Bibliai olvasmány: Lk 11,5-13.
„Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki?” Lk 11,11.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Juhász Gyula gondolatával indítom mai beszédemet: „Az én imádságom: lelkem Istene, őrizd meg bennem mindhalálig a gyermeket, akinek születtem.” (Juhász Gyula). Ez a beszéd is a kitartó imádkozásra buzdít. Ezt – hasonlóan az eddig megszokottakhoz – újabb párhuzam felállításával éri el Jézus. Ha megfelelően odafigyelünk a példabeszéd mondanivalójára, akkor nemcsak kellemetlen élményben részesülünk magunkkal kapcsolatosan, hanem ráismerhetünk különleges tulajdonságainkra is.
1). A példabeszéd előzménye többnyire mindnyájunk számára ismert. Az állhatatos imádsággal kapcsolatos tanításokat olvashatjuk, melyek közül csupán kettőt említek. Mindkettővel foglalkoztam megelőző beszédeimben. Az egyik az Alkalmatlankodó barát példázata, melyben éjnek idején kenyeret kér emberünk. A másik tanítás a kitartó keresésre, zörgetésre vonatkozik, mely során az illető megtalálja, amit keres, illetve kinyílik számára a bezárt ajtó.
2). A példabeszéd tartalma további tanítást tár fel, mely a kitartó imádság nyomán megszületett áldás felé fordítja figyelmünket. Félreérthetetlen Jézus jelképes tanítása. Megválaszolatlan kérdéseket helyez egymás után. Nincs is szükség feleletet adni ezekre, hiszen magától értetődők a sorba állítható pozitív válaszok. Nem vitatkozhatunk azon, hogy követ kap-e édesapjától a kenyeret kérő gyermek, vagy kígyót, ha halat szeretne enni. Senki nem feltételezi egyetlen, jó édesapáról, hogy tojás helyett skorpiót lopjon gyermeke tányérjába.
Ezt követően hangsúlyosan megjelenik Jézus tanításában az őszinteség igénye. Különös módon, de kijelenti, hogy gonoszak vagyunk. Úgy általában. Majd nyomban megdicsér. S amennyiben gonosz létünkre mégis képesek vagyunk teljesíteni gyermekeink, embertársaink kérését, vagyis tudunk jót is tenni velük, akkor nyugtassuk meg magunkat, hogy sokkal inkább tesz jót gondviselő Atyánk azokkal, „akik kérik tőle”.
3). A mondanivalót három részben tárgyalom mai beszédemben.
a). Először a legizgalmasabb területre figyelek, melyen az általában, vagy viszonylag gonosznak minősített édesapákkal találkozhatunk. Persze nem esik jól egyikünknek sem, ha gonosznak tartanak, még kevésbé, ha gyermekeink ezt mondanák rólunk. De rosszabbat teszünk, ha vitába keveredünk ezzel kapcsolatosan. Sem hangsúlyosítani, sem eltörülni nem akarom Jézus megállapítását, amikor azt mondja, hogy „gonosz létetekre”-, viszont éppen a lelkiismereti számbavétel szükségessége miatt fontos szembe néznünk ezzel a kérdéssel. Fáj, tehát, ha rossz embereknek tartanak, mert mondjuk, hogy nem jellemző ránk. Vagy legalább is, nem mindnyájunkra. Nem is arról van szó, hogy tudatosítsuk és állandósítsuk a bennünk levő gonoszságot, hanem egyszerűen lássuk be, hogy nem mindig állunk a jóság magaslatán. Sok esetben lehetnénk jobbak is. Vagy, úgy általában.
Az első, és mindennél fontosabb kötelességünk édesapaként, hogy gondoskodjunk gyermekeink táplálékáról. El sem tudjuk képzelni, hogy valaki, az édesapák közül – tréfa ürügyén is akár – követ, – Isten őrizz – kígyót, vagy skorpiót csempésszen gyermeke tányérjába. S mert megtörténtek hasonló gonoszságok, ezért erősítette Jézus ezzel kapcsolatos megállapítását. Maradjunk azonban annál a felfogásnál, mely nem minősíthető pozitívnak, de erkölcsileg alátámasztott, s melyet egy régebbi beszélgetésünk alkalmával mondott egyik ismerős lelkész társam. Nem tudom szó szerint idézni őt, de lényege ez volt meggyőződésének: Ha gyermekéről van szó, akkor bármilyen tettre képes, vagyis tiltott cselekedetet is végrehajt, akár börtönbe is megy, mert azt szeretné, hogy gyermeke ne érezzen fizikai szükséget.
b). A második mondanivaló arra késztet, hogy ismételten önmagunkra figyeljünk. Most akkor nézzünk szembe magunkkal, hogy milyen édesapák vagyunk. Végig nézek a jelenlevő édesapákon, s megnyugvással tapasztalhatom, hogy bizonyára senki nincs közöttünk, aki visszaélt volna édesapai hivatásával. Megszakadt volna férfiszívünk, ha csúfot űztünk volna gyermekeinkkel. Hála Istennek a legtöbben nem tapasztaltuk éhezve, szomjazva a testet-lelket kínzó szükséget, de hallottuk szüleinktől, megtanulhattuk az évek során, hogy sok „szülő saját szájától vonta meg a falatot”, hogy felnevelhesse gyermekeit. Az oktalanoknak nevezett állatok, madarak gondoskodással nevelik fiaikat. S akkor mi, Istennek értelmes teremtményei ne tegyük meg azt, amit megkövetel édesapai „beosztásunk” a családon belül?
