14 – Régi és új kincs

Bibliai olvasmány: Jer 6,14 -21 .

Az édesapa régi és új kincse

„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a családatyához, aki kincseiből újat és régit szed elő.” Mt 13,52.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

A közelmúltban Jézus hét példabeszédével ismerkedtünk meg, melyek – két szerény kivétellel – Isten országát hasonlították össze valamivel. Két esetben volt olyan sejtésünk, hogy a megszokottól eltérően a magvetőhöz, illetve a kincskereskedőhöz hasonlította Jézus Isten országát, azaz valakikhez. Persze nem ragadtattuk el akkor magunkat egyéni gondolatainkkal, s magam is úgy döntöttem, hogy inkább életünk igazi értékei nyerjenek kihangsúlyozást, mint a magot hintő, vagy kincskereső ember személye, aki mindenét odaadja a megtalált, legértékesebb kincsért, Isten országáért.

Ma szeretném, ha kitérőt tennénk. Egy olyan állomáson szállnánk ki gondolataink vonatából, ahol egy kevésbé ismert példabeszéddel ismerkedünk meg, melyet nem is szoktuk általában a példabeszédek közé sorolni, csupán jézusi mondásként emlegetünk. Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a családatyához, aki kincseiből újat és régit szed elő –mondja Jézus. Persze, nem arról van szó, hogy Isten országa hasonlít ahhoz a családatyához, aki régit és újat képes előszedni, hanem arról, aki jártas Isten országa tanításában.

Fontosnak tartom, hogy végre beszéljünk egy személyről a hasonlatok rendjén, és ne csak a magról, a konkolyról, a kovászról, a mustármagról a drágakövekkel kereskedő emberről, a mezőben elrejtett kincsről, a tengerbe vetett hálóról. Beszéljünk röviden arról az emberről, aki részlegesen bár, de ismeri azokat a „titkokat”, melyek megvilágítják Isten országát. Ragaszkodjunk a szentleckéhez, és nevezzük ezt az embert írástudónak. Ha úgy tetszik, akkor magunkat is megnevezhetjük, hiszen nemcsak az előző beszédek nyomán jöttünk rá, hanem ezt gyakoroljuk, amióta vagyunk, hogy nem beszédben áll Isten országa, hanem cselekedetben. Más szóval: Ha valaki enni kér, akkor nem küldhetjük el Isten hírével. Ha gyermekünk halat kér, akkor nem adunk neki kígyót. Régóta felismertük a szeretet és a gyűlölet közötti különbséget. Megtanultuk tanítóinktól, vagy saját élettapasztalataink során, hogy jobb nekünk békességben lennünk, mint állandóan békétlenségben kelnünk és feküdnünk. Aki felismerte mindezt, az már tanító, írástudó is azon a helyen, ahol él. Egyenlő szerepet kap itt a gyermek és a felnőtt egyaránt.

1). Mai beszédemet egy jellegzetesen gondolkodásomba illeszthető megjegyzéssel indítom: „A tudomány lényege két, egymásnak ellentmondó hozzáállás nélkülözhetetlen egyensúlya – a mégoly különösnek vagy értelmetlennek tűnő új gondolatok iránti nyitottságé meg a régi és új elképzelések könyörtelenül szkeptikus vizsgálatáé. Így szűrhetjük ki a mély igazságokat a handabandázásból.” (Carl Sagan)

Javasolom, hogy maradjunk a szentleckénk megfogalmazása mellett, s éppen ezért csak arról beszéljünk, aki jártas Isten országának tanításában. Tulajdonképpen nem mi vagyunk az elsők, akik felfigyeltünk Jézus tanításának fontosságára. „Jézus erkölcsi tanítására már a farizeusok és írástudók is azért figyeltek fel, mert mondották – úgy beszél, mint, akinek hatalma van. János azzal kezdte evangéliumát, hogy hirdeti: Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott nekik Isten fiaivá lenni”. (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének.) Nekünk nagyon fontos életcélunk, hogy Isten fiaivá váljunk. Anyagi világunkban soha nem elégszünk meg azzal, amit megszereztünk. Hasonlóképpen van ez a lélek világában is. Soha nem vagyunk megbékélve azzal a szeretettel, melyet nap, mint nap nyújtunk egymás iránt. Nem vagyunk megelégedve azzal a ragaszkodással, gondoskodással, mellyel törődtünk embertársainkkal szemben. Vagyis azt szeretnénk – szinte fel is fogadjuk,- hogy holnap jobb, szeretőbb emberek legyünk.

Jézus tanításának eredménye, vagyis Isten országa tanításában való könnyed eligazodásunknak van egy másik, nagyon fontos eleme is: a hit. Ez egy megfizethetetlen ajándék Istentől, melyet csak akkor ismerünk meg igazán, amennyiben megismerkedtünk Jézus tanításaival. Akkor kapjuk meg ezt az ajándékot, mennyiben jártasoknak mondjuk magunkat azokban a dolgokban, melyek mind Isten országára összpontosítanak. A hit, vagy saját hitünk nemcsak bonyolultabb annál, mint, ahogy vélekednek sokan róla, hanem egy olyan kapocs is, mely örök időre összeköt bennünket gondviselő Istenünkkel. Ez nem egy szükségállapot, amikor tanácstalanságunkban nem tudjuk, kihez meneküljünk és ilyenképpen éppen Istent választjuk. Ez egy biztos pont a többi bizonytalan között. Ez egy komoly támasz arra az időre, amikor mindenki elhagyott ebben az életben, akire valaha számíthattunk, ha örömünk, vagy bánatunk volt. Egy vallásos ember megfogalmazásában ez így hangzik: „/…/ Jézus a lelki vakságban szenvedő emberiséget is meggyógyította. Üdvözítő tanításával felnyitotta a hitetlenek hályagos szemét s megismertette velük Istent, a szerető Atyát.” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 32. Old.).

