Isten lelke vezérel
- ünnepi beszéd -
„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” Róma 8,14.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Bevallom, szomorú vagyok, mert az elmúlt időszakban, bármennyire is nem akartam hallani egy hölgy megjegyzését, szívembe markoltak szavai. Egy ismerőse gazos sírját ugrálta körül, s közben a következő megjegyzést tette: „Mondtam apámnak, hogy betonoztassuk le majd a sírját, hogy ne legyen rajta gaz, ha nem igen lesz időm a gondozására”.
A lebetonozott sír szükségességét is megértem, mert van, amikor nagy távolságra élik életüket a gyermekek, de a lelkülettel van kifogásom. Milyen lélek vezérli az ilyen embereket? Mit keres egyáltalán hasonló gondolatokkal egy ilyen ember a temetőben? Miért nem lát továbbra is elfoglaltsága után, s amiként elfeledkezett eddig, úgy engedje továbbra is feledésbe szerettei sírjának gondozását. Vagy inkább azzal győzködje magát, hogy szerezzen egy megbízható embert, aki majd lebetonoztatja az ő sírját is, hogy ne nőjön azon gaz és nem legyen rajta soha virág.
Amikor az istentisztelet véget ér, akkor kérlek szépen nyugtassatok meg és még némelyikünket, hogy nem szabadulhatott el ennyire a földi pokol. Az nem lehet, hogy Isten lelke ennyire kiszorult az emberekből. Úgy-e a legistentelenebb is megjegyzi egyszer majd, hogy valami magával ragadja, sodorja, viszi az emlékek között. Mondjátok, hogy eljön az idő, amikor minden, szülőjéről, sírról megfeledkezett gyermeket, szinte akaratlanul is arra ösztökéli felébredt lelke, hogy visszaszálljon a múltba, s felidézze mindazokat, akik egyengették útját, szépítették életét.
Hol késik ez a belátás? Vajon Istenben van a hiba, hogy későre szólítja eltévedt gyermekeit? Vagy talán nem elég határozott egyik-másik figyelmeztetése ahhoz, hogy hatásosan beleszóljon a hanyagok életébe? Nem, Testvéreim! Éppen arról van szó, hogy Isten végtelenül türelmes. Isten jó szülő, aki titkon kesereg eltévedt gyermekeiért. Állandóan készenlétben állunk-e, hogy befogadjuk, beengedjük segítő erejét. Én pedig tudom, hogy ez a láthatatlan erő Isten lelke.
Milyen szépen érzékelteti Jézus ezt a Tékozló fiú példázatában! Az atyai vagyon ráeső része fontos volt. Azt érezte, hogy jár neki. Nem minden a maga idejében, hanem előlegként. Az édesapa nem zúgolódott, nem bocsátkozott vitába a különös kérés miatt. Az isteni lélek azonban abban a pillanatban, s még addig, míg tartott a pénzből, nem jelent meg a fiúban. A megbánás pillanatában azonban nemcsak megkörnyékezte lelkét Isten, hanem teljes mértékben hatalmába is kerítette. Nemcsak befolyásolta jó irányba, hanem teljes mértékben meghatározta annak jövendő viszonyulását. Attól a pillanattól már nem a követelőző, tékozló, feslett életmódot folytató, rossz fiú csupasz megbánásáról, vezekléséről olvasunk, hanem azzal szembesülünk, hogy nem érdemes a fiú megnevezésre.
Kedves Testvéreim! Érthető tehát, hogy hogy mit mond a Lélek és mit akartam én is mondani nektek! Tudjátok meg ismételten, hogy milyen nagy és felemelő érzés, amikor tudjuk, hogy vagyunk valakié. Vagyunk elsősorban azoké, akikhez vérségileg, testileg-lelkileg hozzátartozunk. Boldogok vagyunk, amíg érezzük, hogy gyermekeként gondol ránk a szülő, a szülőföld, a nemzet. Még nagyobb boldogság tudnunk, hogy velünk van Isten, aki Lelkével vezérel bennünket, hogy ne essen bántódásunk előhaladásunkban. Jó nekünk, hogy Isten lelke vezérel, hiszen annyi minden áll akadályként elénk életutunkon. Azért van mindig mellettünk Isten, hogy segítő kezet nyújtson azonnal, ahogy kérjük tőle. Vigyázzunk, tehát mindenkor arra, hogy miként, milyen cselekedetekkel, milyen gondolatokkal haladunk feltett szándékaink felé, mert velünk, mellettünk van állandóan Isten vezérlő lelke. A mai üzenet, tehát abban csúcsosodik ki, hogy hisszük-e, elfogadjuk-e Isten lelkét vezérlőnkül, s amennyiben igen, akkor milyen magaviselettel viszonyulunk az elvárásának, hogy az ő fiai lehessünk és maradhassunk?