Nemcsak az élet tekintetéből alapvetően elmaradhatatlan táplálékkal kapcsolatosan kell eljárnunk a fentiek értelmében, hanem a többi területen is. Időnkénti gonoszságunkat erősítik azok az esetek, melyekben – talán önhibánkon kívül-, de gyermekeink felé nem teljesítettük megelőző ígéretünket. Bármennyire is fáj ez a visszaemlékezés, be kell ismernünk, hogy akkor csorbát okoztunk gyermek-édesapai kapcsolatunkban. S nem megtréfáltuk gyermekeinket azzal, hogy követ, kígyót, skorpiót tettünk ennivaló gyanánt eléjük, nem egyfajta nevelési szándék végeztette velünk ezt, hanem egyszerűen, valamiben csalódást okoztunk nekik.
c). A harmadik tanításban párhuzamot látunk édesapai, gondoskodó magatartásunk, és Isten hozzánk való viszonyulása között, valamint szembe kerülünk egy lényeges megállapítással is. Ez alatt pedig már nem csak a kitartó kérést kell értenünk, hanem azoknak a személyeknek a megjelölését is, akiknek csakugyan szükségük van Isten áldásaira.
Tehát, feltételezzünk magunkról, hogy mindez ideig jó édesapáknak bizonyultunk, és ez – kimondjuk: így is van. Igen ám, de egyszer legalább velünk is megtörténhetett, hogy nem teljesítettük valamiért gyermekeink kérését. Ne menjünk bele ennek részleteibe! Azt is megállapíthatjuk magunkról, hogy viszonylag jóknak bizonyulunk embertársainkkal szemben. Itt is bekövetkezhetett legalább egy hiba. Vonjuk le a következtetést, melyet sorozatosan megtett Jézus is annak idején. Emberekként jót teszünk gyermekeinkkel, embertársainkkal, s akkor gondoljuk csak el, hogy mennyivel inkább jót tesz Isten mindnyájunkkal. Őt ugyanis soha nem befolyásolja külső szempont. Nem ragadtatja el magát pillanatnyi megérzései miatt, és nem dönt elhamarkodottan sem. Lehet, hogy időnként késésnek minősítjük hallgatását, de jóságában és szeretetében állandó és következetes marad.
A második tényező nyomban sorolható. Az ugyanis, hogy csakis azok várhatnak Isten bekövetkező áldásaira, akik kitartó hittel kérik. Itt viszont az Istenbe vetett hit a meghatározó. Ezért nem beszélünk azokról, akik nem hisznek Isten létezésében. Ezzel szemben beszélünk magunkról, akik hiszünk, remélünk áldásaiban. Mennyire hatásosnak bizonyul ebben a kapcsolatban a gyermek-édesapa viszony! Ha gyermekünk elénk állt, vagy előáll valamilyen kéréssel, akkor azért teszi, azért mondja el nekünk, mert bízik abban, hogy meghallgatjuk őt. Lehet, hogy nem minden esetben „bizalmas” a kérés, de egyértelműen hisz abban, hogy meghallgatjuk, s lehetőség szerint teljesítjük azt. Amennyiben elfordulunk tőle, lehet, hogy továbbra is megbízik az alapvető kérdésekben, de megkímél a bizalmasok ügyei előtárásától. Vagyis, hiszi, hogy előteremtjük a szükséges enni-innivalót, a cipőt, öltözetet, stb., de további kérésekkel nem terhel bennünket.
A hit világában ez annyit jelent, hogy amikor megfogalmazzuk kéréseinket Isten felé, akkor hisszük, hogy hamarosan beteljesíti azokat. Itt is fenn áll annak lehetősége, hogy Isten késlekedését okolva elfordulunk tőle, vagy talán többé nem is keressük imádságainkkal. Meg kell tudnunk végre, hogy Isten viszonyulása nem hasonlítható az emberéhez. Lehet, hogy késik a beteljesülés, de nyugtassuk meg magunkat, hogy mindeddig egyetlen ember életében sem maradt el, aki kitartóan kérte tőle.
4). A példabeszéd időszerűsége vitathatatlan, hiszen egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy naponta, vagy időnként ne keresné meg valaki kéréseivel. Egyszerűen előnyösnek mondható, akiket naponta így emlegetnek, hogy édesapám. Én úgy vagyok ezzel, hogy valahányszor szólítanak gyermekeim, mindig nyomban várom a kérést. Bevallom – éppen azért, mert időnként magam is gyengének bizonyulok-, fohászkodom Istenhez, hogy gyermekeim elhangzott kérése után megfontolt döntést hozzak, s ne kelljen visszautasítanom őket, vagy, ha megígértem valamit, akkor Isten segítségével teljesíthessem azt. Három tényező miatt cselekszem így. Először, mert ezt kaptam szüleimtől, másodszor pedig mert magam is így érzek ezzel kapcsolatosan, harmadszor pedig nem lényegtelen Jézus tanítása, aki folyamatosan arra biztat, hogy Isten meghallgatja és teljesíti a kitartóan imádkozó emberek kérését. Ha gyermekeink úgy kérnek és várnak tőlünk, mint ahogy mi kérünk és várunk Istentől, akkor abban kell járnunk, hogy megbízhatóan viselkedjünk, bizonyítsunk. Tudom, hogy ez majdnem lehetetlen, de ha meg sem próbáljuk, akkor csak arra számíthatunk, amit Jézus a példabeszédben is megállapított: Gonosz emberek maradunk, s lassan beletörődünk ebbe a tudatba. Nem arra igyekszünk, hogy jobb emberré legyünk, hanem arra, hogy makacs gyermekként magunk birkózzunk meg életünk nagy nehézségeivel.
Beszédemet egy idézettel kezdtem, egy másikkal zárom: „Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni és érte semmit sem kívánni. Így kell élni.” (Mezei Mária).
Adjon Isten jó gyermekeket, kérőket, tisztelettudókat, nekünk és bennünk! Ámen.
Pap Gy. László 