Bibliai olvasmány: Lk 17,1-10.
– Jézus véleménye – 8.– általános 2011.
Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Mt 18,18.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai!
Visszatérek az emberfia kifejezést követően az eredeti témára és folytatom a félbemaradt sorozatot Jézus egyes tanításaival, véleményével kapcsolatosan. Mai beszédemnek ezt a címet adtam: Intés és megbocsátás. Az eredeti, Máté szerinti evangélium tudósítása szerint Jézus a mai szentleckében összegezte mondanivalóját a felvetett kérdéssel kapcsolatosan. Persze ezt a mai intést is könnyen elintézhetjük, ha engedünk némelyek nyomásának és kijelentjük, hogy az unitáriusok nem foglalkoznak a mennyei kérdésekkel. Az meglehet, de a földiekkel annál inkább foglalkoznunk kell és nem olyan összefüggésben, ahogy arról vélekedni kívánunk, hanem ahogy arról Jézus gondolkodott, beszélt, tanított. Éppen ezért nem folyamodhatunk mai alkalommal sem megtévesztő példákhoz, hanem két tényezőre kell összpontosítanunk, amikor belekezdünk a felolvasott szentlecke értelmezésébe. Az első az intés, a második pedig a megbocsátás. Végül pedig szem előtt kell tartanunk azt a követelményt, hogy csakis úgy szabad beszélnünk az egyikről, hogy egyetlen pillanatig sem feledkezünk el a másikról.
Azt olvastam Szabó Magda egyik írásában, hogy „Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.” Azt már nem tudom, hogy a híres írónő a vagy, vagy, az igen, igen lehetőségére gondolt-e, amikor megfogalmazta véleményét, de annyi bizonyos, hogy Isten csakugyan nem fog kérdezősködni egyikünktől sem, hogy ezt, vagy azt miért tettük úgy és nem az elvárásoknak megfelelően? Ez tehát azt jelenti, hogy nem az emberi mércék szerint kell meghatároznunk cselekedeteinket, hanem Isten elvárásaihoz kell hozzáigazítanunk azokat. Talán a legjobb példa erre a következő meglátás: „Minden bírság kiszabása, minden szankció létrehozása valamilyen ráfordítást feltételez. Időt és energiát von el, gyakran okoz belső feszültséget a büntető számára, korábbi kapcsolatokat rombolhat szét, retorziók és bosszúk sorozatát indíthatja el.” /Bereczkei Tamás/. Ez is szemlélet kérdése, de maradjunk inkább a szentlecke szövegkörnyezetében található tanítások mellett!
1). Arra már többször gondoltam pályafutásom során, hogy vajon mennyivel voltak boldogabbak azok, akik Jézus tanítását élőben hallhatták, mint mi, késői tanítványok? Meggyőződésem, hogy a korabelieknek, de az első keresztényeknek is előnyük származott abból, hogy közvetlen Jézustól hallhattak olyan tanításokat, melyeket akkor nem lehetett másként érteni, vagy értelmezni. Mi pedig beleesünk az elferdítés csapdájába, és sokszor saját képünkre és hasonlatosságunkra átformáljuk a jézusi tanítást. Időnként elviselhetővé tesszük azokat. Ezzel nemcsak a félremagyarázás bűnét követjük el, hanem magunkra hordjuk a felelősség és büntethetőség nehéz terhét is. Egyáltalán nem tartom hiszékeny embernek Jézust. Mégis időnként azt tapasztaljuk, mintha bízott volna embertársai könnyed megváltoztatásában. Ezért hangsúlyozta közeli hallgatóságának, hogy ha valaki vétkezett ellened, akkor menj el és négy szem közt dorgáld meg. Amennyiben meghallgatott, akkor azt jelenti, hogy megnyerted az ő lelkét magadnak. Vagyis megértette, hogy személyes bűnt követett el ellened. Emlékszünk, hogy ajkán a megbocsátás szavaival halt meg Jézus, amikor a kereszten is ellenségeiért imádkozott. Mennyire bízott ő az embertársában. Pedig már akkor is más, rejtett arcát mutatta igen sok ember.
Mi már úgy „növekedünk” fel, – ahogy Magyarországon hallottam – szocializálódunk -, hogy átalakítjuk ezt a feddést. Vagyis némelyek kisajátítják maguknak, másoktól viszont elutasítják, sőt kikérik maguknak a feddés lehetőségét. Érdekes megvilágítása ez a felsőbbrendűségi érzésnek. Pedig csak igazán annak szabad megintenie atyjafiát, aki nyugodtan Isten szavára, akaratára, saját tetteinek helyességére is hivatkozhat. Valahogy, amolyan atyai módon kell tenni manapság ezt az intést. Ahogy Pázmány Péter fogalmaz: „A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem, hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása efféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat.” Vagyis: az intőnek nem az a feladata, hogy távolról megmutassa a rozsbokor tetején virító virágot és biztassa embertársát annak leszakítására, hanem az a feladata, hogy maga kapaszkodjon fel elsőnek a bokorra, vagy ha okosabbnak tartja magát, akkor már létrával a hóna alatt és metszőollóval a kezében érkezzen a feddés helyszínére. Valami hasonló feladata van annak, aki istenes szolgálatra, emberek szolgálatára szánja magát. „Aki járja a hágcsót a huzatos létben, nyeresége lesz, ha jobbjával kapaszkodva baljában másokat emelni marad erő, lába pedig senkit nem taszít lejjebb.” /Jókai Anna/. Vagyis, ahogy én értelmezem, ha valaki mindenképpen a szolgáló helyére akar kapaszkodni, akkor nemcsak a létrán levőt, hanem az alatta állókat is meg kell nyugtassa, hogy azé lesz a leszakított virág, aki legrégebben vágyik rá. Így akkor valószínű, hogy a figyelmeztetés is helyére kerül, mert nincsen rózsa tövis nélkül.
