Bibliai olvasmány: 90. Zsoltár (1-12).
– óévi beszéd –
„Egyik nemzetség elmegy és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.” Préd 1,4.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Elérkeztünk a 2012. esztendő utolsó vasárnapjához, amikor régi szokásunk szerint elbúcsúztatjuk a múlt évet, és a viszontlátás reményében megfogalmazzuk a jövő esztendőre vonatkozó imánkat. Cezáriustól olvashatjuk a következőket: „Kétféle az emberi élet vége: vagy fölszáll az égbe, vagy lezuhan a pokolba. Ameddig élünk, e kettő közé vagyunk beékelve. Fölöttünk örökkévalóság, alattunk örökkévalóság, körülöttünk nincs más, mint mulandóság. Most nézzen mindenki utána, ki melyiket akarja, melyiket választja.” Tapasztaltuk életünk során, hogy meghatározóak a jelenlevő ellentétek. Ezek azonban nem minden esetben okoznak nehézségeket számunkra, mert előfordulhat, hogy éppen kedvező állapotok megteremtőivé válnak.
Amiként az ellentétes pólusok vonzzák egymást – a fizika törvénye szerint, vagy akár örök időre szóló kapcsolatok is születhetnek, arra gondoltam, hogy óesztendei beszédemben ellentétpárokkal mutassam be életünk néhány fontos részletét. Ezért választottam a mulandóság problematikáját. A Prédikátor Könyvéből választott szentlecke már önmagában is ellentétet hordoz, amikor említi, hogy természetes módon nemzedékek váltják egymást. Elmúlásra utal megjegyzésével és ellensúlyozza, amikor állítja, hogy a föld mindörökké megmarad.
1). Ahhoz, hogy meghatározzuk a mulandóságot, legjobb példa saját életünk. Amennyiben hozzá igazítjuk gondolatainkat a Példabeszédek írójának meglátásához, akkor nemzedékünkről, vagy egy nemzedék életéről beszélhetünk. Megállapítjuk, hogy mulandó az életünk, melynek fizikai tapasztalása nap, mint nap nyilvánvaló. Naponként vannak temetések, nincs olyan pillanat, melyben valaki ne keseregne, elvesztett szeretteiért. Ezt az állapotot szemléltetik azok a bibliai helyek is, melyekben minden az emberi élet elmúlása mellett bizonyít. Amennyiben általánosságban tárgyalunk életünk elmúlásáról, akkor a zsoltáros régies, de valós meglátására kell figyelnünk, aki hangsúlyozza, hogy zsellérek, jövevények vagyunk ebben az életben (39,13.). Pál apostol pedig azokat a településeket juttatja eszünkbe, – amikor azt mondja, hogy nincsen itt maradandó városunk (Zsid 13,14.) -, melyek egykor virágzó életet éltek, mára azonban az enyészet sorsára jutottak, vagy jövendő régészeti kutatások színhelyévé váltak.
Életünk alkotó része a munka. Sőt, tudunk emberekről, akiknek éppen a munka teljesíti ki életét. Ma, óév utolsó vasárnapján, és más alkalommal is felvetődik a kérdés, hogy vajon a szorgalmas ember munkájának gyümölcse is kárba vész? Itt is nyilvánvalóak környezetünk példái, és ugyanilyen hangsúlyosak maradnak a Bibliában fellelhetők is. Lukács evangéliuma keményen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy bolond, az éjszaka számon kérik lelkedet, és amiket szereztél kiéi lesznek? (12,20.).
A zsoltáros vallomása megkérdőjelezi azt az emberi életet, mely nem ismer más felüdülést a szükséges éjszakai pihenésen kívül. Olyan, mint az árnyék az ember élete, amikor úgy jár, mint egy árnyék (39. Zsolt 7.). Ezzel csak azt érzékelteti velünk az író, hogy napsütés alkalmával árnyékként jelenünk meg ebben az életben, és amikor felhő mögé bújik a Nap, eltűnik az árnyékunk, és többé nem bukkanunk elő.
Világunk, életünk mulandósága mellett bizonyít a múló idő is. Én nem szeretek karórát viselni. Azt tartom, hogy állandóan figyelmeztet az idő múlására, és nincs szükségem folyamatosan a pontos idő megismerésére. Ezzel azonban egyáltalán nem gátolom az idő múlását, sőt ezt a gondot még az sem oldja meg, ha a világ összes órája elromolna.
