„Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de tudom, hogy most is bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jn 11,21.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Csodával határos, hogy túl húsvéton, túl a tanítványok öntudatra ébredésén, az őszi hálaadás napján is túl, egy gyülekezeti pályázatot követően, a második pályázathirdetéskor, a lélek kitöltött engem, hogy vállalkozzam egyházközségetek szolgálatára. Kérdem: csoda-e, ha csodát művel a lélek, mely ugyanakkor gondolatokra késztet bennünket? Minden más buzdításnak ellen állhatunk, de a lélekkel ellenkeznünk – véleményem szerint nem szabad. Úgy érzem, hogy kérdése lehet ugyan a gyülekezetnek, de minden, amit szólok és teszek, áthatja a szeretet. Tartozom ezzel, mert egyházi szolgálatra vállalkoztam! Mai bemutatkozásom érdekében egy csoda-történetet választottam ki a Bibliából, melyet két részre oszthatunk. Az elsőben arra keresem a választ, hogy miért késlekedett Jézus, a másodikban ráhangolódom én is a Jézus imádságában megfogalmazódott kérésre. A beszéd lényege, hogy Isten teljesíti Jézus imádságát.
Elgondolkodtatok-e valaha azon, hogy annyira szerettek valakit, hogy képesek lennétek meghalni helyette? Mindnyájan szeretjük egyszeri, földi életünket és bizony szinte minden árat megadunk azért, hogy minél hosszabbra nyújtsuk. Ennél az akarásnál viszont erősebb szeretteinkhez való ragaszkodásunk. Csak azt nem tudjuk, hogy miként vehetnénk át szenvedéseiket, akár halálukat. Ennek köszönhetően kínszenvedésünk időszakát éljük, mert nem tudjuk, hogy miként szakadhatunk el attól, akit nagyon szeretünk. Mással nem sikerül megbeszélnünk ezt az ügyet, mert attól tartunk, hogy rossz véleménnyel lennének arról, akiért vállaljuk ezt az áldozatot. Így folyamatosan az történik, hogy míg arra törekszünk, hogy kitörüljük szívünkből kedvesünket, egyre csak erősödik a félelem, hogy ha meghalunk, akkor soha többé nem láthatjuk őt. Így viszont elérkezünk ismét arra a pontra, amikor feltesszük a kérdést, hogy miként tudnánk életben tartani kedvesünket?
A fentiek után ismerjük meg a történetet! Lázár, a Mária és Márta testvére beteg. A leírásból arra következtethetünk, hogy Jézus a család rokona, vagy talán jó barátja lehetett. Egy embert küldtek Jézusért, de ő késlekedett. Amikor megérkezett Betániába, Lázár már negyedik napja halott volt. Márta Jézus elé sietett, és elmarasztaló kérdéssel fogadta a Mestert: Miért nem jöttél hamarabb? Jézus megnyugtató felelete egyértelműnek látszik, de bennünk mégis két gondolatot ébreszt. Testvéred föl fog támadni – mondja Jézus. Először azt érthetjük, hogy majd egyszer feltámad; másodszor pedig azt jelentheti, hogy itt és most van az életre keltés ideje. A remény felcsillan, de itt még nem ért véget, hiszen egy újabb kérdés hangzik el: Hiszed-e? Ez a kérdés magára kényszerít egy választ: „Igen”. Szokáshoz híven hangos szóval sírt a temetőbe tartó menet. Nemcsak a tömeg sodorta magával Jézust, hanem hangulata is megfogta érzékeny, nemes lelkét, s amint meglátta a sírt, ő is sírva fakadt. Miután beszólt a sírba, a csodatörténet elérte csúcspontját.
Elmélkedésem rendjén követem a történet egyes mozzanatait, s aszerint keresem a tanításokat, melyek segítségünkre lehetnek elkövetkező életünk göröngyös útjain.
A).
1). Régóta tapasztaltuk, hogy a szeretet sem kímél meg bennünket a halál árnyékának völgyétől, de az élet világosságától sem szakíthat el. Lázár meghalt, mi is egyszer meghalunk, s bár a halál naponta hatásosan mutogatja magát, annyi bizonyos, hogy az utolsó szót vele ellentétben mégis az élet fogja kimondani. Ezt érzem, átélem ebben a történetben is.
2). Jézus halála elé megy, bár tudja, hogy Júdeában mi vár rá. Ő azonban megy és azért is, hogy felkeltse álmából Lázárt. Hasonlóképpen jön felénk is, hogy felrázzon hosszú álmainkból, de a távolság, az idő sokszor megakadályozza. Hozzánk már sokszor el sem ér, s úgy tűnik, mintha csak Lázárt támasztotta volna fel. Pedig sokakat felrázott álmukból, akikkel megértette tanításai igazságát, akik meglátták Isten nagy hatalmát.
3). Lázár koporsójához már negyedik napja egyre érkeztek a vigasztalók, a részvétet nyilvánítók. Mentek, hogy osztozzanak a rokonság bánatában. Érződött a tömegen, hogy még mindig várnak valakire, aki megváltoztathatja a világot, és megváltoztathatja itt és most a halál valóságát, aki majd feltámaszthatja halottaiból a gyermek-ifjút. Így jönnek hozzánk is vigasztalóink, amikor kesergünk összeomlott életünk füstölgő romjain. Jöhet bárki, valakire mégis mindig várunk még. Várjuk a szabadítónkat, aki leveszi vállunkról életünk súlyos terheit, aki három nap alatt újra építi romba dőlt, halálba szunnyadt életünket. Barátok, felnőttek közelgő lépteit hallom. Édesanyák sikolya hasít bele a világ reggelébe. Reszkető kezű öregasszonyok halk imádságát hallom. Halljátok-e? Értünk imádkoznak, hogy felnézzünk a füstölgő romokból.
