– általános beszéd –
„Mert, ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Máté 6, 14-15.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Életünknek van néhány olyan adóssága, melyeket részben, vagy soha nem tudunk megfizetni. Ezek közül kettőt említek: az egyik a szeretet, melyből bármilyen sokat is ajándékozzunk, úgyis adósak maradunk, a másik a megbocsátás. Az alapgondolatban szereplő megbocsátás olyan alapkövetelmény, melytől családi- és társadalmi létünk függ. A a béke megteremtése azon a visszahatáson múlik, hogy a gondatlanul kiejtett sértő szóra, vagy elkövetett tettre szelíden és szeretettel tudunk-e válaszolni?
1). Mózes 3. Könyvének 4. Fejezetében olvashatjuk, milyen áldozatokat kellett bemutatni Istennek, hogy megbocsássa a főpap, a nép, a vezető, vagy közember vétkét. A hibátlan bikától, az ép nőstény bárányig terjedt a költséges áldozat. Ezeknek az állatoknak vére és kövérje engesztelte ki a megbántott és haragvó Istent. Mosolygunk az emberek hiszékenységén, és maradiaknak találjuk őket. Fölöslegesen verték kiadásba magukat – mondják sokan -, hiszen Isten nem gyönyörködik az égő áldozatokban. Ők azonban nem tudhatták még azt, hogy a titokzatos, rejtelmes Úr szerető Atya, mint, akinek Jézus bemutatta. Sőt Pál apostolig, de talán még azután is – ott rejtőzött az emberek gondolkodásában a kérdés: Vajon, nem kellene-e inkább áldozatot mutatnunk be Istennek, mintsem „csak úgy” bocsánatáért esedeznünk? Megértettük-e tehát, hogy Isten törvényeit elménkbe és szívünkbe adta, és Isten többé nem emlékezik meg bűneinkről és gonoszságainkról. „Ahol pedig ezek megbocsátásáról van szó, ott nincs többé bűnért való áldozat”. (Zsid 10, 18.). Megkérdezem, hogy valóban nincs szükség áldozatra? Égő, véres áldozatra nincs szükség, de annál inkább, hogy lelki áldozatokat hozzunk.
2). A megbocsátás két irányból terjed: Isten és a felebarát felől.
a). Egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket – mondjuk, hiszen, ha megbocsátunk egymásnak, még mindig fölöttünk áll Isten, aki végső soron bocsátja meg azokat. Pl. Ábrahám könyörög Sodoma 50 igaz emberéért (1 Móz 18, 24.). Isten megmutatja jó szándékát, amikor tíz jó emberért is hajlandó megkegyelmezni. Bár ismerjük a város sorsát, mégis annak jeleit fedezhetjük fel, hogy Isten kilátásba helyezte megbocsátó szándékát. Csak a Tízparancsolat „harmad- és negyedíziglen” fogalmazására kell odafigyelnünk, és az ezékieli, vagy Jeremiási megállapítás tompítja a régi parancs élét. „Abban az időben nem mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” (Jer 31, 29.). Kijelenti Isten, hogy megbocsátja bűneiket, és nem gondol többé vétkeikre (Jer 31, 34.).
Megfogalmazódott bennem egy újabb kérdés, hogy vajon szabad-e nekem magamért, vagy közösségemért alkudoznom ilyen vonatkozásban Istennel? Szabad-e akár Jób szavaival kérdőre vonnom Istent, hogy: „Miért nem kegyelmezel meg az én vétkeimnek?” (Jób 7, 21.). Nem! Valami más módot kell keresnünk, hogy elnyerhessük Istentől a bocsánatot. A zsoltár fogalmazása átáradt a szívemen: „Bocsásd meg bűnömet”. (25, 18.). Pillanatnyi állapotát érzékelteti a zsoltáros, amikor úgy érezte, hogy Isten bűntelenné teheti. És nem elégedett meg ennyivel. Tudta, hogy a múlt árnyékként követi őt. Szerette volna, ha Isten nem említené fel ifjúságának gondatlanságból elkövetett vétkeit (25. Zsolt 7.), de forrón vágyakozott arra is, hogy Isten ne emlékezzen meg múltjában elkövetett tévedéseiről (79. Zsolt 8.). Érzed-e Atyámfia a zsoltáros imádságos lelkületét? Megszólal-e benned is egy hang, mely egyszerű, de szívedet melengető imádságot küld Isten felé? Megfogalmazódik imám, melyben átérzem, hogy Isten képes e pillanatban eltörölni minden vétkemet, mint az égről a felhőket. Bűnöm olyan, mint a bánat, mely nem csak a napot takarja, födi el előlem, hanem a lelkemet és szívemet is epésre keseríti. „Szégyellem magam, oh Isten, szégyellem magam. Számat a porba, arcomat a sötétségbe rejtem, és gyűlölöm magam bűnömért, melyet bizonnyal Te is gyűlölsz. Azt a reményt add szolgádnak, hogy szereteted megbocsátó kegyelmét érzi. Oh, Uram, fogadd el a megértőt, a megsebzett, ellenségtől megvert, bűnétől megtört, fáradt és megterhelt bűnöst. Könnyíts terhemen. Erősíts meg hatalmas kegyelmeddel, hogy ezután gondosabban vigyázzak, szilárdabban álljak ellen, szolgálhassalak téged bűnözés és megszakítás nélkül. Mint az eltévedt bárány, félreléptem. Oh keresd meg szolgád s én a te parancsolataid nem felejtem.” (Jeremi Taylor). Óh, Atyám – szólok hozzá -, megemlékezem boldog napjaimról, melyek derűssé, világossá tették perceimet, csillagossá éjszakáimat. Szeretnék még egyszer olyan boldog lenni, mint akkor voltam, s tudom, hogy ez nem nagy kérés előtted, mert Te azt akarod, hogy minden gyermeked, s köztük én is boldog legyek. Boldogok lehetnek az olyan emberek, „akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt”. (Róma 4, 7.).