2). Közel sem merítettük ki az Isten országáról szóló tanítások mélységét. Haladnunk kell gondolatainkkal, hogy közelebb kerüljünk Jézus hasonlatának értelméhez. Azt hangsúlyozza másodsorban, hogy azok az emberek, akik jártasak Isten országának tanításában, azok hasonlítanak a családatyához, aki kincseiből régit és újat hoz elő.

a). Két fontos üzenete van ennek a mondatnak. Az első a családatyára vonatkozik. Én tudom, hiszen két gyermekem van, hogy mit jelent édesapának lenni. Tudom mindezt örömömben és aggodalmamban egyaránt. Akik hasonlóképpen vannak, azok tudják, hogy nemcsak büszkeséget jelent ez az állapot, hanem rengeteg felelősséget is gyermekeinkkel szemben. Én – személy szerint – merészen értelmezem Isten gondviselését. Akkor leszek az ő fia, akkor valósítom meg istenfiúságomat, ha felvállalok egy komoly részt az Ő gondviseléséből. Vagyis úgy viselem gondját gyermekeimnek, mint, ha Isten volnék. S mert Isten nem lehetek, akkor csakis emberi módon végezhetem el ezt a felelősségteljes elvárást. Emberi módon örülök annak, hogy Isten megajándékozott gyermekkel, hittel és reménységgel viselem azokat a terheket és gondokat, melyek együtt járnak a gyermekneveléssel. De nem csak azt tartom szem előtt, hogy meg legyen a holnapi kenyerük, a fekhelyük, hanem arra is szüntelen odafigyelek, hogy nyugodt legyen az álmuk, békességes a táplálkozásuk, és ne érezzenek hiányt a szeretetben.

Az édesapa szerepe azonban több, mint az előbb elősoroltak. A gyermeknevelés nemcsak a fentiek megvalósításából áll, hanem bizony gyakran belekerülünk olyan helyzetekbe is, amikor sem a szép, sem a csúnya szó nem használ. Egy történet szemlélteti legjobban az általam elgondoltakat. Egy édesapának fia könnyelmű és bűnös életmódja nagy szomorúságot okozott. Valahányszor a fiú bűnt követett el, az apa minden alkalommal egy szeget vert az ajtófélfába. A fiú idővel megtért és szakított a bűnös életmóddal. Erre az édesapa a fiú szeme láttára – mind kihúzta a szegeket az ajtófélfából. Nagy öröm volt ez, de mégis meggondolkoztató. „A szegek kijöttek ugyan, de a helyük ott maradt” – mondta a régi életmódja felett szomorkodó fiú. Vagyis a jó édesapa nevelésében, tanításában arra is oda kell figyeljen, hogy jó belátásra térítse a legmegátalkodottabb gyermekét is. Mindezt pedig olyan szeretettel tegye, mint, ahogy viszonyul Isten velünk szemben.

b). A második tanítás abban kap kifejezést Jézus megjegyzésében, hogy olyan ez az édesapa, aki különben ismeri Isten országának tanítását, mint, aki kincseiből régit és újat szed elő. Kedves Testvéreim! Elmarasztalom azokat a leányokat és fiukat, akik nem képesek arra, hogy odategyék az apám elé azt, hogy édes. Legyen kivétel, ha az apa csakugyan mostoha! De még jobban elmarasztalom azokat a gyermekeket, akik édesapjuk háta mögött „nosztalgiának, lelki fröccsnek” nevezik azokat a gondolatokat, melyeket tulajdonképpen emlékek sora ölel át. Minden ember, s így minden édesapa drága kincse a múlt. Az eltelt időszakban pedig azok, akik életet adtak neki, és gondoskodásukkal, szeretetükkel megszépítették nehéz életét. A szenvedés, vagy a sok munka – gyermekkortól kezdve -, az apró örömök, mind-mind hozzátartoztak azokhoz a személyekhez, akik értékessé tették az édesapák életét. Ezért van az, hogy régi kincseket képesek előhozni azok az édesapák, akiknek életében jelentett valamit a szülői szeretet, megbocsátás, stb.

Az igazi édesapák – bármilyen korkülönbség ellenére is – képesek újat is előhozni kincseikből. Szeretetük állandóan azt tanácsolja, hogy még többet dolgozzanak, küzdjenek azért, hogy gyermeküknek sokkal jobb legyen, mint nekik. Nem mondja kétszer, hogy le kell vinni a szemetet. Másodszor maga feláll, és indul a szeméttel, hogy megkímélje mozgásában csemetéjét. Újszerű édesapai kincsnek számít, amikor az édesapa olyan megértést tanúsít gyermekével szemben, melyre csak egy igazi barát képes. Hányszor halljuk a kétféle szülői véleményt: „Nem vagyok a barátod, hogy így beszélj velem”, vagy „Mondd el gondodat, hiszen tudod, hogy olyan vagyok számodra, mint egy barát”.

Kedves Testvéreim! Kérjük Istent, hogy két nagy lehetőséget adjon meg számunkra: Legyünk az Örömüzenet, Isten országa tanításának minél teljesebb ismerői, s legyünk olyan atyák gyermekeinknek, akik akár régi, akár új értékről is van szó, előhozzuk azért, hogy részt vegyünk Isten gondviseléséből és részt vegyünk abból a munkából, mely Isten országa megvalósulására irányul. Ámen.