Mai beszédem vége fele engedjetek meg nekem egy személyes megnyilatkozást. Nem mulaszthatom el, s így hadd idézzem kedves gondnokunk még kedvesebb sorait: Udvarhelyi temetőben – Csíki András
Végül pedig elnézéseteket kérem azért, hogy Isten fiainak neveztem magunkat. Akár tetszik, akár nem, akár hisszük, akár nem, Isten akarata szerint vagyunk ebben az életben, s az ő beleegyezésével távozunk. Úgy gondolom, jól tesszük, ha időnként arra is figyelünk imádságainkban, hogy Isten vezérelje lelkünket és gyermekeinkét is. Ámen.
Panasz
– úrvacsorai ágenda –
„Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen.” Kol 3,13
Kedves Testvéreim, Ünneplő Atyámfiai! Elérkezett a pillanat, amikor rendeznünk kell érzéseinket, gondolatainkat, hiszen erre kötelez az úrasztalán található kenyér és bor, melyeknek hamarosan részesei leszünk.
Pál apostol figyelmeztetéséből három tudnivaló csendül ki, melyek aztán egymásba kapaszkodva sugallják azt a tényt, hogy Jézus, a sorozatos bántás, megalázás, sőt meggyilkolási szándék ellenére is, szeretettel, megbocsátással és panasz nélkül viszonyult bántalmazóival szemben. Arra kér Pál apostol tehát, hogy Jézushoz hasonlóan viseljük el egymást, bocsássunk meg, ha panaszunk van egymásra.
Szentleckénk kibontásakor a panasz fogalmába kapaszkodom, hiszen meglátásom, hogy ebből indulnak ki mindazok az indulatok, cselekvések, melyek következtében egymás megbocsátására szorulunk, illetve arra, hogy elviseljük egymást. Szeretetben, vagy türelmesen.
Mondjuk ki, hogy az emberek – és persze közéjük tartozunk mi is -, panaszkodni szoktak. Nagyon sok minden kerül beszélgetéseink során panaszkodásaink középpontjába. Én most csupán hármat emelek ki:
Először a zsoltárírót szoktuk ismételgetni, akivel gyakran feltesszük a kérdést: Vajon mikor látunk már életünkben valami jót is? (4. Zsolt 7). Nem akarom azt mondani, hogy számos embertársunknak nincs oka a panaszkodásra, csupán megjegyzem, hogy sok esetben túlzásokra ragadtatják el magukat némelyek közülünk.
Az is panaszként jelenik meg beszélgetéseink során, hogy néhánynak, akiket gonoszaknak nevezünk magunk is -, szemmel láthatóan növekedik anyagi- és társadalmi helyzete, s az ott megnyilvánuló ereje (73. Zsolt 12). Tudom, hogy ezzel kapcsolatosan soha nem sikerül megnyugtató választ adnunk, de tény, hogy nincs sok öröm az igazságtalanul szerzett javakban, vagy akár társadalmi beosztásokban.
Csupán harmadsorban panaszolunk azokról az embertársainkról, akiknek kifogásoljuk magaviseletét, hiszen családi és közösségi életük is megköveteli, hogy szóvá tegyük magunk között kifogásolható viselkedésüket. Ezzel kapcsolatosan arra int Jézus, hogy amennyiben panaszunk van valaki ellen, akkor azt mindenképpen négyszemközt intézzük el, s ha nem sikerül, akkor vigyük a nyilvánosság elé.
Végül arról szólok, hogy mi váltja ki belőlünk a felmerülő panaszokat? Nem általánosítható, de tényként kezelhető, hogy a bennünket érő méltatlanság az első oka panaszainknak. Két példát említek megjegyzésem alátámasztására:
Az első Ézsau és Jákób esete. Ézsau jogosan panaszol Jákóbra, hiszen amaz csalárdsággal tulajdonította el tőle az elsőszülöttségi jogot (1 Móz 27,36).
Az újszövetségi példában a nagyobbik testvér irigysége szüli a méltatlanságot, a tékozló fiúról szóló példázatban (Lk 15,29). Ennek a testvérnek az a panasza, hogy míg öccse elherdálta az örökség ráeső részét, addig maga tisztességgel végezte soron következő feladatait. Ez alatt soha nem rendezhetett barátainak mulatságot, viszont visszatérő, tékozló testvérét kimagasló pompával ünnepelte meg édesapja.
Mindkét történet a testvérek közötti méltatlanság nyomán szüli a panaszt. De nemcsak a testvéreknek van panasza egymásra. Úrvacsora vétel előtt arra kér Jézus bennünket, hogy bocsássunk meg egymásnak, miként ő is megbocsátott azoknak, akik bántották, halálra adták, akikre igazán panasza lehetett volna, de nem élt a lehetőséggel. Ne nézzük tovább, hogy ki, kivel viselkedett méltatlanul, hanem kihasználva a megbocsátás lehetőségét, emlékezzünk Jézusra, figyeljünk Isten megbocsátó szeretetére, s arra az időszakra, mely jövendőként villantja fel előttünk életünk következő napjait, s melyekben szerencsésebb lesz, ha békével elviseljük egymást.
Hogy így legyen, jöjjetek és imádkozzunk! … Ámen.
Pap Gy. László 