2014.04.13 – Éljen, Éljen…

 

„Hozsanna …!” Máté 21, 9.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Virágvasárnapja van. A pergő élet forgatagában egy újabb állomáshelyre érkeztünk. Ellazítunk, kifújjuk a hétköznapi szaladástól elcsigázott testünket, lelkünket és szembenézünk a mai ünnep üzenetével. Három pillérre építettem mai beszédemet.

Az első a virágvasárnapi történet, ami azzal kezdődik, hogy Jézus Betfagé, azaz Jeruzsálem külvárosa felé közeledett, amikor előre küldte tanítványait, hogy hozzanak számára egy szamarat, melynek hátára ülve bevonul a városba. A tömeg megelőzően már hírt szerzet arról, hogy Jézus hamarosan meglátogatja Jeruzsálemet, s ezért az út szélén felsorakozva várt rá. Jézus tudatában volt prófétai küldetésével és ezt a szamárháton történő bevonulással is érzékeltette. Alázatában és szegénységében hordozta a megkülönbözető jegyeket. Ezt a szegénységet hangsúlyozza a tény, hogy neki még egy szamara sem volt, tehát azt is kölcsön kellett kérnie.

A tömeg úgy fogadta Jézust, mint egy gazdag királyt. Ágakat szórtak eléje, és ruháikat terítették az út porába. A bevonulást, királynak kijáró üdvözlés fogadta, amikor Hozsánna, Éljen örömkiáltásban tört ki a tömeg. A bevonulás ténye átáradt az egész városra. Természetesen sokan voltak, akik egyáltalán nem ismerték Jézust, és voltak olyanok, akik addig még nem hallottak róla. Ezek az emberek kérdezték egymástól, hogy kicsoda ez az ember? Jézus követői, ismerősei és hívei is csodálkozással kérdezgették, hogy hát nem ismerik a galileai prófétát?

A második pillért a templom megtisztítása körüli események jelentik. Sokan, sokféleképpen és különböző hangsúllyal magyarázzák a templomban történteket. A magam részéről most is állítom, – mint aminek már köztetek többször is hangot adtam -, hogy a templom egy olyan hely, melyet mindenütt és bármilyen építményről is legyen szó, tisztának, csendesnek, emberhez és Istenhez méltónak kell tartani. Nem csodálkozom Jézus indulatán, hiszen a bevonulása miatt megnövekedett tömeg zajossá tette a templomot. De nem is az istentiszteleti célt szolgáló helyiséggel, vagy annak rendetlenségével volt a gond, hanem a külső templomtérrel, a „pogányok udvarával”, melyet azért terveztek a templom szomszédos helyiségébe, hogy az ott tartózkodók is szemlélői lehessenek az istentiszteleti eseményeknek. A templom megtisztítása fontos mozzanata volt Jézus cselekedetsorozatának, ami nem maradhatott el a virágvasárnapi eseményekből. „Az én házam, az imádság háza” – halljuk Isten szavát, s melyet megfelelő módon és tisztán kell megtartani.

Miután Jézus nyilvánvalóvá tette felfogását, a betegek gyógyításához fogott. Ezután – bár nincs rá utalás az evangéliumban -, a gyermekekkel is társalgott, hiszen a templomban is Éljen – kiáltások hangzottak el a betegek és a gyermekek ajkáról. A templom hivatalos őrei az elvártakhoz mérten válaszoltak az eseményekre, és nagy lehetett a templomi zűrzavar, amennyiben megengedték a gyermekeknek, hogy megismételjék a felnőttektől hallottakat. Jézus nyomban felfedezte a templomőrök ellenszenves megnyilvánulását, s ezért vetítette elő a 8. Zsoltár 3. versében foglaltakat, de újszerű megfogalmazásban: A kisdedek és a csecsemők hirdetik Isten dicsőségét. Hogy miért értékelte nagyra a gyermekek érzületét, azt Tamási Áron, székely írónk is máshelyen és más összefüggésben, hatásosan megfogalmazta: „Ilyen az emberi természet: önző és a legrövidebb utat választja arra, hogy összekapcsolja magát valaki mással. Gyermeknél és felnőttnél ez egyaránt így van. /…/Kit szeretsz a legjobban – fordulok feléje. Magát – mondja gondolkodás nélkül. Vigyázz, mert megmondom anyádnak s apádnak, hogy engem szeretsz a legjobban. Hányaveti mozdulatot tesz a gyermek és így szól: Én nem bánom, ha meg mondja is, mert ők úgy is tudják, hogy őket is a legjobban szeretem. Hamarjában eszembe se jut, hogy mit szólhatnék erre. Csak elnézem ezt a háromesztendős leánykát, akiben kiforrott teljesen már minden, ami benne van a felnőttekben: az okosság, az önzés és az óvatosság.” (Tamási Áron: Szülőföldem).

