Szentábrahám – 2011

Képes beszámoló a szentábrahámi falutalálkozóról és könyvbemutatóról

Visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor gyorsan végigszalad egy hír a falun, hogy valaki, a falunk szülötte sok-sok idő után visszaérkezett, hogy még egyszer láthassa azt a vidéket, melyen először sütött rá a nap a Zsidó-hegy mögül, s aztán – talán – nem sikerült kellőképpen „feldolgoznia” a sok örömet, mellyel szembesült és néhány nap múlva visszaadta lelkét teremtőjének. Én nem féltem a hasonló történéstől, hiszen már elég rég Isten kezébe helyeztem az életemet, attól viszont tartottam, hogy áradatként fog rám zuhanni a sok élmény és megannyi érzés a múltból. Ebben egyáltalán nem tévedtem, hiszen bőven van mit mesélnem azoknak, akik rám kérdeznek, hogy milyen élménnyel jöttél vissza szülőfaludból, Szentábrahámról?

Úgy érzem, hogy mint minden emberben, bennem is él egy egészséges hiúság, s ennek köszönhetően megszólítottam egyik budapesti barátomat, hogy nem lenne-e kedve elkísérni engem a hamarosan előttem álló, székelyföldi útra. A válasz várakozásomnak megfelelően „igen” volt, ami elegendő örömet és nyugodtságot adott ahhoz, hogy nekivágjak a sok talánnyal átszőtt látogatásnak. A napló bejegyzés megkívánja, hogy ezekről az ismeretlenekről is beszéljek, de ma már úgy érzem, hogy elveszítették jelentőségüket, hiszen teljes mértékben pozitívra fordultak eseményükben és így nem érdemes szólnom róluk. Nem kockáztatom annak lehetőségét, hogy kiérezhetővé váljon belőlük némi bizonytalanság, ami bennem motoszkált a látogatást, a rendezvényt megelőzően.

Kedves barátunkra és természetesen Istenre bíztuk életünket, amikor beszálltunk gépjárművébe és elindultunk hazafelé. A Debrecen-Szentábrahám közti távolság sokkal rövidebb is lehetne, ha végre elkészülhet az a bizonyos autópálya. Azokon a szakaszokon viszont sokszor Isten segítségére szorulunk, ahol testes és nagy teljesítményű autóikkal ész nélkül közlekednek tapasztalatlan emberek. Nem számolva azzal, hogy veszélybe sodorják a maguk életét és nem csak közlekedő társaikét.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy valahányszor megtesszük utunkat hazafelé, arra törekszünk, hogy megálljunk valamelyik barátunknál, hiszen fontos a korábbi kapcsolatok ápolása, de még ennél is fontosabb, hogy megtartsuk a jó viszonyt a későbbi időszakra. Bízunk ugyan abban, hogy éppen ilyen kezdeményezésünknek köszönhetően nem sok rokont, barátot, ismerőst veszítettünk el, főként saját akaratunkból, de ha mi nem tesszük meg az első lépést irányukban, hogy tudomásukra hozzuk szüntelen, vagy időközönként, hogy mennyire szeretjük őket, akkor nincs mire várnunk. Egy ilyen állomásunk volt Kövenden barátainknál, hol a szeretetteljes ölelésekből újra megéreztük az elmúlt idő gondterhes, de fiatal korszakának zamatát. Az együtt eltöltött idő olyan széppé kerekedik lassan a harminc évre tehető időszak értékelésében, hogy alig-alig található annak néhány olyan foltja, mely kilóg a kedves emlékek sorából. Nemcsak az ízes ebéd esett jól, melyet távozásunkkor megköszöntünk szépen, hanem az együttérzés is, mellyel átkarolnak minket és óvni szeretnének minden bántástól. Megérezhettük, amit magunk között elmondunk számtalanszor: Mi mondhatunk bármi rosszat szeretteinkről, de más nem teheti meg ugyanezt. Milyen boldog is az ember, amikor úgy távozik el valahonnan, hogy szeretettel visszavárják, és nem azt forgatják fejükben, hogy majd akkor, amikor felnőnek az unokák is.

Az út viszontagságai próbára tették az idegeinket. Az enyémet a kátyúk borították ki, melyekbe könyörtelenül belehajtott saját autójával a barátom. Az övét pedig én tettem tönkre a figyelmeztetéseimmel. Végre azonban megérkeztünk Székelykeresztúrra, ahol egy gyors ölelkezést és még kölcsönös kérdezgetést követően hozzáláttunk, hogy tüdőre vegyük az otthoni levegőt. Örömmel tapasztaltam, hogy barátaim azonnal átvették a család hangulatát és úgy tűnt, mintha már korábban is élvezték volna egymás társaságát.

