– adventi beszéd –
„Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.” Préd 1,18. (Károli ford.: 1,17.).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A Prédikátor gondolata, véleménye igen érdekesnek bizonyul. Az író hangulatán érezhető a tőle megszokott borúlátás. Kérdésekkel indítom beszédemet: bölcsességnek számít-e a Prédikátor meglátása, vagy nem? Saját életében tölt-e be hangsúlyozott szerepet, és ugyanezt elvégzi-e a miénkben is? Ha sikerül e kérdésekre egyértelmű választ adnom, akkor elmélkedésem elérte célját. Szentleckénk négy fontos területet jelöl, s különös módon, a Prédikátor könyvének írójától megszokottan kapcsolhatom össze a szóba kerülő témákat. Megtörténhet, hogy ezek önmagukat fűzik egybe, hiszen úgy vannak felállítva, hogy ne tárgyalhassunk egyikről a másik említése nélkül.
Első téma a bölcsesség kérdése. Visszajáró motívum a Könyvben, és bármilyen sokat is beszélünk emberi bölcsességünkről, vagy Istenéről, soha nem érünk a végére. Berzsényi Dániel a következőképpen vélekedik erről:
/Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,/ /Csak titkon érző lelke óhajtva sejt…/ /Lépted világít, mint az égő/ /Nap, de szemünk bele nem tekinthet// /Te hoztad a nagy minden ezer nemét a semmiségből,/ /A Te szemöldököd ronthat s teremthet száz világot,/ /S a nagy idők folyamit kiméri.//.
Ebben az értelemben a legnagyobb bölcs tudása is elenyészik Isten bölcsessége mellett, és ezt nem vitatjuk. Egyre azonban odafigyelünk, hiszen Jézus felhívta örökös hallgatósága figyelmét, hogy legyenek tökéletesek, miként mennyei Atyánk is tökéletes (Mt 5,48.). Tudatában vagyunk emberi képességeinknek, közelebbről annak , hogy sikertelenség övezi erőfeszítéseinket, hiszen nem érjük el Isten tökéletességét – mondjuk éppen a bölcsességben sem-, mégis törekszünk.
Folyamatosan dicsérjük azokat az embereket, akik bölcseknek bizonyulnak néhány életfordulatban. Sőt, arra biztatjuk őket, hogy kérjük Isten segítségét, hogy bölcsen megoldhassuk az előttünk álló, nehéz feladatainkat. Eddig, tehát nincs is semmi baj a bölcsességgel, azzal sem, ha megfelelően kihasználjuk azt. Igen ám, de fordulat következik a Prédikátor szemléletében, ugyanis a pozitívnak minősülő bölcsességet emberi állapottal hígítja fel, melynek egyikünk sem örül. Ha velünk szemben gyakorolják, és akkor sem, ha mi esünk ennek csapdájába és éreztetjük másokkal.
Azt mondja a Prédikátor, hogy aki egyre több bölcsességre tesz szert, az természetszerűen több bosszúságot is szerez magának. Belenéztem e társításba, s a következő meglátásra jutottam. Ha elfogadjuk minden kommentár nélkül a Prédikátor véleményét, akkor újabb kelepcébe kerülünk. Tudjuk, hogy mennyire káros a bosszúság. Amennyiben elrondítja mindennapi életünket az állandó bosszankodás, jobb, ha tudomást se szerzünk róla. Ezt pedig egyetlen módon érhetjük el, úgy, ha nem törekszünk bölcsességünk gyarapítására. Helytelen e választás, hiszen ellenkezik Jézus tanításával és Isten akaratával is. Mi a teendő? „Talán annak az egyszerű ténynek a tudomásulvétele, hogy nem egymagam élek a világon. És a másik ember ugyanolyan értékes, értő és érző lény, mint én, hogy amit teszek, mondok, ami a kezemből kikerül, öröm, vagy bosszúság forrásává válhat.” (Lázár Edit).
Az előbbi értelmezés megváltoztathatja nézőpontunkat. Nem befolyásolhatjuk a Prédikátort, de megváltoztathatjuk szemléletünket. Tagadhatatlan, hogy ellent kell mondanunk az írónak! Vagy felvállaljuk egyéni meglátásunk, cselekedeteink következményeit, vagy belesodorjuk magunkat a Prédikátor által felállított borús szemléletbe, és annak következményeibe. Abban egyet érthetünk vele, hogy csakugyan sok bosszúság érhet nap, mint nap, ha bölcsességet bölcsességre halmozunk. Sok ismerettel gyarapítjuk tudásunkat, ami nem minden esetben válik hasznunkra. Éppen azért, mert mérlegeljük életünket, és embertársainkét is, legtöbbször tőlünk függ, hogy öröm, vagy üröm forrásává tesszük-e megszerzett bölcsességünket, vagy a bosszúságnak rendeljük alá?!
