Bibliai olvasmány: Lk 14,25-33
„Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse?” Lk 14,28
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
„Amíg nem kötelezed el magad, mindig jelen van a tétovaság, a visszavonulás lehetősége, a céltalanság. Minden cselekedetedre és kezdeményezésre érvényes az alapvető igazság, amelyet ha nem ismersz, számtalan ötlet és nagyszerű terv kárba vész: abban a pillanatban, amikor tényleg elkötelezed magad valamire, a gondviselés is megsegít. És minden elképzelhető dolog megtörténik, amelyek segíthetnek, olyanok, amelyek egyébként sohasem történtek volna meg. Az elhatározásból események áradata adódik, amelyek javunkra fordítanak minden elképzelhető eseményt, találkozást és anyagi segítséget, amelyekről álmodni sem mertünk volna, hogy utunkba kerülnek. ” ((William Hutchison Murray) )
Elöljáróban megjegyzem, hogy hamarosan vitathatatlanná válik az alapgondolat ránk vonatkozó időszerűsége. Jézus egy elkezdett és befejezett munkáról beszél, míg számunkra az a kérdés, hogy tervezhetünk-e munkálatokat, látunk-e lehetőséget arra, hogy erőnkhöz képest meg is valósítsuk, befejezzük azt?
1). A példabeszéd előzményeként a vendégséget szerzett gazdáról szóló példázatot olvashatjuk Lukács evangéliumában. Emlékeztetőül, hogy arról a gazdáról van szó, aki készen állt a barátai, ismerősei részére elkészített vendégséggel. Amikor szolgáival üzent a meghívottaknak, mindenki visszautasította őt. Ekkor történt, amire senki nem számított. Idegen embereket hívott be az útkereszteződésekből az elkészített lakomára. A tanulság: sokan vannak hivatalosak, de kevesen, akik részt is vesznek Isten országa vendégségében.
2). Mai példabeszédünk tartalma mindenki számára érthető. Arról az emberről beszél Jézus, aki elhatározta magában, hogy tornyot, házat épít. Mielőtt azonban belekezd annak építésébe, leül és felméri anyagi és más természetű lehetőségeit. Számba veszi, hogy mennyi pénze van letétben, mennyit kérhet kölcsön, amit megfizet a megfelelő kamatokkal a munka bevégzése után. Arra is figyelmeztet Jézus, hogy semmiképpen nem fordulhat elő, hogy valaki hozzáfogjon az építkezéshez az előbbi számvetés nélkül. Nem, hiszen könnyen megtörténhet, hogy lerakja az alapot, s még el sem kezdi a torony, a ház építését, kimerülnek anyagi készletei. Ezután bekövetkezik, ami előfordul életünkben is, hogy csúfolni kezdenek embertársaink, amiért olyan munkához fogtunk, melyet nem tudunk bevégezni.
3). A példabeszéd mondanivalóját öt témakörben tárgyalom.
a). Az első az építésre fordítja figyelmünket. Alig van közöttünk, akiben előbb-utóbb ne születne meg saját házának építési vágya. Kétféle típus létezik ilyen szempontból: az egyik szerény, a másik álmodozó. A szerény ember, takaros házat szeretne magának, a másik akkorát, amekkora senkinek sincs ismerősei között. Mindkét elképzelés valóra válhat, hiszen felépítheti házát a szerény, és bevégezheti az álmodozó is. Mindkettővel előfordulhat, amire felhívta Jézus a figyelmünket.
