2010.01.24 – Félelem nélkül

Bibliai olvasmány: Zsolt 118. Részből


– általános beszéd –

„A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.”                                                    1Jn 4,18

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Többféleképpen is meghatározhattam volna mai beszédem központi témáját, mely köré csoportosítottam mára tartogatott gondolataimat. Gondom csak annyi volt a kezdet-kezdetén, hogy megelőzően megtaláltam egy bibliai verset, mely valósággal lebilincselt, magához láncolt, el nem eresztett, miközben folyamatosan éreztette velem, hogy teljes mértékben szabadon dönthetek a választás tekintetében, vagy akár egy másik alapgondolathoz is fordulhatok segítségért, melyre vázolhatom kipattant gondolataimat. De inkább jellemző régebbi önmagamra is, amennyiben szinte elveszek a többféle figyelmeztetés labirintusában. Ettől viszont most sem kell tartanom, de nem kell rettegnie hallgatóságomnak sem, hiszen továbbra is betartom az idő állította korlátokat.

1). Először meg kell határoznom, hogy mi is a félelem. Beszélhetek-e róla általánosságban, vagy jól behatárolható? El kell-e választanom a mindennapi életben fellelhető félelmet attól, melyet egyes vallások gerjesztenek követőikben és másokban, ami időnként riogatásba megy át? Amennyiben átjárhatóvá teszem a való élet és a vallásos tapasztalat határait, akkor találok-e számomra megnyugtató eligazítást, de mutathatok-e lehetőséget arra, hogy hallgatóságom is erre az álláspontra helyezkedjen? Kérdések sorával folytatható még a felsorolás, ám én e helyett rátérek a Pál apostol szemléletének ismertetésével gondolataim csoportosítására.

Azt olvastam valahol, hogy „a félelem az emberi élet természetes velejárója. Rendkívül jellemző mindenkire, hogy mitől fél.” Ez azt jelenti, hogy személyenként és esetenként kell megvizsgálnom a félelem jelentkezését. Erre viszont ismételten nincs lehetőség, főként az idő miatt, de azért sem, mert, honnan tudhatom válasz hiányában, hogy te, vagy te, kedves Testvérem, mitől félsz a legjobban. Ha pedig találgatom, akkor annak nincs sok értelme, annál is inkább, hogy ez a beszéd nem egy jóslat, hanem egy olyan elmélkedés, melyben vezető szerepet kapott egy bibliai vers, amelyben az egyik fordítás szerint „a félelemnek köze van a büntetéshez”. Két területet könnyedén elintézhetünk ebben az esetben, hiszen a félelem bizonyos hányada azért jelentkezik sok ember életében, mert félnek a törvény szigorától, mely bármelyik pillanatban lesújthat rájuk, amennyiben szembeszállnak a törvénnyel, vagyis annak tiltása ellenére cselekednek. A másik terület ismét a vallásos megközelítésben tárul elénk, hiszen adott emberek attól tartanak, de riogatnak másokat is, hogy előbb-utóbb utoléri őket Isten büntetése.

A félelem megnyilvánulása bármennyire is hétköznapinak számít, „megnyomorítja a lelket, tehát le kell küzdeni” – mondja Diane Keaton. Ez viszont sokkal bonyolultabb annál, hogy ilyen egyszerűen lerendezzük. Tudatosan elfogadtuk gyermekkorunk óta, – amikor először megfelelő magyarázatot kaptunk a félelmünkre, hogy ez emberi életünk természetes velejárója, de egy egészséges szemléletű ember sikeresen háttérbe helyezi ezeket a félelemtől átitatott gondolatokat. Ennek ellenére, mégis nemcsak kísér, hanem időnként kísért is az újabb megtapasztalás, ami miatt komolyan össze kell szednünk magunkat, hogy önmegnyugtatásunk révén, palástoljuk mások előtti félelmünket, de egyben – amennyiben szükség van rá – erőforrássá váljon bátorságunk azok számára, akiknek megnyugtatására törekszünk. Még akkor is, ha időnként megremegtet ez a leszorított félelem.

2). Tapasztalható, hogy a félelem gondolatának kimerítése sokkal nehezebb, mint gondoljuk, s már beszédem felénél járok majdnem, amikor Pál apostol üzenetének többi részletével össze sem kapcsoltam saját meglátásaimat. Lépjük meg, hát közösen a következő figyelmeztetést, mely egyelőre a megjegyzés szintjén maradhat mindaddig, míg közelebbi kapcsolatba nem kerülünk vele. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” – hangsúlyozza Pál. Segítenek itt is a fordítások, melyek azt is hangsúlyozzák, hogy kizárja a szeretet a félelmet.

