Bibliai olvasmány: Zsidó 11,1-16.
„Az én Atyámnak házában sok hely van.” János 14, 2.
Kedves Testvéreim! Megszomorodott szívvel jelzem, ha még nem tudnátok, hogy sokunknak a szíve gyászba borult, hiszen lelkét visszaadta teremtőjének néhai püspökünk, dr. Szabó Árpád. Mai gondolataimmal nyugtatni kívánom bánatos szívemet és mindazokét, akik hasonlóan éreznek. Illyés Gyula költőnk soraival indítom mondanivalómat:
Nem beszélnek közönyösen / várják a vonatot s a jövőt, / előttük két nagyfejű kapa/ ölelkezik, hunyorog a napba. / Mozdulatlanságukról is/ látszik, hogy magyarok, e föld / népei ők, akik nevében / a kormányférfiak beszélnek./ Akik nevében hírlapok / vitáznak, akik érdekében / megcsinálták a csillogó sínt/ s amott azt a templomot. / /A Sarjúrendek kötetből: Elégia/
Mai beszédemet két részre bontottam: 1). Az első a földi, 2). a második pedig a mennyei hajlék vonatkozásait ismerteti. Tekintettel arra, hogy most hitünk erősítésére kell összpontosítanunk, úgy döntöttem, hogy inkább a látható világ kötelékeinek gyakorlati helye felé terelem gondolataimat, mint a túlvilági, azaz láthatatlan világ „bizonytalanságai” felé.
1). Mindenek előtt Isten házának megfogalmazását ismertetem. Sámuel könyvében olvashatjuk, hogy az egyiptomi fogságból való szabadulás után Isten nem „lakott házban”, hanem kimondottan sátorban és „hajlékban” járt (2 Sám 7, 6.). Nekünk ma azonban nagyon nehéz elképzelnünk a sátorban, akár pedig valamilyen rögtönzött „hajlékban” Isten jelenlétét.
2). Amikor tovább gondolkodunk, lássuk magunk előtt a későbbiekben is a házat, s ennek rendjén fejtsük ki azon álláspontunkat, miszerint Isten háza egyszerű kell legyen! Ezt az egyszerűséget mintázza Jákob esete, aki Isten iránti hálából egy követ állított fel (1 Móz 28, 22) és amellett adott hálát az őt megsegítő Istennek.
Nagyon ismerős a vélemény, miszerint Isten kézzel épített templomokban nem lakik (ApCsel 7, 48). Ebben az esetben már nagyon megközelítjük unitárius gondolkodásmódunkat és lelkiségünket. Vajon nem töltöm-e be a mennyet és a földet? (Jer 23, 24) – kérdezi Isten. Ez pedig azt jelenti, hogy Ő mindenütt jelenlevő Isten, aki nem csupán az emberek által meghatározott helyen lakik, hanem elsősorban ott, ahol hely van számára. Azaz a legalkalmasabb helynek éppen az emberi szív bizonyul.
3). Térjünk azonban vissza az Isten tiszteletére épített házhoz, hiszen ez első sorban mai beszédem témája. Meg kell állapítanom, hogy szeretni kell Isten házát. Ennek első beszédes bizonyítékát a Prédikátor könyvében találtam, ahol a következő tanácsot olvashatjuk: Őrizd meg mindkét lábadat, mikor Isten házához mész (Préd 5, 1). Az őrizd meg lábadat azt jelenti számunkra, hogy minden esetben csakis tiszta szívvel és szándékkal járulhatunk Isten színe elé, Isten házához.
Mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az ősrégi isteni parancs ránk vonatkozóan is érvényes: Az én sátramat tiszteletben tartsátok (3 Móz 19, 30) Ez a tisztelet azonban mást sugároz, mint a halálos büntetés kilátásba való helyezését, amennyiben ellene szólunk (Jer 26,9). Inkább egy olyan helyet jelöl, melyhez érve – ma már jelképesen – le kell oldanunk lábainkról a „hétköznapok saruját”, mert az a hely, ahol állunk, szent föld (ApCsel 7, 33). Ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyzünk meg, hogy felfogásunk szerint éppen mi tehetjük jelenlétünkkel szentté azt a helyet, melyet istentiszteleti célra megjelöltek elődeink.
4). A fentiek elősorolása után megérkeztünk ahhoz a hajlékhoz, mely az imádságnak a háza (Ézs 56, 7). Miért vagyunk itt? A legtöbben azért, mert belső szükséget érezünk. Egy hang szólít arra, hogy dicsérjük Istent az ő házában (135. Zsolt 2). Ez a dicséret lassan feloldódik a tiszta szeretetben és bevalljuk, hogy Uram, szeretem a te házadban való lakozást és a te dicsőségednek helyét (26. Zsolt 8) Végtelen hála tölt el, hiszen legszebb kérésünk valóra válását tapasztaljuk: Egy dolgot kértem az Úrtól, hogy lakhassam az ő házában (27. Zsolt 4), mert jobb nekünk egy nap az ő pitvarában, mint máshol ezer év (84. Zsolt 11).
