmondja ugyanis, hogy hol és miről elmélkedik. Ez egy másfajta gondolkodás, mint ami jellemezi azokat a pillanatokat, melyekben holnapi, holnaputáni terheinket, nehézségeinket szeretnénk megoldani. Ki is mondja a zsoltáríró, hogy a régmúlt napokra gondol. Sőt nem csupán magától értetődően jutott erre a meggyőződésre, hanem egy különös külső és belső kényszerít érez. Úgy magyarázza ezt, hogy gondolnia kell a régmúlt napokra.
Miután megértette önmagával, hogy el kell gondolkodnia az elmúlt, régi napokon, tovább fokozza merengő állapotát, s kifejti, hogy bizony nemcsak elgondolkodik, hanem el is töpreng a múlton. Az a kérdés azonban, hogy pozitívan, vagy negatívan beszélünk a zsoltáríró töprengéséről? Fontos megállapítanunk ezt, hiszen vannak olyan emberek, akik egész életükben csak emésztik magukat. Azt is mondjuk róluk, hogy véglegesen elméláztak. Itt is feltevődik a kérdés, hogy melyek azok a gondok, amik töprengésre bírták a zsoltárírót. Ebben az esetben sem történt más, csupán egy mélyreható töprengés a régmúlt napok fölött. A gondolkodást ésszerűen hajtotta végre, viszont amikor töprengeni kezdett, bekapcsolódott a szíve is. Nemcsak ésszel, hanem szívvel-lélekkel végezte azt a visszaemlékezést, mely elhozta a hozzá fűzött reményeket.
A harmadik mozzanatban meghatározottá válik az ésszerű gondolkodás és a szívvel történt visszaemlékezés szükségessége is. Azt mondja ugyanis a zsoltáríró, hogy emlékezem. A két kérdés közé zárt három cselekedet így válik teljes értékűvé, hiszen eddig csak azt tudtuk, hogy hol és miről gondolkodik, töpreng. Végre kiderült, hogy mi volt az, ami annyira foglalkoztatta elméjét és amibe belekapcsolta szívét is. Nem más, mint egy gondos, alapos elgondolkodás a régmúlt időszakon, melyből feléje jönnek az emlékek, melyek lassan, biztosan, örökérvényűen feltöltődnek az emberi lélek őszinte tisztaságával, szeretetével, kegyelet teljes érzéseivel.
Az előbb felsoroltak alapján elvégeztük a munkát, mely előtt kíváncsian álltunk néhány perccel ezelőtt. Igen ám, de mindaz, amit megjegyeztem a zsoltáríróra érvényes. Vagy közülünk némelyekre. Talán mindnyájunkra. Nem mondhatjuk, hogy csak a zsoltárírónak van szüksége elmélyült visszaemlékezésre és nem is állíthatjuk, hogy mindannyian élünk a visszaemlékezés adta lehetőségek teljes mértékű kihasználásával. Javaslom, hogy mai emlékezésünk alkalmával nézzük meg azokat a lehetőségeket, melyeket átélt annak idején a zsoltáríró, s melyek segítenek nekünk az idén, s talán az elkövetkező esztendőkben is, hogy méltóan megemlékezzünk első püspökünk, Dávid Ferenc életéről és mártír haláláról.
November 19-én az jár a fejemben, hogy van-e ennek a vasárnapnak fontosabb üzenete, mint egy őszinte emlékezés? Van-e olyan gond, mely messze elnyomhatná azt a vágyat, hogy emlékezzünk a régi napokra? Az általunk eltöltöttekre és még inkább azokra, melyeket mások éltek át? Úgy érzem, nem engedhetjük el csak úgy e mai napot. Nincs olyan sok visszaemlékezés, melyben hasonló emléket állíthatunk. Jó választásnak bizonyul, hiszen meggyőződésem, hogy egy újabb alkalom, s éppen november 15-e szellemi üzenetének elhallgatása messze nem lenne elegendő arra, hogy kihasználva ezt a napot, megoldjuk felgyülemlett gondjainkat. Persze nem állítom, hogy nem kell törődnünk velük. Azt ugyan igen, hogy semmit nem használunk, ha éppen a Dávid Ferencre történő megemlékezést választjuk egyéni feladataink megoldására. Éppen ezért hajoljunk a zsoltáríró meglátása felé, s rendezzük úgy az idén és az elkövetkező esztendőkben is dolgainkat, hogy november derekán mélyen elgondolkodjunk az eltelt napokon. De nemcsak, hanem azokon is, akik előttünk jártak. Közöttük is különös gonddal figyeljünk első püspökünkre, akinek köszönhetjük, hogy évszázadokon át büszkélkedhettünk unitárius mivoltunkkal.
