ELTŰRT SZENVEDÉS
„Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” Zsid. 12:3
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
/Falatját könnyel ki nem sózta még,/ /Ki nem virrasztott terhes éjszakában,/ /Álmatlan ágyon sírva, egymagában:/ /Nem ismer téged, ó jóságos Ég. /Goethe/
Egy kevésbé közkedvelt, de annál gyakrabban vitatott téma a szenvedés. Úgy látom, hogy két nagy csoportra oszlunk meggyőződésünket illetően. Az egyik mindig a kívülről érkező és ugyanakkor teljesen fölöslegesnek bizonyuló nyomorúságról beszél, a másik célt és értelmet fedez fel benne, s ennek megfelelően viszonyul hozzá, illetve törekszik arra, hogy felülkerekedjen rajta. Amiben talán mindkét csoport megegyezik, az nem más, mint hogy nincs ember, aki meg ne tapasztalta volna a szenvedés kegyetlen voltát.
Mielőtt részleteiben is kibontanám a szenvedéssel kapcsolatos meglátásomat, illetve ismertetném veletek a mára tartogatott gondolataimat, hadd jegyezzem meg azt a fő célt, melyet magam is látok akkor, amikor Pál apostol üzenetét ismételgetem. Bár soha nem szerettem ebben a vonatkozásban sem másokra, mások szenvedéseire terelni bárki figyelmét, most még jobban kihangsúlyozom, hogy semmi szükség rossz irányba terelnünk gondolatainkat, vagy tévesen szemlélnünk egy olyan tanítást, melyből csakis erőt, kitartást, hitet nyerhetünk. Arról van szó ugyanis, hogy Pál apostol Jézus szenvedéseire hívja fel figyelmünket, s arról tájékoztat minket, hogy támadóitól elszenvedte még a halált is, s ha más nem, akkor ez legyen erősségünk a csüggedések idején. Amire utaltam már, s most ismételten hangsúlyozom: Nem szabad vigasztaljon a felismerés – semmilyen körülmények között -, hogy mások szenvedése még elviselhetetlenebb, mint a miénk. Arra összpontosítsunk inkább ehelyett, hogy miként léptethetjük át saját magunkat az adott időszak megpróbáltatásán!
1). Amikor szenvedéseinkről beszélünk, szinte első helyen szólunk magányosságunkról. Ez többféleképp is megtörténhet. Szinte vége érhe tetlenek az ilyen panaszok: elhagyta a szülő, magára hagyták a gyermekek, rá se néznek a szomszédok, stb. Ahogy a költő is hangsúlyozza: /Senki sincs, ki e kebellel/ /Résztvevőleg érezne,/ /S hogyha elföd a sír ágya,/ /Fájdalommal nézne rája,/ /S értem könnyet ejtene. /Az elhagyott: Ismeretlen//
Némelyek megkockáztatják, s azt is hangsúlyozzák hasonló helyzetekben, hogy ismételten magukra hagyta Isten. Ennek magyarázatát is keresik, s kimondják sokszor, anélkül, hogy ismernék a Krónika Könyvének megfelelő megjegyzését: „Mivel elhagytátok az Urat, ő is elhagyott benneteket.” (2Krón 24,20).
2). A szenvedések okainak második, lehetséges forrását abban látják némelyek, hogy az emberek komoly része mindent megtesz azért, hogy uralkodhassanak rajtunk. Persze adott társadalmi forma függvényeként létezik uralkodó és alattvaló. De talán nem is ezzel van a nagyobb gond, hanem inkább azzal, hogy mindenkor voltak és vannak uralkodni vágyó emberek, akik valami oknál fogva felsőbbrendűséget éreznek másokkal szemben.
A fenti állapot egyetlen velejáróját említhetem csupán helyszűke miatt és ez nem más, mint a kölcsönösség rosszul értelmezett érvényesítése. Az ugyanis, hogy „mindenki azt és annyit érdemel, amit és amennyit ő tesz embertársaival szemben.” Vagyis amennyiben valaki gonoszul viselkedik embertársaival szemben, vagy arra törekszik, hogy mások felett uralkodjon, akkor ő is érdemesült arra, hogy csakis gonoszsággal viszonyuljanak hozzá, csakis úgy bánjanak vele, mint ahogy a könyörtelen uralkodó bánik alattvalóival.