Virágvasárnapunk harmadik gondolata, hogy megismerjük a virágvasárnapi eseményeket, és a nagypénteken történteket is. Sokszor szembe állítottuk önmagával a jelenlevő tömeget, akik virágvasárnapján éljent kiáltottak Jézus felé, majd nagypénteken feszitsd meg-et! Felteszem a kérdést, hogy miként fordulhat elő egy emberrel, hogy egyik nap boldog örömmel ugrik valakinek a nyakába, majd öt nap múlva halálosan gyűlöli őt? Pedig. akit előbb szeretett, csak jót hozott számára. Semmi oka nem volt, hogy halálosan meggyűlölje.

Számtalan kérdést támaszt bennünk virágvasárnapja, s a korabeli események. Nem is tudjuk megválaszolni valamennyit. Van azonban három kérdés, melyeket mindenképpen fel kell tennem és meg kell válaszolnom, hogy végre előállhassak a mai nap üzenetével.

Az első, hogy él-e ma Jézus? Ha nem, akkor látszólag könnyű a dolgunk, mert akkor ma is a mindennapok megszokottsága uralkodik rajtunk, családunkon, környezetünkön. S ebben az esetben nem hogy virágvasárnap, hanem még vasárnap sincs számunkra, amikor méltó ünnepet szentelhetünk Istennek és magunknak. Ha pedig él Jézus, akkor minden megváltozik bennünk és körülöttünk. Ünneplőbe öltözünk és kimegyünk a városba, hogy elvegyüljünk a nagy tömegben, mely Jézus bevonulását várja.

A második kérdés, hogy csakugyan bevonul-e Jézus Jeruzsálembe, Debrecenbe? Ha nincs Jézus, akkor nincs virágvasárnapja és nincs bevonulás sem. De, mert igenis van, így sok ember ma kezében és szívében virággal kivonul Jézus fogadására.

A harmadik kérdés megválaszolása a legnehezebb. Mi kiáltunk-e ÉLJENt Jézus felé? Létezik bennünk egy szomorú felismerés, hogy nagypénteken Jézust keresztre feszítették és meghalt. De van bennünk egy, a halál fölött is diadalmaskodni tudó hit: Ő él bennünk, szavában, tanításában, útmutatásaiban, tetteiben. Mi az örök élő Jézus felé fordulunk hitünkkel ma is. Tudatában vagyunk annak, hogy amennyiben kimegyünk –lélekben – a város szélére és várjuk a közénk nemsokára szamárháton megérkező Mestert, két lehetőség áll előttünk: Idejében visszafordulunk, vagy igazán örvendező kiáltások között fogadjuk őt és, ha kell, akkor még ruhánkat is levetjük, és lábai elé terítjük.

„/Mi a kövek vagyunk, hidegek, kemények,/ /De a pillérei a hitnek és reménynek./ /Törvényünk, hogy idők országútján álljunk,/ /Mikor minden hallgat, némán prédikáljunk./” (Vecseri János: Kövek kiáltanak)

A költővel azért tettem a bátor kijelentést, hogy visszafordulhasson idejében az, aki másként érez, mert Jézus, ez a kedves, szeretetre méltó ember hamarosan lelki templomainkba toppan, s hozzá fog rendet teremteni. Száműz belőlünk mindent, ami az anyagi világ megháborodott törődésére, üzérkedésére utal, s nem csak ilyen betegségünkből ment meg, hanem tisztává teszi egész valónkat.

Itt vagyunk tehát a templomban, kevesen, de mindannyian ünneplők. Azért jöttünk el otthonról, mert hallottuk, hogy Jézus ma vonul be Jeruzsálembe, az emberek szívébe. Mi is kiálltunk ide, hogy meggyógyítson, bátorítson. Gyermekké váltunk, akik láttuk felnőtt elődeink kiállásait. Gyermekek maradtunk, akik hallottuk az „éljen, éljen” kiáltásokat. Ilyen gyermekekként ismételjük édesapáink szokásait, s így visszük Isten elé az időközben felnőtté vált, sok szorongáson és gyakori betegségen átment fájó, emberi szívünket.

Fő szív nélkül veszedelmes./ /Szív fő nélkül kevés jót tesz./ /Szerencse, áldás ott vannak,/ /Hol fő és szív együtt vannak./. (Franz Bodenstadt). Ilyen szívvel jöttünk ide és rábízzuk Jézusra, hogy gyógyítson, neveljen, biztasson, bátorítson, reménnyel és szeretettel töltse meg Isten után vágyakozó, életért esedező emberi szívünket. Ámen.