Bibliai olvasmány: 1 Mózes 1-ből.
– általános beszéd –
„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó…” 1 Móz 1, 31.
Kedves atyámfiai, Testvéreim! Hisszük és tudjuk, hogy a teremtői szellem a „Cselekedetek és következményeik törvényével szabályozza az ember létét, az idők kezdetétől, azok beteltéig, oly módon, hogy az ember intézi a saját sorsát, szabad akaratával végrehajtott cselekedeteivel.” /Cs. Lázár László: Egy természettörvény és az emberiség jövője/.
„Sok nép atyjává rendeltelek” szólt Isten Ábrahámhoz, ami azt jelentette, hogy ő és utódai kapták Isten országának ígéretét (1 Móz 17, 5.). Az ígért áldásban való részesülés nem a Törvény megtartásának, hanem az Istenbe vetett hitnek eredménye. Ezért számunkra is elsődleges követelmény, hogy hittel közeledjünk Isten teremtő szándékához. Az Ószövetség lapjain, és az Újszövetségben is, gyakran találkozunk a „Teremtő” kifejezéssel, mely csakis Istenre utal. A teremtési folyamat lépésről-lépésre ment végbe, és nem olyan történeti szintű könnyedséggel, mint, ahogy megtanultuk azt gyermekkorunk vallásóráin.
Isten akarta a világ és benne az élővilág megteremtését, viszont tulajdonságaiból ered, hogy szólt és magától meglett minden (33.Zsolt 9.). Hálával telt, szép vallomásokat olvashatunk a Bibliában, melyekben az írók kifejezésre juttatják Isten csodálatos teremtési tettét. Érthető, hiszen sokszor tekintünk az égre, ahová vallásos képzeletünk szerint helyezzük a mennyet, és még több csodálattal tölt el a föld, melyen állunk, élünk. Ha csak ezt a két valóságot szemléljük – és földrajzi ismereteinket is segítségül hívjuk -, szívünk hálaadó érzéseket táplál AZ iránt, aki megteremtette a nagyszerű „művet”.
„Hiszünk a teremtő Istenben, aki megnyilvánult az embernek a világegyetem teremtésében. Aki megnyilvánul folytonossággal törvényeiben az embernek az általa észlelt világbölcsességben, erőben és hatalomban, melyekkel a világegyetem rendszerét fenntartja. Aki megnyilatkozik az embernek az ő szellemében, és csak az embernek, mert e földön csak az ő szelleme képes a teremtő szavát megérteni.” /Cs. Lázár László: Egy természettörvény és az emberiség jövője/. Gondolkodó, érző és hálás emberekként – míg szemléljük a teremtett világot -, természetes, hogy észrevesszük magunkat is. Bár sokszor értéktelennek, haszontalannak találjuk testünket – lelkünket, azt az egészet, melyet embernek nevezünk, mégis öröm tölt el, amikor tudatunkba, szívünkbe férkőzik a zsoltáros megfogalmazása. Isten, teremtette a testünket, de már akkor látott bennünket, amikor még alak nélkül való volt az, sőt Ő be is írt könyvébe, hogy hamarosan megszülessünk (139. Zsolt 16.). Amennyiben felfigyeltünk magunkra, akkor már csak egy lépés választ el attól, hogy megtapasztalhassuk környezetünk megelevenítő részleteit. Itt vannak közeli és távoli rokonaink, mellettük és velük testközelbe kerültek a nemzetségek is, akiket Isten megteremtett és számon tart. El kell űznünk magunktól a régi felfogást, miszerint lenne egy nemzet, vagy nép, akit Isten kiváltságokban részesítene. Nincs ilyen, mert mindenki az ő teremtménye és ő jó szülő. Egyformán terjeszti ki teremtő szándékát a világ bármely részén élő emberre.
Amennyiben észrevettük a megteremtett világot és benne az embert, akkor máris tapasztaljuk, hogy kellemes és kellemetlen események teszik tarkává életünket. Isten a teremtés után megtekintette az életre hívott valóságot, és azt mondta, hogy ez „jó”. A gondolkodó ember megáll a világ változásai előtt és sok mindenre azt mondja, hogy „nem jó”. Ebben a szemléletben téves befolyás alá kerültünk, hiszen összehasonlítottuk magunkkal Istent. Nem azért jó a megteremtett világ valamennyi arculata, mert azt írja az Ószövetség (Textus), vagy azt erősítik a bibliai helyek, hanem azért, mert Isten bölcsen teremtette azt (104. Zsolt 24.). Ezzel társteremtővé váltunk, és meg kell vallanunk, hogy a bölcsesség megvalósításainkban nem játszik minden alkalommal kizárólagos szerepet.