Szállásunk a számunkra megszokott helyen és környezetben volt. Előjött a szilvapálinka és a Hargitai sör is. Csak annyit ittunk, amennyi jól esett. Láttuk, hogy több is volt beszerezve a vendéglátásunkra.

A reggel számomra gyomorideggel kezdődött. Gondoltam erre, hiszen még soha, egyetlen szolgálatot megelőzően sem kímélt meg ettől a szervezetem. Lehettem teljes mértékben felkészült, úgyis nyomon kísért az ún. hasznos idegeskedés. Természetesen kerestem ennek okát, de segítettek is nekem szeretteim, amikor látták, hogy szenvedek. Minden bizonnyal azért történt mindez, mert még nem láttam a bemutatandó könyvemet és feszültté tett a várható fogadtatás. Elindultunk Szentábrahám felé. Hamarosan beértük a falu határánál a ft. Urat, akit lovas bandériummal várt a falu lelkésze és néhány egyházközségi tag. Sokat nem tétováztam, kipattantam a járműből és csatlakoztam a menethez. Kimondott örömben volt részem, hiszen gyalogosan érkeztem be szülőfalumba, melyben 50 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Kibeszélhetetlen élmény volt köszönteni a kapuba kiállt és bennünket fogadó, egykori falus társakat, akik mosolygó szeretettel üdvözöltek bennünket. Utunk a paplak felé vitt, ahol gyorsan megbeszéltük az istentisztelettel kapcsolatos, szolgálati részleteket, majd palástot öltve elindultunk a templom felé.

A templom nem volt megtelve zsúfolásig. Lelkesen énekeltük a kiválasztott énekeket, majd meghallgattuk a főtisztelendő püspök úr ünnepre szabott gondolatait.

Ezt követően Berei István lelkész gondosan megfogalmazott beszéddel készítette fel a jelenlevőket az úrvacsoravételre, melyet a gyülekezet mozgásban vett magához. A jelenlevő, négy palástos lelkész szolgálta fel a kenyeret és a bort. Szokásos módon záró ima hangzott el, melyben arra kértem Istent, hogy mindenkor növelje a hitünket, melyet itt szereztünk e templom szomszédságában és adja meg a lehetőségét annak, hogy más, hasonló alkalommal is részesei lehessünk az úrasztalának. Az úrvacsoravételt a jelenlevő esperes áldása zárta.

Az istentisztelet keretében köszöntések és köszöntők hangzottak el. Miután megnyilatkozott a politikai vezető, a magyarországi Ladánybene képviseletében jelenlevők, illetve plébánosuk is kedves szavakkal köszöntötte a gyülekezetet, az ünneplőket. Kimondottan jó volt hallanunk, hogy ez a kapcsolat már hosszú időre visszanyúlik és örömmel munkálkodnak azon, hogy az utódok is átvegyék tőlük a kapcsolattartás áldott lehetőségét.

A köszöntések sorában kimondottan kedves és megható szavakkal köszöntötte az ünneplőket a csekefalvi református lelkész, majd Lőrinczi Anna néni felolvasta a templom építésének 100. évfordulójára írott verset. Váratlan megnyilatkozás is történt, hiszen úgy érezte az egyik falu szülötte, hogy gondolataival megajándékozza azokat, akikért Svédországból hazajött a találkozóra.

Végre elérkezett a pillanat, amikor elmondhattam mindazt, amit a könyvbemutatóra szántam. Ecseteltem, hogy bizony sokkal boldogabban hallgatnék valaki mást, akitől akár a negatívumot is elfogadnám. A teljes szöveg a következő hivatkozáson elolvasható: https://papgylaszlo.wordpress.com/irasaim/konyvek/ebredesek-a-zsido-hegy-arnyekaban/ Most még nem akarok nyilatkozni azzal kapcsolatosan, hogy milyen benyomásom volt, amikor kezembe vettem a legújabb könyvemet. Tudtam ugyan, hogy mi van benne, milyen szándék és cél vezetett annak megírásakor, de mégis van némi furcsa érzés, mint, amikor nem hisszük, hogy megtörtént velünk egy igen kellemes eset.