B).
1). A történetben Márta szemrehányást tesz Jézusnak, amiért soká késett. Utána, mintha hirtelen meggondolta volna magát. Esdeklő szava elvárásba csap át: Kérd az Atyát, hogy mutassa meg hatalmát! Lázár esetében három nap telt el, a negyedik még nem ért véget. A mi életünkből talán nem telt el semmi, most kezdődik. Ezt azért mondom, mert Isten mindenkor megmutatta hatalmát. Ő képes fiakat támasztani a kövekből is. Ezt azonban hinnünk kell! Hinni pedig annyit jelent, mint igent mondani Istenre. Az igen jelenti, hogy megtörténik a csoda, a csoda pedig az élet. Jézus csak annyit kérdez tőlünk: Hiszed-e? Fogadjátok el: nem ámítok. Csak a hihetőt hirdetem. Lázár felébredt, életre kelt. Felébrednek az élet áldozatai. Mi is életre kelünk. Élünk azokban a szívekben, melyekben ott van Isten, hogy áldó szeretetével erőt adjon tovább vinnünk emlékeinket. Bebizonyosodott, emberi mértékkel mérve is, hogy csak azok haltak meg, akiket teljes mértékben elfeledtek.
2). A temető felé halad a bánatos menet. Sokan sírnak. Nem mindenki. Mi is szoktunk sírni, amikor a temető felé megyünk. A Lázár sírja felé közeledők, mint mi is, halottainkra gondolunk, és azokra, akik még életben maradtak. Jézus látja a sírókat, és ő is megrendülten halad. Majd emberi lelkét elárasztja az együttérzés könnye. Bár elég saját bánata, – mintha tudnák, hogy úgyis többet elbír-, bátran elmarasztalják: Miért nem jött hamarább. Sokan sírnak. Nagyon sokszor velünk is. Míg Isten észrevétlenül osztogatja vigaszát, mi csak meggondolatlanul kérdezgetjük: Miért késett el az isteni gondviselés? Pedig itt van: nem siet, és nem késik, hanem mindenkor azokkal van, akik hiszik ezt.
3). Megnyitották a sírt, s újra Márta az, aki beavatkozik az eseményekbe: Már minden fölösleges. Megásott, nyitott sírjainknál mi is sokszor így teszünk. Meginog hitünk, és arra gondolunk, sokszor ki is mondjuk, hogy a föld is megingott lábunk alatt. Az pedig biztos pályán, örök időig halad. Újra Jézust látom. Csak az ő hite szilárd: A halállal szemben csak ő nem roppan össze. Mindenkit figyelmeztet, hogy életünkben látjuk meg Isten dicsőségét.
4). Remélem, hogy ma sokan elmentünk Lázár ravatalához, megélt múltunk áldozataihoz, de főként szeretteink sírjához. Biztatlak mindnyájatokat – kedves Testvéreim -, hogy annyi száj, annyi szív mondja ma: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de tudom, hogy most is bármit kérsz az Istentől, megadja neked. Biztos nekünk is megadja, csak hittel kérjük azt, amire igazán szükségünk van. Nektek ad bennünk egy szolgáló papot a feleségével, akit hívhattok és várhattok, ha szükség van, hogy sebet és könnyet törüljünk, vigasztaljunk. Nekünk mindezért jár egy istenes gyülekezet, amelyik mindenkor fogékony volt és marad Isten szavára, üzenetére.
Beszédem második része a kérés köré összpontosult, melyet egy történettel zárok: Egy férfinek pénzre volt szüksége, aki megkérte gazdáját, hogy segítsen neki. A gazda próbára tette, azzal, hogy amennyiben az egész éjszakát a hegyekben tölti, akkor jutalmat kap. A pénztelen férfi megkérdezte legjobb barátját, hogy nem őrültség-e belemenni egy ilyen fogadásba? A barát a következőket nyilatkozta: Segítek neked. Én ott leszek a szomszéd helyen, ahol máglyát gyújtok érted és végig virrasztok. Te csak nézd a tüzet, gondolj barátságunkra és ez majd megsegít téged. Minden bizonnyal sikerülni fog a vállalt feladatod, de utána majd én is kérek valamit tőled fizetséget cserébe.
A barát kiállta a próbát, elvette a pénzt és elment barátjához. Itt vagyok, hogy megadjam, amit korábban kértél. Igen – felelte a barát- csak én nem pénzt kérek tőled, hanem azt, hogy te is gyújtsd meg majd nekem a barátság tüzét, ha majd rajtam is átsuhan a hideg szél.
Isten jóakarója volt és lesz ennek a világnak. Ő elküldte Jézust, hogy tanítson, gyógyítson, halottakat támasszon, de ő csak akkor és azoknak létezik, akik hisznek benne. Érzem, hogy kopogtat szívünk ajtaján. Életet kínál fel: Én vagyok az élet. Az engem halló népért mondom: Isten egyszer mindenkiért elküldte Jézust. Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, mert megvigasztallak titeket – szól felénk Jézus. Én meghallottam az ő hangját és ezért válaszoltam hívó szavatokra, mely először válasz nélküli maradt. Itt az idő, hogy semmi ne álljon Isten, a gyülekezet és a akaratunk közé. Ámen.
Pap Gy. László 