Érdekes mondást jegyeztek fel Socratesről az építéssel kapcsolatosan. A gondolkodót kérdezte valaki, hogy nagy ember létére miért épít olyan kicsi házat? A bölcs ezt válaszolta: Csak ezt tudnám megtölteni jó barátokkal. Szerintem ebben a megjegyzésben benne van az a szempont, melyet mi is szem előtt tarthatunk, amikor beleképzeljük magunkat egy álombeli házba. Jó lenne, ha mindjárt a kezdetén, az anyagiak számbavétele előtt arról elmélkednénk, hogy mekkora épületre van szükségünk, és miért pontosan akkorára? Hány helyiségre van szükségünk, illetve azoknak, akik hozzánk látogatnak? Van-e annyi jó emberünk, jó barátunk, hogy adott esetben gond legyen elszállásolásuk?
b). A második mondanivalót a számvetésben találjuk. Minden okosnak bizonyuló ember, – még az is, aki időközönként beleesik az álmodozás csapdájába-, leül és számot vet anyagi és erkölcsi lehetőségeivel, hogy mekkora házat képes felépíteni. Manapság kétféle házat látunk. Az egyik kisméretű, takaros, a másik pedig palota formájú, díszes, giccses, várfallal bekerített. Abból indulunk ki, hogy ki-ki elképzeléséhez, anyagi lehetőségéhez képest építi fel házát. Van azonban ennek az építkezésnek egy tapasztalható hátránya. Ablakok sokaságát számolhatjuk adott épületen, ennek ellenére a benne lakók mégis elzárkóznak mindentől és mindenkitől. Lassan, de fokozatosan ránk nehezedik az egymástól való elidegenedés, a hűvös-hideg emberi magatartás terhe. Erdélyi gondolkodásmódunkban maguknak valóknak nevezzük ezeket az embereket. Az „/…/ élettől elszakadó ember eltompul, kiürülnek érzelmei, „menekül” az élet elől, amelyben pedig benne kell élnünk, hiszen ez az emberi formájú létezés feltétele. Megszívlelendő tanulság ez mindenkinek, aki az „én házam – az én váram “ elzárkózásában akarja nevelni gyermekét, aki csak saját kis életformájának falait építgeti, s bedeszkázza rajtuk az ablakokat, amelyek a többi ember sorsára, életútjára nyílnak.” (Bölcs István).
c). A harmadik mondanivaló az alaprakásra összpontosít. Erkölcsi és anyagi világunk meghatározója, hogy minden jó alapon feküdjön. Ha nincs jó alapokra helyezve emberi, vagy családi életünk, akkor előbb-utóbb összeomlik az ember, szétbomlik a család. Amennyiben homokra épült a ház, vagyis nem ástuk kellő mélységig a fundamentumot, akkor bármelyik pillanatban számíthatunk arra, hogy eső, földrengés pusztítja el épületünket. A jó alap biztonságot jelent az embernek, vagy bármilyen építkezésnek. Azt azonban itt sem szabad elfelednünk, hogy az alapozásban nem merülhetnek ki anyagi feltételeink, hiszen akkor beleestünk az álmodozás csapdájába. Nem méretezhetjük túl az alapozás kiadásait, arra számítva, hogy jó alapon biztosan áll majd házunk, viszont a további építkezésre már nincs lehetőségünk.
d). A negyedik mondanivaló a következő kérdésben található: Be tudjuk-e fejezni az elkezdett munkát? Összetett kérdés, hiszen nemcsak attól függ, hogy számba vettük-e erkölcsi és anyagi lehetőségeinket, nem csak a megfelelő alap elkészítésének függvényében tekinthetünk épületünkre, hanem egy elmaradhatatlan fontos tényezőre is: Életben leszünk-e mindaddig, míg befejezzük elkezdett munkánkat. Semmi nem szól erről Jézus példabeszédében, de fontosnak tartom, hogy erről is beszéljünk. Egyetlen régi példa szolgáljon erre, a Bábel tornyának építési mondája. Biztonságot, menekülési lehetőséget láthatunk eltervezett épületünkben, jók, valósak lehetnek számításaink, megvalósítható lehet tervünk egésze, de egyetlen pillanat alatt kettétörhet életünk, súlyos betegség lephet meg, vagy akár baleset érhet, melynek következtében leáll a további építkezés.
