– általános beszéd –
Ezeken túl, fiam, ne kutass! A sok könyvírásnak se vége, se hossza, és a sok tanulás elfárasztja a testet. Préd 12,12.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Ezt a témát is egyénre szabottan közelítem meg, s arra törekszem, hogy ne csak saját szemeimmel lássam a dolgokat, eszemmel gondolkodjam a tanulással kapcsolatosan, hanem meglátásaimban legyenek benne azoké is, akik talán másféleképpen vélekednek a kérdésről.
A Szent István társulat által fordított Bibliában található az ún. Bölcsesség Könyve és sajnálom, hogy nincs benne a Károli féle fordításban, hiszen abban található egy egészen pozitív hangvételű vers, amelyre talán jobban összegyűjthettem volna gondolataimat, ugyanakkor sokunknak több örömet szerzett volna, mint a Prédikátortól választott idézet. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fordítható pozitívra a Prédikátor meglátása, gondolkodásmódja, valamint ennek következtében a miénk is, hanem csupán komolyabb erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy kipattintsuk a „fölöslegesnek” tartott dolgok közül a hasznosat, melyet tanulásnak nevezünk.
Követem a Prédikátor meglátását fenntartva magamnak a jogot, hogy megcserélem a szentleckében olvasottak sorrendjét. Így hát arról szólok először, amit megjegyez éppen a tanulással kapcsolatosan. Vagyis, hogy a könyvírásnak se vége, se hossza. Ebben azt gondolhatjuk, hogy egyik könyv a másik után fog megjelenni, s bármilyen erőfeszítésre is képes az ember, nem sikerül elolvasnia mindeniket. Manapság elmondjuk, hogy csakugyan sok könyv lát napvilágot. Vannak közöttük olyanok, melyek megütik elvárásaink mércéjét, hiszen annak megfelelően írnak benne, de sajnos olyanok is napvilágot látnak, melyek a szerzőjének komoly jövedelmet hoznak, viszont ennél fontosabbról nem beszélhetünk a könyvekkel kapcsolatosan.
Első feladatunk megegyeznünk, hogy mi a közös véleményünk az előbbi kérdésben? Csakugyan szükség van-e arra a tömérdek könyvre, mely nap, mint nap roskadásig tölti a könyvesboltok polcait és nem ad olcsó szórakozásnál egyebet az olvasónak? A második kérdés, hogy szükség van-e azokra a könyvekre, melyekben elsajátíthatók a legfontosabb, legújabb tudnivalók? Ha sikerül megfelelő választ adnunk e két kérdésre, akkor nyugodtan tovább léphetünk elmélkedésünkben.
Azt olvastam valahol, hogy az „emlékező tehetséget a hanyatlás évtizedeiben is formában lehet tartani. Jó edzés pl. a keresztrejtvény, vagy bármilyen tanulás, új ismeretek hozzákapcsolása a régiekhez.” (Gyenes István). Megnyugtathatjuk magunkat, hogy akik szerettük és szeretjük a könyveket, lépést tartunk a kor kihívásaival, azok nem is tudjuk elképzelni életünket a kiadványok nélkül, melyek így segítenek hozzá az újabb és újabb ismeret megszerzéséhez.
A sok tanulás elfárasztja a testet – olvassuk a megjegyzést. Azt azonban sajnálattal kell megállapítanom, hogy a Prédikátor elhallgatta, vagy egyszerűen nem is gondolt arra, hogy elsősorban szellemi fáradtságot okoz a sok tanulás. Azt már rég megállapították, hogy szellemi megerőltetést követően lazításnak számít a fizikai gyakorlat. Azt is mondhatom, hogy minden szellemi próbatételt követően jól esik egy kis mozgás, vagy fizikai munka.
Ha figyelmesen a Prédikátor megjegyzése mögé tekintek, akkor tapasztalom, hogy talán soha életében nem próbálta ki az említett gyakorlatot, vagyis messzire elkerülte a fizikai fáradságot abban az értelemben, ahogyan mi emlegetjük, ha félholtra dolgozzuk magunkat, amikor már jártányi erőnk sem marad.
Fiatalabb és főként vidéki lelkész koromban többször is próbáltam, hogy kimerítő fizikai munkát követően leültem megírni a vasárnapi beszédet, s nem egyszer arra az álláspontra kerültem, hogy jobb lenne elhanyagolnom egy következő alkalomra, amit szégyellek bevallani, de hát ez az igazság, mert előfordult már velem ez. Fordítottan azonban, egy kiadós szellemi munka után sokkal jobban esett dolgoznom valamit.
Többször is elgondolkodtam a Prédikátor szellemiségén, s arra a megállapításra jutottam, hogy kellett ismernie valamilyen felfogást, mely hasonlított a Themisztoklészéhoz. Róla jegyezték fel, hogy 107 évet élt és örömét fejezte ki a fölött, hogy életét a tudományoknak szentelhette. Azt azonban fájlalta, hogy amikor hasznát tudta volna venni a sok tanulásnak és bölcsen is élhetett volna, akkor máris meg kellett halnia. Az bizonyos, hogy nem a szellemi kimerültség, hanem az öregség miatt.
