– emlékbeszéd –
Üstös Dénes – 58 -35 év
„Kicsit tovább ment és arcra borulva így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem, amint te.” Mt 26,39
Kedves gyászoló, emlékező Testvéreim! Atyámfiai!
Rendkívüli alkalomnak vagyunk ma tanúi mindannyian. Szokatlan időpontban gyülekeztünk istentiszteleti helyünkön, s különös eseményt élünk át. Körül lebeg bennünket a gyász, a fájdalom, a veszteség, az egykori, székelyföldi, vagy más helyen megélt temetések hangulata, s ugyanakkor mégsem temetünk, hanem a szó igaz értelmében emléket állítunk hosszabb-rövidebb, vagy éppen örök időre. Üstös Dénes életét idézzük meg jelen istentiszteletünk alkalmával, érte ejtünk néhány könnyet, illetve nézünk azok szemébe, akik vigasztaló szavunkat várják, akik Istentől várnak kíváncsian egy olyan vigaszra, mely több, mint szó, több, mint emberi kecsegtetés, ami túl mutat megszokott, emberi életünk földi keretein.
Régi szokásom, hogy minden hasonló alkalomra elsőrendűnek tartom az örömüzenet hirdetését, olyan szavakat, történeteket keresek, melyek nekem is vigaszt nyújtottak, nem ritkán megszomorodott életem folyamán. Így választottam mára Máté evangéliumából a felolvasott szentleckét, s ennek segítségével közelítek a mondanivaló felé, de ugyanakkor azok felé is, akik nagyon megbántódtak, megszomorodtak, amikor észre vették, hogy Dénkó többé már nincs közöttünk.
1). Először megállapítom, hogy Jézus élete, beszéde, halála igazság számunkra. Nem férhet kétség, tehát ahhoz, hogy halála előtt testileg-lelkileg, nagyon megpróbálta Jézust is a szenvedés. Neki sem volt könnyű elfogadnia, Isten kezéből elvennie szó nélkül a halál kelyhét. S ha ő, a tanító, rendületlenül, többször is hasonlóan imádkozott az életéért, nem szégyenünk, ha mi – hozzá képest nagyon kis, mindennapi emberek -, foggal-körömmel kapaszkodunk egyetlen, földi életünkbe.
Amikor Szentábrahámon először hallottam a pap bácsitól a fenti történetet, úgy éreztem gyermekfejjel és ésszel, hogy Jézus olyan lehetett, mint egy kis gyermek. Éppen azért ment távolabb tanítványaitól, hogy egyikük se láthassa könnyeit. Mert talán tovább már nem is tudta megtartóztatni magát. Elérkezett az idő arra, hogy könnyekkel is környezete, a világ tudomására hozza mély fájdalmát. Már akkor azonnal összekötöttem ezt az eseményt egy szemeim előtt lejátszódott, szomorú történettel, melyben hangosan kiáltotta az édesanya fia koporsójánál, hogy „miért az ő életét kérted Istenem, inkább engem vittél volna el”.
Bevallom, soha, senkitől nem hallottam olyan őszinte belenyugvást Isten akaratába, mint, amilyenről Jézus tett bizonyságot. Egyszerűen – vagy akár könnyek között is kérte Istent, hogy megóvja életét, de ettől eltekintve, bármennyire is ragaszkodott hozzá, átadta a végső döntést, sőt, csakis, egyedül Isten akarata érvényesüljön életében.
2). Gondolom, nem állítom fel szavaimmal a botránkozás kövét, ha néhai testvérünk, Üstös Dénes életével hozom összefüggésbe Jézus szavait. Jézus halálát megelőző estének eseményeiből ragadtam ki a felolvasott bibliai verset, beszédem alapgondolatát. Az emberek itt is, mint mindenütt máshol, jöttek-mentek. Születtek és meghaltak. 58 évvel ezelőtt egy emberpalánta lépett az életbe. Azt tette, amit más: Vágyott arra, amire igazán minden embernek vágynia lehetett: hogy boldog legyen. A magány nem szerette őt. Elűzte azt magától és a nagy életküzdelemre többedmagával indult 1950. március 9.-én. Szüleinek ő volt az első gyermeke, testvéreinek pedig a „nagy testvér”. Kíváncsian hallgattam az özvegy ismertetőjét, amikor a mai alkalmat megbeszéltük, s azt hiszem, sokat tárgyalhatnánk még az elkövetkező időben is arról, hogy mit fed igazán az említett jelző. Kell keressünk olyan lehetőségeket, amikor nemcsak a Dénkó és leánytestvérei kapcsolatáról emlékezünk, hanem azokról is, melyekből igen sok esetben meghidegült a szeretet.