Az előbbi hála-érzések mondatják el velünk hittestvéreink felé Ézsaiás próféta üzenetét: Jertek, menjünk fel az Úrnak helyére, hogy megtanítson minket az ő útjaira (2, 3). Vágyunk arra, hogy végre rátaláljunk és megmaradjunk az istenes úton. Itt akarunk, Isten pitvarában találkozni hittestvéreinkkel, megláttatni jövendőnk palántáival azokat, akik itt teljesítik ki életük virágzását. Azért keressük Isten házában a jövendőnket, mert csakis az Ő akaratával akarunk előbbre jutni. Különben hiába mondogatnánk, hogy Uram, Uram, ha nem tesszük azt, amit Isten mond (146. Zsolt 46.).
5). Most tulajdonképpen elérkeztünk Isten házáról való elmélkedésünk rendjén arra a területre, ahol teljesen otthon érezheti mindenki magát: Szabadon választjuk meg az Isten tiszteletére emelt helyre történő látogatásainkat, csak oda tiszta szívvel járuljunk (Zsidó 10, 19-23) – tanácsolja Pál apostol. Ez közelebbről azt jelenti, hogy mindenki olyan hajlékot választ magának istentiszteleti célja érdekében, amilyent éppen akar. Arra azonban vigyáznia kell, hogy minden esetben döntő tényezőnek bizonyul szívének tisztasága. Nincs egyetlen olyan istentiszteleti célra épült ház sem, ahová gonosz szívvel kellene menni. Ahol a rosszaság, ravaszság útjait tanítanák. Ez pedig feljogosít arra, hogy szabadon gondolkozzunk Isten házáról.
Visszatérek egy régebbi megjegyzésemre, miszerint Isten háza minden emberi szív. Itt lehet igazán otthon a gondviselő Isten. Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok (1 Kor 3, 16) – kérdezi Pál apostol. De igen! Minden egyes alkalommal átjárja szívünket és lelkünket ez a gondolat. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy nemcsak Isten képmását viseljük magunkon, hanem szívünkben is hordozzuk Őt. Ez azt jelenti, hogy lehetünk bár templomnak épített házban, vagy megfogalmazhatjuk imánkat ún. imaházban, tartózkodhatunk a természet lágy ölén, vagy a tárna mélyén, Isten mindenütt velünk van, ha létezik és marad szívünkben hely az Ő számára.
Így hordozzuk magunkban Istent. Ott van Ő, ahol járunk. Isten pedig csak olyan szívben lel maradandó lakásra, mely sok mindenki másnak is helyet biztosít. Hogy ez miként lehetséges? Könnyedén, szeretettel. A legjobb magyarázat erre az emlékezés. Annyi ember él szívünkben Isten mellett, ahányra jó kedvvel, boldogan, hálával, tisztelettel és szeretettel visszaemlékezünk. Wass Albert ebben az esetben is kedvemre fogalmazott: „Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.” Majd tovább viszi a gondolatot: „Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (…) csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép.” Ez pedig csak azért történhet meg velünk, mert Isten hajléka a szívünk. Isten hajlékában pedig sok hely van.
Szívünk, mely Isten háza, mindenüvé elkísér. Mi azonban többnyire közösségi emberek vagyunk, akik nemcsak a mulatságok alkalmával szeretjük a társaságot, hanem akkor is, amikor bánatunk van, vagy éppen kilátástalan helyzetünkre keressük Isten segítségével a megoldást. Ez a tény teszi élővé bennünk az új felfedezést, hogy élő kövekké (1 Pt 2, 5) váltunk. Mint ilyenek egymásra kell épüljünk azért, hogy hajlékká növekedve oltalmat, biztonságot teremtsünk magunknak és azoknak is, akik velünk együtt épülnek lelki házzá. Egy templom, téglák ezreiből válik házzá. Ez pedig még mindig csak egy rideg építmény, hideg falakkal mindaddig, míg meg nem tölti az emberi szeretet. Egy emberi szív, azonban már egy meleg hajlék, ahol nagyon sokan helyet találhatnak. Helyet találtatok elsősorban ti, akiket szeretetébe fogadott ez a szív, de belefér a világ mindenestől, és helyet kap benne Isten is. Ere a hajlékra, erre a szívre kell a legjobban vigyáznunk. Itt már nem irányadó, hogy mekkora templomunk van és milyen régi. Nem az számít, hogy élő kövek ezreit számlálhatjuk-e, melyből bazilika lesz, hanem a szív melegségét érezzük, melyet mindenkor sugároznak egymás felé az egybegyűltek.
Adja Isten, hogy mindannyian a legtisztább helyen kereshessük emlékeinkben a régi, szeretett arcokat és szívünkkel-lelkünkkel imádhassuk gondviselő Istenünket, édes Atyánkat. Ámen.
Debrecen, 2010. október 3.
Pap Gy. László 