El kell mondanom, hogy felemelő volt a templomi együttlét. Különös élmények teljes kavalkádja. Ismeretlen arcok keveredtek azokkal, amelyeken árnyaltan, burkoltan, vagy éppen határozottan meglátszott az idő múlása. Kellemetlen kérdések is elhangzottak: „Megismersz-e?”. Rossz választásnak tartottam a „természetesen” feleletet, de pironkodnom kellett a „segíts kérlek” kérés miatt is. Mindenikben ott lapult a korabeli ragaszkodás, szeretet, megértés. Másnap elmondtam, hogy számomra nem volt még ehhez fogható öröm.

Az istentisztelet után kopjafaavatásra került sor. Nagy hévvel bevetettem magam a társalgásba, majd időben eszembe jutott, hogy a hősi halottak emlékművénél van a helyem. Elég tempósan igyekeztem a helyszínre, ahol bevártak, majd elkezdődött az ünnepély. Székelykeresztúr köri esperes jól irányzott mondatokkal ecsetelte a hasonló emlékhelyek szükségességét és fontosságát, majd felhívta a figyelmünket a kopjafán található jelzések fontosságára. A leleplezést követően koszorúzásra, illetve az iskola gitárosainak zenei műsorára került sor.

Az iskolában 100 éves fotókiállítás várta az ünneplőket. Mivel én is rendeztem néhány kiállítást, tudom, hogy mennyi befektetett munka van egy-egy ilyen tárlat mögött. Innen elkéstem a megnyitóról, s így nem hallottam, hogy kik készítették az összeállítást, de e helyen megköszönöm mindazok nevében, akik arra felé sem mentek, hogy megnézzék a nagyszerű tárlatot.

Az iskolai kiállítás megtekintésével egy időben interjút adtam, melyben kihangsúlyoztam, hogy boldogan említhetem most már szolgálati helyeimet követően szülőfalumat, melynek kétszáz évre terjedő történetét megírhattam az egyházközség levéltári anyagának felhasználásával. Szomorúan hozzátettem, hogy a későbbiekben megtalálom a módját és lehetőségét annak is, hogy valamiképpen napvilágot láthassanak azok az adatok, melyek helyszűke miatt kimaradtak a templom kétszázadik évfordulója alkalmából megjelent könyvből.

Az iskolai kiállításon már elkezdődött az élmények felsorakoztatása. Egyre többen érdeklődtek a könyv iránt és hamarosan megjelent az első dedikálást kérő is. Úgy érzem mindenki ajándéknak szánta azt az élmény-töredéket, mellyel elém állt és kérte, hogy írjam alá a megvásárolt könyvét. Boldog voltam, amikor egyből emlékeztem arra a történetre, melyet ő elkezdett és várta tőlem a folytatást. Egy-két kivétellel azonnal visszaérkeztem gyermekkorom, vagy ifjúságom időszakába és úgy éreztem, hogy nem kell szégyellnem egyetlen történést sem, melyet elkövettem azokkal, akikkel megültem gyermekkorom ficánkoló lovát. Azért voltam a legboldogabb, hogy fiatalabb és idősebb falus társaim maguk közül valónak tekintettek, s így a”Lacikát” látták és érezték bennem és nem a tiszteletest. Ehhez az érzéshez szorosan hozzátartozik, hogy a rokoni szálakat is építhettem, hiszen tartózkodva bár, de hozzám jött egy rokon gyermek, aki csak annyit mondott szeretettel nekem, hogy meg akart ismerni és ezért kérte egy utcabeli segítségét, hogy bemutasson egymásnak. Egyike volt ő aztán azoknak, akikkel utoljára beszélgettem vasárnap este felé, amikor egy időre ismét elhagytam szülőfalumat.

A vasárnap már nem indult az előző napi gyomorideggel. Időben megérkeztünk újra Keresztúrról Szentábrahámra, ahol a templom előtt már várakozott ránk Miklós bátyám. Szép és örömszerző volt a kétnapos ünnepség, de őszintén nyilatkozom, és elmondom, hogy ez a találkozás volt a hazalátogatásom csúcs- és fénypontja. Ennél már csak az számít többnek, ha ezt úgy érezte az én édes bátyám is. Aki pedig kíváncsi lenne, számára jelzem, hogy nem azért volt ilyen nagyszerű a találkozás, mert korábban összeszólalkoztunk volna (erre soha nem került sor), hanem azért, mert rég nem találkoztunk ilyen környezetben.