Azt mondtam megelőzően, hogy nem szerette ŐT a magány. Így igaz, hiszen a hat tagú családi körben, a rokonságban, általában az életben azt láthatta, amit aztán követett, hogy minden embernek osztályrészévé kell legyen felnőtt korában, hogy teremtő társává váljon Istennek. Ehhez pedig egy megfelelő fél kell, akit Dénes 1972-ben társává, feleségévé fogadott, hogy aztán 35 évig együtt meneteljenek. A vágyak nehézségre, a nehézség vágyakra rakódott, s így szaladtak az évek gyermekáldás nélkül addig a felismerésig, míg már nem maradt idő a további vágyakozásra.
3). Azt mondjuk, hogy keveset bír el életében az ember. Azért van ez, mert gyenge teremtés. Pedig megcáfolható ez a kijelentés egy másikkal: Nagyon sokat is elbír. Az ilyen ember megtanul a bizonytalanságban is élni. Mindig nagy csodálattal figyeltem az orvosokat, de embertársaimat is, akik vállalkoztak egy-egy komoly beavatkozásra. Két jó ismerősöm volt, most már emlékében Dénes a harmadik, akik nap, mint nap együtt kellett éljenek egy olyan eshetőséggel, ami mindig nyitva tartotta előttük a gyors távozás lehetőségét.
Amikor Nagyváradon hallottam prédikáció közben tisztelt és szeretett atyámfia szívének hangos dobogását, – megborzadtam, valahányszor arra gondoltam, hogy sok szomorúsággal élném meg, ha most tanúja kellene lennem szíve megállásának. Nemcsak én, hanem valamennyien jelen lennénk, amint elhalkul, megáll az értünk is dobogó szíve.
4). Mindenkinek az életében eljön egy olyan nap, amikor elgondolkodik a végről. Néhai testvérünkkel is előfordult ugyanez. Vajon mindenkinek az életében van egy ilyen, hasonló nap? Neki bizonyos, hogy volt. Akkor hallhattátok szájából először, amikor mondta, hogy: Tudjátok, azt gondoltam, hogy közös életünk boldog lesz. Örök. Most szívemet elborítja a halálos szomorúság. Küzdöttem életemben magamra egyedül, küzdöttem veletek, és értetek. Vágyam az volt, hogy minden nap mellettem legyetek, éljetek. Vágyam az volt, hogy éljek és ne haljak meg.
Feltevődik egy kérdés, hogy mikor beszélünk először halálunkról, illetve mikor rendelkezünk saját temetésünkkel kapcsolatosan? Vannak, akik „időben” lerendezik ezt a kérdést, mások viszont egyre csak halogatják. Az özvegynek, nektek, akik közelebbről ismertétek Dénest, nektek kell visszaemlékeznetek arra, vagy azokra az alkalmakra, amikor arról beszélt, hogy maradna, vagy esetleg arról, hogy Isten kezébe teszi le az életét.
5). Az ember beszél és beszél. Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely. De csak eddig szól a kérés. A kehelyben már láthatóan csak szenvedés van… kevés idő múlva a kérés tovább folytatódik: De ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te, Atyám. Pedig az az igazság, hogy az 58 év nem csak a halálról beszél. A valóság az, hogy még nem akart meghalni. A végsőt, a megváltoztathatatlant azonban már magáévá teszi. Tudja. Belátja. Istenre bízza. Nem kéri, nem várja. Nem akarja. Így vagyunk ezzel mi is, akik most rá emlékezünk, akik holnap-holnap után kiisszuk a kelyhet, maradunk, vagy megyünk annak függvényében, hogy miként rendelkezik velünk Isten.
6). Mi még beszélünk, de Üstös Dénes szólni azonban már nem tud többé. Istent hagyja beszélni: Ember én lecsukom szemed hirtelen halállal, ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon, fohászkodjál csendesen! Isten akarata szerint való volt nem sírt, nem jajgatott, csak halkan imádkozott. Ti is mellette és érte.
7). Gyászoló Testvéreim! Váratlanul ért benneteket néhai testvérünk halála. Senki sem tudhatja, hogy mikor jön el a vég. Tudom, hogy nehéz idejében felkészülni, kellő időben venni a poharat s meginni belőle egyaránt a szenvedést és halált. Nehéz a valóságot felcserélni a reménylett világgal, de ezért hiszünk, ezért beszélünk Istenről és ezért imádkozunk reménységgel hozzá. Az Istenben bízó embertől sokat vár Isten. A hitetlentől csak egyet. Ha idejében megtanulunk, minden kérés nélkül hálát adni, szeretetet, békességet stb., akkor nem lesz nehéz letennünk Isten kezébe életünket sem. Szóljunk mindannyian: Isten adta az életet. Ő vegye el. Legyen áldott mindenért az ő szent neve. Ámen.
Ezek után pedig felsorolom, hogy szeretett földje Erdélyből, Siménfalváról, s helyben kik vesznek búcsút néhai testvérünktől:
Lásd a feleség által készített összeírás!
Pap Gy. László 