Bibliai olvasmány: 1 Kor 3,1-11.
– általános beszéd – 2011. –
És te, embernek fia, végy magadnak egy téglát, tedd azt elődbe, és véss reá egy várost, Jeruzsálemet. Ez 4, 1.,
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Bizonyára még mindig emlékeztek az utolsó nagy témára, az embernek fiára. Sőt, elegendőnek bizonyul, ha kiejtem Ezékiel próféta nevét és máris bepattan a kép, amelyet úgy készítettem el, hogy visszaidézhessem a későbbiek során annak néhány részletét. Ott volt ugyan minden apróság a nagy kompozícióban, de szükséges, hogy közelebbről is megvilágítsuk azoknak néhány eldugott, vagy a kíváncsi szemek elől elrejtett részletét. Miután alaposabban szemügyre vettem én is Ezékiel prófétának az emberfiával kapcsolatos megjegyzéseit, akkor tapasztaltam igazán, hogy mennyire gazdag gondolatsort görget előttünk, a Bibliaolvasók előtt. Legalább hét területre vezet el bennünket gyönyörű meglátásaival. Néhol kellemetlen próféciájával is találkozhatunk. A mai alkalomra bizonyos állapotokat választottam, csoportosítottam az emberfiával kapcsolatos feljegyzésekből és ezek segítségével juttatom kifejezésre azokat a mondatokba ültetett érzéseimet, melyek beletorkollnak a mai szentleckébe.
Egy idézettel kezdek: „Ma már nincs szabadság. A bírót nem köti úgy a törvény, mint ahogy a szíveket és lelkeket megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai, s a tudományok tantételei. Ahogy megszokott módon kell öltözködni: épp úgy megszabott módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó, minden műszónak van tudós meghatározása, s minden cselekvésnek szigorú törvénye. A gyermeket attól kezdve, amikor már futni tud, mindezek szigorú megtartására oktatják. Mintába gyúrják az agyagot, hogy szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába gyúrják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből áll a korszerű társadalom.” /Eötvös Károly/
Meggyőződésem, hogy a jelenlevők közül többen is kacérkodtunk a gondolattal, sőt mi több neki is veselkedtünk, hogy amennyiben nem sikerül kész házat vásárolnunk, akkor magunk építünk egyet. Olyant, ahogyan sikerül, de saját kezünk alkotása lesz, s mint ilyen teljesen a miénk. De nemcsak ez a felismerés vezetett, hanem rengeteg összetevő, mellyel szembetalálhatjuk magunkat az építés során. Mi az ugyanis, amit saját kezűleg elvégezhetünk, mert értünk hozzá, és mi az, amit másokkal kell megépíttetnünk? És van egy harmadik szempont is, talán ez a legfontosabb: Lesz-e elegendő egészségünk és időnk arra, hogy befejezzük, aminek hozzáfogtunk? Ha sikerül megfelelő választ keresnünk mindhárom kérdésre, akkor nagy eséllyel indulunk neki az építésnek és minden lehetőségünk adva van arra is, hogy örömmel elnyújtózzunk benne nyugdíjas éveinkben.
Milyen egyszerűnek tűnik a szentlecke fogalmazása, amikor azt mondja Isten a prófétának, hogy „embernek fia, végy magadnak egy téglát, tedd azt elődbe, és véss reá egy várost”! Nem rossz kezdés. Itt kell elindulnia bármelyikünknek. Fog egy téglát, maga elé teszi, rámereng, elképzel hozzá még néhány ezerrel többet, kötőanyagot is és máris elkezdődhet a munka. Avagy mégsem. Kell ugyanis egy telek, ahová letehetjük ezt az egy téglát és társait. Ha nem tudunk vásárolni egy területet, akkor jöhet az örökség. Ahogy egyik helyen fogalmaz Ezékiel próféta könyve: „Embernek fia! /…/ nékünk adatott ez a föld örökségül.” (Ez 11, 15.). Vagyis nem tudtuk, de most felismertük, hogy nekünk van egy örökségképpen kapott területünk, mely a miénk. Ez a tény azonnal megerősít bennünket abban, hogy csak a szükséges engedélyeket kell beszereznünk, és máris indulhat az életre szóló munka.
Aztán valami rendkívüli dolog történik. Egy figyelmeztetést hallunk valahonnan, valakitől. Lényt nem látunk, csak hangot hallunk. Azt is valahol messze mélyen, önmagunkban. Sejtelmes ez a figyelmeztetés, olyan, amilyentől mindig iszonyodunk. „Embernek fia! írd fel magadnak e nap nevét, épen ezen napét: Babilon királya épen ezen a napon jött Jeruzsálemre.” (Ez 24, 2.). Azonnal lefordítjuk saját értelmezésünkre a hallottakat, miszerint valaki, teljesen idegen, még nem is szomszéd azt hozza tudomásunkra, hogy ahová letettük a téglát, ahová megkaptuk az építkezési engedélyt, ahová megépíteni akarjuk nyugalmas életünk házát, az nem a miénk, hanem az övé. Micsoda egybeesése a történelmi eseményeknek! Milyen fintora saját életünknek, amikor minden készen állt arra, hogy letegyük az első téglát! És ekkor elérkezett a harc, az ellenállás pillanata. Most jutott el felismerésünkig, hogy az a hely, az a talpalatnyi föld, ahol állunk, vitathatatlanul a sajátunk. Megvetjük rajta a lábunkat, ahonnan emberi akarat, nehéz gép és egyebek ki nem tesznek.