e). Az ötödik, és egyben utolsó mondanivaló a csúfolkodás valóságát ismerteti. Hajlamosak vagyunk arra, hogy kárörvendve csúfolkodjunk embertársainkkal, ha valakinek „beletörött bicskája a vállalkozásába”, az építkezésébe. De bizony jelen van e csúfság akkor is, ha valaki, éppen lehetőségeihez méretezi a tervbe vett építkezést, s viszonylag kunyhót épít a „paloták” szomszédságában. Nincs létjogosultsága ennek a csúfolkodásnak, hiszen minden felépített ház elismerést követel az építő részére, és minden felépített ház szégyene, ha elzárkózik a szeretet, a vendégszeretet elől.
4). Lássuk a példabeszéd időszerűségét!
a-b). Az első két pontban épületünk adja az időszerűséget. Üljünk le ismételten és gondolkodjunk el, hogy lenne-e elég lelki és anyagi erőnk ahhoz, hogy megalapozottan felépítsünk magunknak egy új épületet, talán egy öregotthont? Lenne-e elegendő pénzünk ahhoz, hogy elkészíttessük a szükséges terveket. Ténylegesen hány szobára lenne szükség? – tevődik fel nálunk is a kérdés. Éppen annyira, amennyit megtölthetünk szeretettel. Amikor pedig nem lesz, aki megtöltse ezeket a helyiségeket a lelkület őszinteségével, akkor kiadhatjuk pénzért a kereskedőknek, hogy irodaként, raktárként használják.
c). Az alaprakást mások végezték el helyettünk. Nekünk csak az maradt, hogy megfontoltan építgessünk rá. Ahogy a költő mondja: /„Való igaz: mindig volt alapom,/ /A mélybe ástam szigorú falat./ /Úgy hágtam emeletről emeletre,/ /s szerettem a nagy, nemes vonalat./ (Reményik Sándor: Az építész fia)
d). Utolsó előtti kérdés, hogy be tudjuk-e fejezni elkezdett építkezésünket? Isten akarata érvényesül. Ő mondja meg, hogy meddig tart a debreceni unitáriusok építkezése. A magam részéről Istenben bízom, s ezért osztom az íróval: „Mert, ha tudom, hogy csakis olyan dolgok történhetnek velem, amelyeket én magam alapoztam meg, akkor a „felebarátokban” olyan embereket ismerek meg, akik segítenek ezt a sorsot beteljesítenem. Hogy ez a „felebarát” éppenséggel jó barát, csaló, vagy gyilkos – amit megélek, mindenképpen az én sorsom -, a „másik” fél mindig csak közvetítő lehet. (Dethlefsen, Thorwald: Élet az élet után.)
e). A csúfolkodás kérdéséről nem beszélek, hiszen sajnos tapasztaltam, hogy körünkben egyik megszólta a másik unitáriust, hogy neki csak ennyi van, vagy ha sok van, akkor elzárkózik „alacsonyabb” embertársa előtt. Szégyen, ha ilyent tapasztalunk saját nagy családunkban.
„A ház a par excellence emberi világ. A mi világunk, mert mi építettük. Emberi mértékkel mérve a ház építése az, ami legközelebb esik a világ isteni teremtéséhez. Az otthonomban én vagyok a teremtő és az úr. Én mondom azt: legyen világosság, és valóban a következő pillanatban kigyulladnak a fények. Én határozom meg a napot és az éjszakát, én tűzöm ki a csillár csillagjait ebben a mikrovilágban. Nemhiába van a háznak és szobának “mennyezete”. Az én házam az én univerzumom. Az, hogy én a házamból látom a világot, és a világ nem lát engem, már-már isteni helyzet és hatalom.” (Hankiss Elemér )
Mi kimondottan Isten segítségével építgetünk Isten dicsőségére és mindannyiunk örömére. A további építkezésünkben pedig segítsen meg a gondviselő Isten! Ámen.
Pap Gy. László 