2). Azt mondja Jézus, hogyha nem hallgat rád az, akit megfeddtél tette miatt, akkor végy magad mellé még két, vagy három tanút, hogy ők erősítsék a kiejtett szót. Ezzel kapcsolatosan is újabb találgatásokba kezdhetünk a lefizetett, hamis tanú személyétől az érdek tanúig. Sajnos ezzel nem haladunk előre, sőt ismételten sárba tiporjuk Jézus tanítását és Isten akaratát. Bármennyire is nem szeretik az emberek az egyenes beszédet, az egyszer kimondott szót, az emberi gerincességet, nincs ennél fontosabb emberi kapcsolatainkban. Miért gondolom ezt? Azért, mert nincs „olyan rettegett tanú, sem olyan félelmetes vádló, mint a lelkiismeret, mely ott lakozik minden ember szívében.” /Polybius/. Az persze idő kérdése, hogy mikor szólal meg bennünk a megfelelő hang, vagy egyszerűen beletorkollik-e a végső hallgatásba? Elsődleges szempont az akarat. Ha valaki akarja a megbánás gyakorlását, akkor máris megtette az első lépést. Vagy segít a költő:
„Én bántottalak
és megaláztalak,
örömeidtől de sokszor megfosztottalak.
Nem tudom jóvá hogyan tehetném
minden fájdalmas pillanatodat.
Pedig nagyon szeretném.” /Juhász Ferenc/
3). Jézus tanításában bekövetkezik, amire sokan nem számítottak. Kimondja, hogy amennyiben többszöri próbálkozás után sem hallgat a feddőre a vétkes, akkor olyannak kell tekinteni őt, mint az istentelent, vagy a vámszedőt. Ezt némelyek úgy mondják, hogy le kell írni az illetőt, mint a társadalom lezüllött embereit. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy Istenre kell bízni a további döntést. Testvérfelekezeteink tagjai ezt úgy mondják, hogy Isten majd büntetést mér rá aszerint, amint megérdemli. Mi kiszépítjük a helyzetet és most is azt mondjuk, hogy talán enged minden vétkes Isten dorgálásának. Azt azért megkérdezem, lassan beszédem vége felé közeledve, hogy „Érezted-e már a szavak érintését, amelyek simogattak, gyógyítottak, vigasztaltak, talajt csúsztattak a lábad alá – és tapasztaltad-e a szavak sebző, égető, jéggé dermesztő hatását, s azt, hogy olyan súlyosak néha, mint a föld egész terhe?” /Szepes Mária
Összegezésként a következőket hangsúlyozom: Bármennyire is erős szálakkal kötöm emberi kapcsolataimat, nem csak tőlem függ, hogy mikor, hol és kivel szakad el a most még tartósnak hitt „kötél”. Ezért, hát szolgaként és emberként azt mondom, hogy csak Isten ne hagyjon el minket és akkor erősnek bizonyul minden földi és lelki kötelék. Isten országában az bizonyul felsőbbrendűnek és okosnak, aki mindenben teljesíti Isten parancsolatait, vagyis nem emberi szempontok alapján dönti el következő cselekedete helyességét. Ha valaki mindig arra vár, hogy embertársa kezdeményezzen, hogy mindig a másik induljon el feléje rendezni földi dolgainkat, akkor előbb-utóbb intőt kap. Egyszer embertársaitól, majd Istentől. Nekünk, vallásos embereknek az a feladatunk továbbra is, hogy hittel, reménységgel és bizakodással belekapaszkodjunk Isten szeretetébe. Erre pedig csak olyan hívő figyelmeztetheti embertársait, akinek hite nemcsak mások fantáziáját mozgatja meg, hanem a hegyeket is. Akik utánam kívánnak jönni, azok meghallják biztató szavam. Akik maradnak, haboznak, vagy más irányt követnek, azok a költőt igazolják, aki így szól: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,/ merengj el hát egy percre e gazdag életen;/ szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,/ a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,/ az új falak tövében felhangzik majd szavam;/ magamban élem át már mindazt, mi hátravan,/ nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem/ sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem.” / Radnóti Miklós /. Lehet, de mi Istenben látjuk a derűs jövőt. Ámen.
Debrecen, 2011-03-27-én.
Pap Gy. László 