Azzal találjuk szembe magunkat, hogy két különböző fogalommal ugyanazt a játékot ismétli a Prédikátor, mint amivel megismerkedtünk. Vagy mégsem? Hangsúlyozza, hogy, aki gyarapítja a tudást, az újabb kockázatot vállal. Készakarva kevertem össze a bölcsességet a tudással. Isten esetében csakugyan külön választható e két tulajdonság, de nálunk átfedi a kettő egymást. A bölcsesség jelzőt általában az okos emberre használjuk, aki nem olyannak született, hanem, aki olyanná vált annak köszönhetően, hogy állandó szomjúságot érzett az ismeretek megszerzésére.
A tudás sokfelé ágazó ismeretek halmazából áll. Azt tartják Pl. Cyrusról, hogy kívülről tudta katonái nevét. Senecaról állítják, hogy kétszázezer, előre felolvasott nevet ugyanabban a sorrendben vissza tudott mondani, két versszakot hátulról előre is képes volt elszavalni. (Maklári Pap Lajos: Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Ezek komoly tudást igényelnek, de feltehetjük a kérdést, hogy melyik ismeret fontos életünkben? Melyek azok az ismeretek, melyeket felhasználhatunk életünk során? Vajon képesek vagyunk-e kiválasztani azt a fontos tudásanyagot, melyre szükségünk van életünkben? Nehéz általánosítani az ismeretszerzésnek területeit, melyek igazak mindannyiunk számára. Az a tudás, melyet megszerez valaki közülünk, mélységes butaságnak számít a másik számára. Ha önmagamat hozom példának, akkor elmondom, hogy a Biblia tudománya terén megszerzett ismeretek számomra elmaradhatatlanul szükségesek ahhoz, hogy tisztességgel végezhessem munkámat, de szorosan hozzátartoznak magánéletem gyakorlatához is. Mintegy segítségképpen szolgálnak esetről-esetre. Ez a tudás azonban badarság azok számára, akik kizárják életükből a Bibliát és bármelyik hitet, mely ahhoz elvezet, mely átsegíthetné őket életük egy-egy nehéz pillanatán. De nemcsak az én tudásomhoz hasonló ismeretről állítják a fentieket, hanem más emberéről is, mely valamilyen szinten összefüggésben áll az olvasás nyomán szerzett ismeretekkel. Így hát csakugyan azt is érhetjük, hogy miért beszélt a Prédikátor bizonyos gyötrelemről, ha gyarapítjuk tudásunkat.
Azt érzékelteti a Prédikátor, hogy aki gyarapítja tudását, az a gyötrelmet is fokozza. Dante Divina Comediajában a következőket olvassuk:
/Énrajtam jutsz a kínok városába,/ /Énrajtam jutsz az örök gyötrelembe,// /Énrajtam jutsz a kárhozat honába./ /Nagy Alkotóm igazságért teremte,//.
Nem is lenne semmi baj e költői meglátással, ha Istenre gondolhatnánk minden esetben. Ott kezdődik a végzetesnek számító hiba, amikor néhány, jellegzetesen „kiváló” embertársunk magára érti az előbbi megjegyzéseket. Olvasatomban, magyarázatomban ez azt jelenti, hogy az említett embertársak, akik soha nem szomjaznak tudás, ismeret után, meghatározó szerephez jutnak a társadalomban, a politikában, némelykor az egyházban is, s minden alap nélkül vezéregyéniségnek hiszik magukat. Emberi butaságuk olyan méreteket ölt, hogy bármilyen okosak is legyünk, ésszel fel nem foghatjuk meggyőződésüket. Olyan gyötrelmek okozói, melyhez kevésnek bizonyulnak a történelmi példák, és kevésnek számítnak azok is, akik környezetükben élnek, de a tudás pártján állnak. Nincs fórum, média, vagy bármi más, ahol meggyőzően szembe lehetne állni mély butaságukkal.
Az a legnagyobb baj, hogy az előbb említett személyek elszaporodtak fajtánkban, környezetünkben is, s egyelőre nincs eszközünk ahhoz, hogy hatásosan versenybe szálljunk velük. Tudjuk, hogy nem győzhet a rossz, s így vesztés osztályrésze az emberi butaságnak is. Addig viszont, míg győzelemre jut a jó, győzedelmeskedik az emberi bölcsesség, értelem, tudás, bizony nem kevés bosszankodásban, s még több gyötrelemben lesz osztályrészük azoknak, akik úgy döntenek, hogy a bölcsesség, a tudás oldalára állnak.
Kedves Testvéreim! Valóban a sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza, de ennek tudatában felvállaljuk azt, ami Jézus, és Isten akarata szerint is helyes. Tudjuk, hogy nem jó dolog ellent mondanunk tanítóinknak, s így a Prédikátornak sem. Egy azonban bizonyosnak látszik mai meglátásában, hogy az ellentétek felsorakoztatása ellenére is kitartunk a jó, az igaz küzdelme, és bekövetkező győzelme mellett. Látjuk, hogy igazságot, valóságot szólt az író, s ez bizonyos tekintetben jelen van életünkben, és ennek ellenére, mégis reménykedő szívünkre hallgatunk. Ámen.
Pap Gy. László 