Ezeken túl, fiam, ne kutass! – hallszik a mai utolsó tanítás. Amennyiben még egyszer végig szaladok gondolatban az eddig elmondottakon, egy régi bölcsesség összegezi azokat és a Prédikátor gondolkodását is. Mindannyian találkoztatok azzal a történettel, melyben az édesanya arra utasítja leányát, — köztük anyósom is, hogy tegye le kezéből a könyvet, mert „úgy sem lesz papné”. S még valami! Bár sok éve eljöttem a bágyoni egyházközségből, nem mondhatom, hogy nem emlékszem vissza, vagy megszakítottam volna minden kapcsolatot. Ellenkezőleg. Figyelemmel követem a folyó eseményeket, s azért imádkozom, hogy jó irányba terelődjön az egyházközség élete. Szomorúan kellett azonban tapasztalnom, hogy az általános 8 osztályt végzett gyermekek nagy része otthon maradt a faluban. Az a régi felfogás érvényesült, hogy van föld, ahol dolgozzanak, s munkájuk után biztosított a megélhetésük, sőt meg is vagyonosodhatnak. Ez viszont azt jelenti, ha egyénileg nem fejlesztik tovább magukat, hogy értelmileg azon a szinten maradnak, amit biztosít egy vidéki általános iskola 8 osztálya.
Felvetődik a mai utolsó két kérdés. Igaza van-e a Prédikátornak abban az esetben, ha az előbbiek szellemében biztatja az ifjúságot? Mit jelent közelebbről: „Ezeken túl, fiam, ne kutass” – tanács?
Két kérdést tettem fel, válaszom is kettős. Az elsőben egy idézetet hoztam válaszként. Eszerint: „Amikor a fiatal az elvontabb gondolkodás képességének birtokába jut, legfőbb törekvése önmaga megismerése. Ehhez két viszonyítási pontja lehet: hozzámérheti magát a felnőttekhez (szülők, tanárok, ismerősök) és a korosztálybeli többi gyerekhez (osztálytársak, barátok). Ha magára hagyjuk, ha nem mondunk véleményt magatartásáról, munka-, tanulási eredményeiről, képességeiről és szándékairól, megfosztjuk őt attól a lehetőségtől, hogy önmagát valamiképpen „kívülről” is láthassa, a tapasztaltabb felnőtt szemével.” (Bölcs István).
Azt olvastam a sorokból, hogy bármelyik kor ifjúságát is vegyük figyelembe megállapítható, hogy voltak, akik állandóan törekedtek az új, az ismeretlen elsajátítására, más szóval voltak, akik a tanulást tartották életük fontos feladatának. Mások, persze éppen az ellenkezőjét vallották. Gyermekes szülőként állítom, hogy minden szülő elsődleges kötelessége, hogy biztosítsa gyermekének a tanulást. Ha az nem akarna, akkor erővel is rá kell vennie, köteleznie akár, hogy elsajátítsa a szükségeseket. Felnőtté érését követően pedig ráhagynia a döntést, hogy úgy alakítsa tanulmányait, ahogyan neki tetszik, vagy éppen hagyja abba, ha nem lát benne semmi különlegeset.
A második kérdés megválaszolása teljes mértékben visszaállít a vallásos gondolkodás talajára. Arra utal ugyanis a Prédikátor Könyvének írója a mai szentleckében, hogy nem kell kutatnunk egyetlen könyvben sem azon kívül, amit megírtak a Próféták. Ahogy ő mondja két verssel később: „Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége.” Hát ebben a mondatban rejlik az életre szóló kötelessége minden ifjúnak. Nincs semmi fontosabb, mint hogy megismerje Isten parancsolatait, s egyben azokat az emberi normákat, melyek szükségesek a mindennapi életben.
Látjátok, testvéreim! A tanulással kapcsolatosan milyen könnyedén megegyezünk egy változatban, mely közös gondolkodásra vonatkozik. Kimondjuk, hogy tanuljon, aki akar, tud és meg van hozzá minden lehetősége, valamint fogjon munkához, aki másként vélekedik. Isten útjának, parancsolatainak megismerésében nincs ilyen lehetőség. Nem is sikerülne néhány mondatban, beszédben így elintéznünk a „tovább tanulás”, vagy éppen abbahagyásának ügyét. Olyan változatos, annyira bonyolult, s minden alkalommal újabb ismeretet követel, hogy egy folyamatos tanulásból áll egy ember élete, aki Isten törvényeinek megismerésére törekszik.
Már csak egy szerény összegezésre maradt időm Törekedjünk arra, hogy mindig megtaláljuk valamilyen szinten a közös nevezőt, s ha egy mód van, akkor közeledjünk véleményeinkben egymáshoz. Tartsuk szülői kötelességünknek gyermekeink taníttatását és figyeljünk feltétlenül arra, hogy ne valljon kárt a vallásos neveltetésük sem. Végül pedig a Prédikátor szellemisége magán hordozza bár a negatív meglátást, soha ne feledjük, hogy teljességet követel az Isten parancsolatainak megismerésében. Ámen.
Pap Gy. László 