Nem, mert Isten úgy alkotta életünket, hogy szorítsanak állandóan az idő korlátjai. Ahogy korosodunk, úgy emésztjük esztendeinket – mondja a zsoltáros (39,5.). De nemcsak életünk esztendeinek lassú – folyamatos pergéséről beszélhetünk, hanem annak siettetéséről is. Abban az esetben, ha életünket szorongások, keserűségek dúsítják, hőn szeretnénk, ha mielőbb megszabadulnánk ezektől a kínzó körülményektől. Várjuk, tehát, hogy megszabaduljunk a bántásoktól, de végeredményben ennek csak akkor lesz vége, ha véget ért életünk is (Ézs 60, 20.).
Kedves Testvéreim! Életünkkel egy-egy helyet foglalunk el abban a nemzetségben, melyben megláttuk a napvilágot. Esztendők peregtek le életünk homokóráján. Kitől több, kitől kevesebb. „Mennyi minden van mögöttünk. Munka és vesződség, világháborúk és perpatvarok, felejthetetlen boldog pillanatok és elfelejtett veszedelmek.” (Ismeretlen). Most, amikor önként elbúcsúzunk a múlt évtől, elmúlt életünktől, még „ha szándékosan el is akarunk tőle szakadni, még ha kudarcok sorozata is, a múlt, amihez a lelket az emlékek kötőereje fűzi, mindannyiunkkal bőkezű – gazdag, teljes, és a maga módján pótolhatatlan.” /Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 28. Old./.
Amikor kissé fájdalmasan, de tudomásul vesszük, hogy ismét öregedtünk egy évet, újra közelebb kerülünk az elmúláshoz, nem árt, ha ezekbe a gondolatokba belevisszük jövőre szóló reményeinket: „Nem érdekes dolog az, hogy az ember biztosítja házát a tűz ellen, vagyonát betörés ellen, termését jég ellen, életét baleset ellen, csak éppen lelkének biztosításáról nem gondoskodik? Pedig ez mindennél fontosabb, mert elpusztul a ház, elvész a vagyon, elmúlik az élet, de a lélek örökké megmarad! És csak egy lelkünk van!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 440. Old. / Jó lenne, tehát, ha sikerülne bebiztosítanunk a lelkünket.
2). A fentiek után fogalmazzuk meg néhány szóban reménységbe ívelő gondolatainkat, melyekről hisszük, hogy soha nem múlnak el. A Prédikátor ilyennek említi például a földet. Egyszerűen hinnünk kell, hogy a föld örökre megmarad egy olyan helynek, ahol a mindenkori nemzedékek megélhetik ajándékba kapott életüket. Ha bennünket érdemeseknek talált Isten arra, hogy megteremtsen, akkor bizonyára jövendő ígéretében részesülnek az utánunk következő nemzedékek is.
Pál apostollal hangsúlyozom, hogy megmarad mindörökre a hit, remény és a szeretet (1 Kor 13,13.). Ez egy jó hír, mely évezredek múltjából is elér hozzánk, és semmit sem vesztett időszerűségéből. Mi sem igazolja jobban ezt, mint, hogy Bion a dicsőséget esztendők anyjának nevezte. E gondolatot abból eredeztette, hogy bár rövid az élet, a jó hír megmarad századok múltával is. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Aki szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is őbenne – halljuk a jánosi levél megnyugtató üzenetét (1 Jn 4,16.). És bizony, ha minden más el is hagy, azt szeretnénk, hogy a szeretet bennünk és körülöttünk örökre megmaradjon. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha életünket a maga teljességével Istenre bízzuk. Egy biztonságos hely Isten. Ezt Mikes Kelemen a következőképpen fogalmazta meg: A minap olvastam, hogy egy adakozó embernek a következőket írták a koporsójára: „Mit elköltöttem, azt elvesztettem, amit bírtam, azt másnak hagytam, és amit másnak adtam, azt maradandó helyre eltettem” /Törökországi levelek /. Szent Jeromos pedig így látta az igazi érték megmaradását: „Hálát adunk Istennek, hogy a miénk voltál és hogy a miénk vagy, mert mindnyájan a jó Istennek élünk, és aki hazatér Hozzá, megmarad nekünk.”
Lám múló esztendőnk határkövéhez érkeztünk, de életünk reménycsillaga mindig a jövő felé néz. Búcsúzunk a múlttól, de jövőbe gyökerező reménységgel. Ámen.
Pap Gy. László 