Megérezzük, ha áthat rajtunk a megbocsátás ténye. Csak szívből kell kérnünk Istent. Ki is lenne más, aki megbocsáthatná a mi vétkeinket? (Mk 2, 7.). A béna ember szívszorongva várta a Mester gyógyítását, aki megérkezése után így szólt: „Megbocsáttattak a te bűneid”. A farizeusság álmélkodó tekintetére válaszolva Jézus megkérdezte, hogy talán könnyebb lett volna azt mondani, hogy Kelj fel és járj? A hit volt a legfontosabb, mely a gyógyulás felé vezette a bénát. Bűneink megbocsátásának első feltétele tehát, hogy higgyünk, bízzunk Isten megbocsátó szeretetében.
A második feltétel a szeretet. „Akinek kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret” mondja Lukács evangélista (7, 47.), ami azt jelenti, hogy az ilyen embernek sok a tartozása. Ez érthető is, hiszen míg két egymásra haragvó ember áll szemben egymással, semmi valószínűség sincs arra, hogy megpróbálják és még kevésbé, hogy véghez is vigyék a megbocsátást követő békességet. De amennyiben legalább az egyik szeretettel közelít a másikhoz, akkor már több mint 50 %-os esély van arra, hogy a haragvó elnyerje a másik megbocsátását. A két fél, egyik, vagy a másik igazának, vagy hamisságának eldöntése ezzel kikerült az emberi ítélkezés köréből és Istenre helyeződött át, aki „hű és igaz Isten, hogy megbocsásson neki”. (1 Jn 1, 9.).
Máté evangéliuma 12, 31-32 verseiben olvashatjuk, hogy „minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”. Szeretett Testvéreim! Ez komoly követelmény velünk szemben, de kevesen néznek szembe vele! Két élethelyzetet említek. Az egyik, amikor valaki templomból hazafelé tartva tapasztalja, hogy a mellette elhaladó jármű, latyakos, koszos vízzel fröccsenti le ünnepi ruháját, mire válogatatlan szavakkal illeti a tettest. A másik eset olyankor szokott bekövetkezni, mikor egy hozzá nem értő, pl. egy szeget szeretne beütni a falba, és közben ujjára ver a kalapáccsal. Nyomban ügyetlenségét felülmúló szitkokat zúdít Isten felé, akinek tulajdonképpen semmi köze sem volt a megtörténthez. Az egyik fiatal egyházközségi tagunk az ilyen esetekre azt szokta mondani, hogy először „agykontroll” szükséges. Én pedig állítom, hogy még a „jaj” előtt valóban kétszer meg kell gondolni, hogy vétek-e az, amit kiejtünk a szánkon, mert, amennyiben a Lélek ellen vétünk, akkor nem lesz megbocsátás. Ahelyett, hogy elítéljük az embereket, próbáljuk megérteni őket. Az ember azzal mutatja nagyságát, hogy miképpen bánik a kicsikkel. Mindent tudni annyi, mint mindent megbocsátani. Ha mézet akarsz gyűjteni, ne rúgd fel a méhkast. „A másokkal szembeni keresztény magatartásnak négy megnyilvánulása van: Szeretet, megbocsátás, cselekedet és segítés. Valóban ez a négy megnyilvánulás szorosan egymáshoz tartozik. Mikor az egyiket gyakorolja az ember, a másik háromnak az érzése is betölti a lelkét”. /Kökösi Kálmán: Keresztényi cselekedetek/
A megbocsátás második irányulása a felebarát, az embertárs felé terjed. Biztos, hogy nem én vagyok az első, és talán nem is leszek az utolsó szolgálattevő, ki felhívom a figyelmet erre és a Miatyánk egyik kérésére. Arra figyeltem, hogy a naponta elmondott „Miatyánk”-ban megfontolatlan fogadalmat teszünk: Úgy bocsásson meg Isten, miképpen mi is megbocsátunk embertársainknak. Jobban figyeljünk a fogadalomra, és a megszokott imádság kérését ne kezeljük felületesen. Valahol el kell kezdeni, és ezért fordítsuk meg a kérdést: Miért ne én legyek, aki megbocsátok az én atyámfiának?
Adja a mindenható Isten, hogy napjaink békében teljenek, s ha mégis megkörnyékezne, körülfogna az értetlenség, legyen lelkünk azon a hullámhosszon, ahol a megbocsátásról és a testvéri szeretetről beszélnek az Isten jóságában reménykedő emberek. Ámen.
Pap Gy. László 