A végső paradoxonban, ha fel akarjuk lobbantani az intimitás lángjait, tisztelettel kell adóznunk a másik lelkének. Egy kapcsolat nem azt kívánja, hogy adjuk meg magunkat valakinek, hanem, hogy ismerjük el a lelket, amelyben a két fél elmerül, majd hódol kiszámíthatatlan követeléseinek. Mindezek a paradoxonok az elmét örökös mozgásra késztetik. A szívet a bizalmatlanságban tartják, a mélyében pedig bizakodóvá teszik. A szeretet fonalait az egyes emberen túlnövő lélek szövi, amely gondolkozik arról, hogy a világ az emberek közötti egyesülés és ne a széthullás felé haladjon.” /Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 283. Old./

A fenti idézetet akár az unionista szemlélet egyik támpontjának is nevezhetnénk, én viszont sokkal többet érzékelek belőle. Ez pedig sokkal másabbat jelent, mint vallásfilozófiai eszmefuttatásokat, vagy jövőbe vetett túlfűtött bizakodást. Egyszerűen úgy látom a szeretet megvalósulását, ahogyan én is dolgozom megjelenése érdekében. Nem abban a félelemben ringatom magam, hogy mi történik akkor, ha megszűnik a szeretet kapcsolataimban, hanem arra törekszem, hogy élő maradjon. Nem az aggaszt, hogy nem sikerül szeretettel megölelnem valakit és megmutatnom neki atyafiúi szeretetemet, hanem nem sikerült megtalálnom a módszert, melyet igazán alkalmazhatok az ilyen és hasonló esetekben. De hadd figyelmeztessen erre Ficino, Marsilio, az egyik írásában: „Én múlt éjszaka megfogadtam, hogy keljek csak fel, így írok hozzád: <Hősöm, visszavárlak! Rohanj! Az ég szerelmére, repülj!< Józan reggeli mérlegelés után úgy döntök, okosabb lesz elhagyni a sürgetést, hogy csak annál sebesebben térj vissza, gondolván, hogy haragszom. Igenis, haragszom! S mire megyek véle: vajon hazavonzza majd a harag, aki a szeretetre sem indul? Nem hihetem. Itt állok tanácstalanul, hogy mihez fogjak – a könyörgéshez vagy a dorgáláshoz.” /Levelek. 1. Kötet: 70. Old./

3). Pál apostol harmadik figyelmeztetése azonnal egy bizonyos mértékű ellentmondást állított fel bennem. Először hadd érzékeltessem ismételten az apostol meglátását, miszerint a félelem gyötrelemmel jár. Vagyis azt mondhatom, hogy aki fél, annak sok gyötrelemmel kell szembenéznie. Igen ám, de Bánk József egészen másként veti fel a problémát, amikor a gyötrelmekben való részvétel tekintetében érdeklődik: „Volt-e szívünk magunkhoz és volt-e szívünk másokhoz? Volt-e szívünk ahhoz, hogy legyűrjük önzésünket, a hiúságunkat, a türelmetlenségünket, az irigységünket, a részvétlenségünket? Megsimogattuk-e édesanyánk kezét, vagy apánk redőző homlokát? S ha földi ruhában nem járnak már közöttünk, hívtuk-e őket, szólítgattuk-e őket az emlékezés néma szeretetével? Volt-e meleg szavunk hűséges élettársunkhoz? Megosztottuk-e a gondot, a bajt, a gyötrődést? Tudtunk-e mindig emberek lenni? – Nézzünk magunkba Testvérek!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 366. Old./

Na, ebben az esetben mi a megoldás? A gyötrelem mindenképpen határos a szenvedéssel. Amennyiben valakinek gyötrelmében, mindennapi gondjaiban részt veszünk, akkor azzal is számolnunk lehet, hogy esetenként leveszünk válláról néhány terhet. Ezt pedig semmi más nem motiválja, mint az iránta érzett szeretet. Sőt azt is mondhatom, hogy amennyiben kinyilvánítja az illető, akin segíteni kívánunk, hogy ezért, vagy azért félelem tölti el, akkor máris mellette vagyunk nemcsak gyötrelmeiben, szenvedéseiben, vagy osztozunk is vele, hanem abban is, hogy segítsünk eloszlatnia a félelmeit.

4). Végül a negyedik és egyben utolsó figyelmeztetéshez érkeztem. Pál apostol szerint, aki fél, abban nem lett tökéletes a szeretet. Két területen akad meg azonnal gondolatom. Az egyik a jól ismert tökéletesedésre történő felszólítás Jézus tanításában: Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok is tökéletes, a másik pedig a szeretet félelem nélküli gyakorlatára összpontosít. Kell-e kapcsolatot keresnem e két állapot között? A felelet IGEN, hiszen meg kell értenünk mindenkor a Jézus állította mérce követelményét, mivel nem elegendő ismernünk a kifejezés jelentésbeli tartalmát.

A fenti állapot érzékeltetésére választottam egy utolsó illusztrációt, mellyel lehet, hogy kissé túllépem a szokásos határt, de meggyőződésem, hogy kellően érzékelteti saját álláspontomat arról a gyakorlatias szeretetről, melyet semmi nem mintáz meg jobban, mint az élő és ható, idővel pedig gyümölcsöt megtermő szeretet: „Mikor nevezhetünk egy embert tökéletesnek a Mennyei Atyához való hasonlatosságában? Amikor a párjával eggyé lesz, örömben, gyönyörűségben, és egy fiú és egy leány származik tőle és az asszonyától. Ez a Mennyei Atyához leginkább hasonló ember.” /Patai, Raphael: A héber istennő: 145. Old./

Végül pedig már csak az összegezésre maradt egy kevés hely. Két nagy követelmény közé ékelődik személyre, de ugyanakkor közösségre szabott felhívás. Az egyik a szeretet, a másik pedig a félelemtől való megszabadulás. Nem akarok újabb bibliai helyet idézni zárómondatomban, de hadd hangsúlyozzam egyéni meglátásomat: Ne féljünk egymást szeretni, mint atyafiak! Ámen.

Debrecen, 2010. január 24-én.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s