Kissé csillapul bennünk a tehetetlen fájdalom és hirtelen úgy érezzük, hogy nincs értelme a harcnak. A túlerő máris hallható a diadalittas csatakiáltásban, bár még nem látható a had, mely felvonul mások jogos területének leigázására. A harcosból szelídlelkű fohászkodó lesz hirtelen, aki még arra sem gondol, hogy ebben a „munkában” nincs egyedül. Nemcsak családtagjai, a rokonok vonultatják fel imájukat Isten felé, hanem azok is, akik tudják, hogy megmentő erő feszül az őszinte szívben megfogalmazódott és abból előtörő imádságban. Mivel azonban építeni szándékozó emberünk is hús-vér-lélek alkat, s mert nem érez hirtelen fizikailag senkit maga mellett, elkeseredik és így gondolkodik: „És te, embernek fia, így szól az Úr Isten /…/: Vége! eljött a vég a föld négy szárnyára!” (Ez 7, 2.). Szemét az ég felé fordítja és lelkében a következő pillanatban visszhangot ver a régi prófécia: „Embernek fia! ímé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon.” (Ez 24, 16.).
Ne sírjak és ne jajgassak, amikor azt mondják, hogy ez a föld, melyet örökségül kaptam őseimtől, nem az enyém. Ne sírjak és ne jajgassak, amikor igazságtalanul szétrombolják reményem utolsó sugarát is, mellyel belekapaszkodtam egy kézzel Isten atyai jobbjába, a másikat pedig kinyújtottam, hogy megfogja az, akinek szüksége van a támogatásra. Nem sírok. Reménykedem. Remélem, hogy Isten nem engedi el a kezem, s azért, hogy mások kezét kihúzzák segítségre nyújtott kezemből, azért nem én leszek a felelős. Sőt. Unitárius vagyok, amit soha nem szégyellek, de most, ebben az esetben még egyszer odafigyelek, hogy ki az, aki vészjósló madárként kiabálja, hogy „Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk!” (Ez 37, 11.). Sőt, hangosan válaszolok, hogy hallja mindenki: „Uram Isten, te tudod!” (Ez 37, 3.).
Isten tudja, hogy mit akar. Amennyire kifürkészhetetlenek az ő útjai, éppen olyan biztonságban lehet az, aki belé veti az ő reménységét. Mindig azt mondtam én is, hogy jó és szerető, mindig és mindenkivel megbocsátó az Isten. Ő nem lehet változó, mint a kiismerhetetlen fuvallat. Ezért rendet tesz a lelkemben, s szép lassan elűzi a félelem, a bizonytalanság, a kételkedés gondolatait. Úgy vigasztal, mint amire képtelen a hozzánk legközelebb álló ember is. Egyben mégis emberi módon. Érthetően. Valahogy így: Embernek fia! Nézz magad köré! Kit látsz? Ki hiányzik azok közül, akik azért állnak melletted, hogy elkezd, folytasd és befejezd az építést? Senki! Avagy néhányan, akik időközben kiestek az idő rostáján. Na látod! A többiek mind ott állnak melletted, csak egyelőre halkabb a szavuk, mint azoké, akik életedre törtek, akik követelik területedet, akik annak örülnének, ha szétroppansz mielőtt még letennéd biztos alapra az első téglát. Jól tetted, hogy nem dobáltál egyetlen építő követ se feléjük, hiszen saját épületük falába rakták volna azt. Bízd rám az ügyedet, s meglásd a holnap nemcsak egy új napot hoz majd neked, hanem új, építő-kedvet.
Én már sokszor csalatkoztam az emberi ígéretekben, de ezért még nem tettem panaszt embernek, sem Istennek. Most is úgy látom, hogy más az én feladatom. Főként, ha úgy biztat engem Isten, mint, akiről meg van győződve, hogy értegeti lelki háza építésének fontosabb mozzanatait. Rendkívüli mondatával pedig biztonságossá teszi lábaimat azon a helyen, ahol pillanatnyilag állok, s melyről harmadszor is állítom, hogy teljességgel megillet engem az a hely. Szóval, azt mondja nekem Isten, hogy „Embernek fia! ezt az én királyi székemnek helyét és lábaim talpainak helyét, a hol lakom” (Ez 43, 7.) a te lelkednek parányi házát biztonságossá teszem. Ne aggódj hát azért, hogy a tégla a helyén marad, hogy nem épül még látható gyorsasággal a ház. Örülj annak, hogy készen áll a fundamentum, ami nem más, mint Jézus. Eljön az idő, ami már nincs messze, amikor elkezdődik az építkezés. Addig is nyugodjon meg rajtad az én áldásom – szólt az Úr, az én Istenem.
Ismét széttekintettem és nem láttam már senkit azok közül, akik korábban földet, életet, mindent követeltek. A kiáltás lassan elhalkuló foszlánya még visszaszűrődött felém, s ezért hallottam, amint panaszoltak elhaladóban, „Nem lát minket az Úr, elhagyta az Úr ezt a földet.” (Ez 8, 12.). Mi pedig, akik maradunk, egyre erősödő hangon mondjuk: Megáld és megtart minket az Úr! Vagy a költőnő szerint:
„Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?” /Ágai Ágnes/
Ámen.
Debrecen, 2011. január 23.-án.
Pap Gy. László 