A zsoltáríró gondolkodása töprengéssé változott. Szerintem azért, mert hozzá adta a szívét. Mások szerint azért, mert talán magára öltötte az aggódó, önmagáért, másokért felelősséget vállaló szerepét. Nekem és az átlagosan érző és úgy emlékező embereknek is ez erről a véleményem. Ugyanis minden visszaemlékezés, illetve egyszerű emlékezés csakis úgy történhet meg bennünk, ha hozzá adjuk a lelkünket. Persze rajtunk van a teher, hogy vajon állandó töprengéseinkkel megváltoztathatjuk-e jövőnk arculatát? Benne van az emlékezéssel átitatott töprengésben, hogy vajon mi lesz azok nélkül, akik előttünk jártak, akiknek eddig számíthattunk segítségére, s akik már nincsenek közöttünk? Vajon megérjük-e azt az időt, amikor gyermekeink veszik majd át a stafétát? Vajon gyermekeink hűségesek lesznek-e útjainkhoz, hitünkhöz, nemzeti kincseinkhez? Stb.
Érdekes, hogy ezek, melyeket felsoroltam és sok azok közül is, melyeket elhallgattam, szorosan beletartoznak a szívvel történő töprengés körébe. Igen ám, de nem erről szól a zsoltáríró érzésvilága. Nem erről szól az ő emlékezése, melyhez hozzáadta a lelkét. Nem erről beszél legtöbbünk emlékezése sem. Amikor lélekkel emlékezünk, akkor azt értjük, hogy megfájdul valami odabent, mert nagyon hiányzik valaki az életünkből, mert nagyon fáj, hogy nem szerethet többé az, akihez hozzá tartoztunk éveken át. És az is mélyen érint, hogy mi is képtelenek vagyunk régi, gyakorlott szeretettel magunkhoz ölelni eltávozott szeretteinket. S ekkor betoppan emlékezésünkbe a lélek. Ez nem ismer határt az érzések világában. Nem ismer határt az időben, s úgy száll át korokon, hogy pillanatokon belül megtelik a lelkünk könnyes gyönyörűséggel.
Semmi mást nem teszünk, tehát, csupán szívvel emlékezünk. Ez pedig elegendő arra, hogy visszaszálljunk akár 1579-be és meglássuk azt az embert, aki életét adta egy felfogásért, egy egyházért, értünk. Sokunknak fáj minden novemberi visszaemlékezés, hiszen úgy szoktuk meg életünk során, hogy, amikor elveszítünk valakit, de időnként rá emlékezünk, akkor elmegyünk friss virággal, őszinte gondolatokkal a sírjához, s nem ritkán könnyeinkkel varázsoljuk vissza a régen nem látott kedvesünk emlékét. Igen ám, de nem tudjuk megtenni ezt Dávid Ferenccel kapcsolatosan, hiszen ismeretlen pihenésének helye, s emiatt csakis arra szorítkozunk, hogy szívünkben emlékezzünk rá. Bizony ilyenkor jutnak eszünkbe azok az atyánkfiai is, akik elveszítették szeretteiket és a mai napig nem tudják azok pihenési helyét. Ilyenkor érezzük át azt a mély gyászt, melyet magukban hordoznak, s mely vezeti őket az időnkénti kegyelet-teljes megemlékezésükben.
Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom, fürkészi a lelkem az elmúlt időszakok nagy embereinek időt álló emlékét. Nincs hasonló az ilyen megemlékezésekhez, hiszen az emberi lélek műveli ezt. Nem a mindennapi élet terheinek, gondjainak folyamatos megoldása fontos, még az sem, hogy lesz-e helyünk valahol utódaink emlékezetében, hanem az, hogy miről emlékezünk életünk során a szívünkben. Lelkünkben van-e hely azok számára, akik tisztességgel, becsülettel jártak előttünk, és sokszor törékeny testükben olyan szív dobogott, mely zakatolásával felverte késői nemzedékek lelkiismeretében is a vezeklő hangot.
Szeretném, ha ugyanezt mindannyian megéreznénk, akik itt vagyunk, mert a választható lehetőségek közül a legjobb mellett horgonyoztunk le. Voltak ma is, akik szívük örök virágaival és szívükben az emlékezés áldott készségével érkeztek, mások talán itt jöttek rá, hogy november 15, Dávid Ferenc halálának emléknapja. Megint mások később ébrednek rá, hogy mit is jelent egyeseknek a rendszeres gondolkodás a régmúlt napokon, mit jelent szívben és lélekben visszaemlékeznünk azokra, akiknek köszönhetően járt útjaink vannak a hitben, az életben. Legyen áldott az előttünk menetelők emléke. Ámen.
Pap Gy. László 