Csakis a hittel megközelíthető világ szolgáltatja azokat a megismeréseket, melyekről Pál apostol általában beszél, és olyan kijelentést tesz a teremtéssel kapcsolatosan, melyet megszívlelhet az unitárius ember: „Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető”. (Róma 1, 20.). Így Isten műve állandóan tapasztalható a világ életében és az értelmes ember észreveszi a működő rendet. Különbséget tesz az isteni és az emberi teremtés között, és a kettőt nem keveri össze. Amikor az emberi alkotás, teremtés kiegészíti az isteni művet, akkor úgy megyünk el az események mellett, mint egy irányító tábla alatt. Nem nézünk fel rá, nem vesszük figyelembe azt. Viszont, ha a megszokástól eltérő jeleket fedezünk fel, ahol megelőzően is járni szoktunk, nyomban figyelmesebbekké válunk és hangoztatjuk, hogy valaki elrontott valamit. Pl. Isten teremtette a világban a rendet. Ezt kényelemből, megszokásból, figyelmetlenségből fel-felbontjuk. Egy példa: vezetői engedéllyel rendelkezők gyakran tapasztaljuk, hogy rutinszerűen közlekedünk a megszokott környezetünk jól ismert utcáin. Időközben a rendőrök ráébrednek arra, hogy éppen a rend érdekében egyen irányítani kell egy utcát. A megfelelő jelzéseket kihelyezik, miután érkezünk mi, akik fittyet hányunk az irányító táblákra. Az utca végén elcsíp a rendőr. Őket és nem magunkat hibáztatjuk a következmények miatt.
Ezek után még két fontos tényező maradt. Az első a Prédikátor könyvében olvasható, miszerint kötelességünk időről-időre megemlékeznünk teremtőnkről. Két embert kell figyelmünk középpontjába helyeznünk. Tapasztaljuk, hogy az egyiket soha semmi nem érdekli abban az összefüggésben, melyet mi vallásos gondolkodásnak, érzületnek nevezünk. Neki nincs Istene, rokona, barátja. Mindenben önmagának hódol. Létezik egy másik is, aki vallásos gondolkodásával közelíti meg a világot, és állandóan kihangsúlyozza teremtettségét. Ezek az istentiszteleti alkalmakkor válnak valóra, amikor ráeszmél teremtettségére, melyben nem kicsinységét, vagy tehetetlenségét csodálja, hanem hálás Teremtőjének, aki belefoglalta világtervébe őt is.
A másik fontos tényező Ézsaiás könyvében olvasható (45, 9), miszerint „jaj annak, aki teremtője ellen támad”. Ez után egyesek a haragvó és büntető Istent látják, aki azonban szerető teremtő. Nem is a büntetések kínzó fájdalmától való félelemgerjesztés az irányadó, hanem az értelmi belátás. Pl. földi teremtőnknek tartjuk édesapánkat és édesanyánkat. Persze vannak gyermekek, akiket a szülők utcára dobnak, de ez még nem jelenti azt, hogy ezért a szülőket meg kell vetni. Tudom, hogy ez itt nem az ilyen szülők védelmének a helye, de egyfajta rávezetés Isten viszonyulására. Az eldobott, megárvásított gyermeki véleményt, meglátást helyezem előtérbe, melyben szinte fogadalomszerű ígéretet tesznek: Ha nekem lesz gyermekem, akkor úgy fogom nevelni, hogy soha meg ne érezze, mit jelent szülő nélkül felnevekedni, a teremtő Atya jelenléte nélkül találni meg az élet útvesztőiben a kiutat.
Végül pedig egy Pál apostoli üzenettel zárom, a Teremtőről szóló beszédemet: „Újuljatok meg gondolkodásotok szellemében s öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlatosságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény”. (Ef 4, 24.). Tehát, Isten egyenes szándéka igazságban megteremteni bennünket. Mi is hasonlóképpen kell járnunk és cselekednünk, hogy lelki vonásainkban megőrizzük, hordozzuk és átadjuk mindazt, ami nemes, tiszteletre méltó. Hogy ne maradjon végszónak, egy fennköltnek számító frázis, az utolsó mondat legyen a következő: A teremtő Isten tartsa meg bennünk a jó szándékkal teremtett munkatársra valló értelmes belátást! Ámen.
Pap Gy. László 