Az istentiszteleti szolgálat teljes szövege itt elolvasható: https://papgylaszlo.wordpress.com/irasaim/beszedek/alkalmi-beszedek/alkalmi-beszedek/2011-2/falutalalkozo-2011-szentabraham/. Fontos volt számomra minden előre leírt és megtanult mondat és szó. Szokatlanul halk voltam – mondta a feleségem, és melyet elismerek, hiszen ki tudna hangosan beszélni, míg folyamatosan szorítja valami a torkát. Azt pedig szándékosan elkerültem, hogy annak látszatát se mutassam, hogy meghatódom saját magam mondanivalójától. Már csak ráadásnak számított néhány újabb arc, kézfogás, rokoni, baráti ölelés. Külön öröm volt számomra találkozni azokkal a Magyarországon élő egykori és mai barátainkkal, akikkel bizony nem tölthettünk sok időt fiatalságunk során. Ma is elevenen él bennem barátom kijelentése, amikor egy felhős éjszakán megkérdezte szíve választottjától, hogy lát-e csillagot az égen. „Nem” – volt a válasz, mire ő: „Én csak csillagot látok. És ha akarod, lehozom neked a Fiastyúkot is az égről, annyira szeretlek.” A Fiastyúk ma is fenn van az égen, de a barátom látható szerelemmel néz ma is felesége csillogó szemébe.

Az istentiszteletet követően rokoni látogatásra indultunk Magyarandrásfalvára. Nem ecsetelem, hogy régóta vártam a hívást, melynek köszönhetően elbeszélgethettünk múltról és jövendőről olyan hangnemben, amilyent a jó testvérek használnak egymás közt, amikor éreztetik kisebb, vagy nagyobb testvérükkel, hogy csakis és kizárólagosan szeretettel tudnak viseltetni egymás iránt.

Ebédünket Szentábrahámon fogyasztottuk el, ahol István asztala mellett élvezhettük a vendéglátás eredményeit. Finom volt a káposztás pörkölt, melyet egy félbehagyott túrós-lekváros puliszkával „nyomtattam” el. Kimondtam, hogy mindig rossz parasztnak tartottam magam, mert nem szerettem a puliszkát, de ebben az esetben megcáfoltam önmagam, hiszen ilyen jól soha életemben nem esett az íz kombináció.

Hazaérkezésem előtt tisztában voltam azzal, hogy sokan és sokat fognak kérdezni az otthonukat hátuk mögött hagyó szüleimről. Van néhány családi titoknak számító mondat, melyet jobb lenne elhallgatni, de éppen azért, mert idős embereket nehéz átültetni idegen földbe, jogos a visszatérő kérdés: „Hogy érzik a szüleid magukat az idegenben?” A válasz nem egyértelmű, de nem is olyan bonyolult: édesapám soha nem szokja meg és így nem is akar visszalátogatni Szentábrahámra, már a csökkent látása miatt sem. Édesanyám viszont meghazudtolja az öregfa átültetésének sikertelenségét, hiszen ő teljességgel jól érzi magát abban a közösségben, akik maguk is elhagyták a Székelyföldet az 1947-es szárazság alkalmával. Tudtam azt is, hogy lélegzetvisszafojtva várnak szüleim, hogy részletesen beszámoljak az otthoni eseményekről. Hogy elvárásuknak megfeleljek, névsort készítettem azokról, akikkel találkoztam, akik megkérdezték, akik üzentek nekik. Arról már kedden de. meggyőződtem, hogy a névsorból többen is kimaradtak. Valószínűleg sikerül majd pótolnom a későbbiekben.

Jól esett, hogy senki nem támadott személy szerint azzal, hogy miért hagytam el a falut. Sőt, hamarosan beláttam, hogy nincs szükségük magyarázatomra.

A vasárnap du. során is kellemes beszélgetésekben volt részem az egykori falus- és utcatársakkal. Kiemelten hangsúlyt érdemelnek azok a szíves hívások, melyekben nem érzékeltették ugyan, hogy nekem már nincs otthonom, de kifejezésre jutatták, hogy hozzájuk úgy mehetek, mint haza. Sőt igen jól esett minden olyan hívás, melyben azt hozták tudomásomra, hogy még visszajövök, akkor soha ne kerüljem el őket.

Könny nélkül, tele érzésekkel, boldog örömmel hagytam magam mögött Szentábrahámot. Bár csak hasonló érzésekkel érkezhetnék még egyszer haza!

Úgy érzem, hogy még mindig nincs itt a végső következtetés ideje. Nincs meg az egyedüli, megfelelő mondat arra, hogy lezártnak minősítsem 2011. július 2-3-át, amikor életem legfontosabb állomásán tölthettem el két napot.

Debrecen, 2011. július 6-án Szeretettel: Pap Laci