A gond csak az ebben az esetben is, hogy még mindig várat magára a jézusi tanítás, azaz régi, ószövetségi állapotok uralkodnak az emberi kapcsolatokban. Amiként olvassuk: „Nem tudod, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtunk? Mit tettél?” Így válaszolt nekik: „Amit ők tettek velem, azt tettem én is velük.” (Bír 15,11)
3). Elmélkedésem harmadik területére érkeztem, ahol az igazságtalan szenvedés problematikájával foglalkozom. Talán nincs senki az emberek között, aki életében egyszer legalább ne emlegette volna fel, hogy itt-vagy ott igazságtalan szenvedés érte. Ez a kijelentés rám is érvényes annak ellenére, hogy én egészen rendkívüli módon közelítem meg a mindenkinek kijáró igazságot, de a szenvedés szükségességét is. A zsoltárossal megkérdezem, hogy „meddig ítéltek még igazságtalanul, meddig pártoljátok még a gonosz ügyet?” (Zsolt 82,2), de aztán szinte nem is várva a válaszra, tovább lépek, mert tudom, hogy „érdemet szerez, aki Istenre való tekintettel türelmesen elviseli a fájdalmat, még ha igazságtalanul szenvedi is el.” (1Pét 2,19)
Feltehetitek a kérdést, hogy ebben az esetben azt érzékeltetem, hogy nem veszek tudomást a környezetemben, a világban uralkodó igazságtalanságokról? Sőt, nemcsak, hogy ennek látszatát keltem, hanem bebújok egy vallásos felfogás mögé, mely arra biztatja követőit, hogy ezt bízzák Istenre, majd ő elvégzi igazságosan a dolgot, majd ő megfelelően kiosztja a jutalmat és a büntetést? Ez azt jelenti, hogy az embereknek továbbra is hallgatniuk kell az igazságtalanságról, melyet elkövettek a múltban, s melynek folytatói a jelenben is? Egyáltalán nem erre utalok kijelentéseimmel, s nem erről akarom meggyőzni hallgatóságomat. Azt azonban kikérem magamnak, hogy inkább vállaljam a szeretet megoldását mindennapi életemben, mint az erőszak bármilyen formáját. Én ugyanis nem találok megfelelő időszerűséget Plató kijelentésében, aki hangsúlyozza, hogy „Sérteni valakit igazságtalanság, de ellenségeidet, ha lehet csald meg.” Komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mivé válnánk, amennyiben egy ilyen buzdítás élővé válna életünkben, amikor családon belül elhatárolóvá vált a pártos gondolkodás!
Lényegesnek tartom, Testvéreim, hogy megfelelő irányba tereljük gondolatainkat, s bár sok felöl támadnak ránk az igazságtalanság emberei, nem engedhetjük meg magunknak, hogy hatalmuk alá kerítsenek, s hozzuk hasonlóan cselekedve ártsunk a szeretet parancsának. Azzal egyetértek, hogy itt merülnek fel a legtöbb „miértek”, melyek saját, vagy közösségi szenvedéseinkre vonatkoznak, de nekünk kell megtalálnunk és megadnunk ezekre a megfelelő választ. Amennyiben nem sikerül egyetlen, mindenki számára elfogadható feleletet adnunk, akkor marad a szentlecke figyelmeztetése. Saját szenvedéseinken túl vegyük észre mindazt, amit átélt Jézus. Ha ártatlanoknak nevezzük magunkat, akkor őt ki is kiálthatjuk annak. Ennek ellenére mégis igazságtalanul jártak el vele, mert folyamatos lelki szenvedéseket okoztak, majd belekényszerítették a halál elszenvedésébe is. Olvassuk csak el figyelmesen szenvedésének történetét, s látjuk, hogy Istenhez fordult lelki támaszért és Tőle kapott segítséget, hogy túlléphessen a szívét-lelkét megpróbáló eseményen, a halálon.
3). Máris Jézus szenvedéseiről kell szót ejtenem, s azzal kapcsolatosan, melyet Bánk József püspök a következőképpen fogalmazott meg: „Testvérek, hogyan viselkedjünk a halállal szemben? – Első szabály: ne legyünk gyávák a halállal szemben! Igaz, a természet megborzad tőle, mert büntetés jellege is van. De sem a halált, sem előfutárát, a szenvedést ne fogadjuk aggályoskodva és kétségbeesetten!” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 598. Old./
Manapság sokan megjegyzik, hogy nagy tévedés volt megölni Jézust. Így vagyunk azokkal is, akik hasonló tetteket hajtottak végre, csak éppen nem ilyen fontos személyeken, mint jézus. Igen ám, de ők ezrével, százezrével küldtek embereket a halálba. Nincs számonkérés, nincs múlt tévedéseinek beismerése, de nincs tetteiknek következménye sem. Itt már nem elég a vallásos meggyőződés, vagy ennek hangsúlyozása: „Mi az Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság lelkét és a tévedés lelkét”. (1Jn 4,6)
4). Végül pedig Sík Sándor versével összegezek: /Istenem, add, hogy ne bíráljak:/ /Erényt, hibát és tévedést/ /Egy óriási összhangnak lássak./ /A dolgok olyan bonyolultak, / /És végül mégis mindenek/ /Elhalkulnak és kisimulnak/ /És lábaidhoz együtt hullnak./ /Mi olyan együgyűen ítélünk/ /S a dolgok olyan bonyolultak./
Mosat már csak arra maradt lehetőség, hogy megismételjem Pál apostol szavait, aki folyamatosan hangsúlyozza, hogy gondoljuk csak meg azért, hogy Jézus ellene való támadást szenvedett a bűnösöktől, s legyen ez példa számunkra hogy el ne csüggedjünk.
„A jövő bizonytalan, ködös, de egy biztos, hogy van szabad akaratunk és a jövő irányításában mi is részt vehetünk. Ha nem is tudunk kiküszöbölni minden bajt, de széppé tehetjük magunknak a jövőt. Törhetetlen munkakedvvel, erős akarattal kell nekiindulnunk az új esztendőnek. Akkor bízhatunk a jó Isten segítségében a közmondás szerint: „Segíts magadon, Isten is megsegít”! Az erős akarat előbb, vagy utóbb, de diadalt arat.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 90. Old./ Ámen.
Debrecen, 2008. November 23.-án.
Pap Gy. László 