Máté 3, 1-12.
a). Történeti háttér:
Jellemző Mátéra, hogy az idő pontosítását abban az időben kifejezéssel helyettesíti, viszont Lukács evangéliumából ismerjük a történeti személyeket is. Érdekes azonban az a szerkesztési mód, melyet használ az evangélista, mikor a római birodalom kiszolgálóinak neveit összeszövi Izrael politikai és vallási történetével. Tiberius Augustus utóda volt, aki J. u. 14-ben lépett uralomra, aminek köszönhetően uralkodásának 15. éve éppen J. u. 27-29 éveket jelentette. Ponthius Pilatus J. u. 26-36-ig volt helytartó Júdea és Szamaria területén. A zsidóság kis fejedelmei közül háromnak szerepel a neve az eredetileg (tetrarka) négyes fejedelemség közül Archelaost Róma már régebben megfosztotta hatalmától az ellene felhozott panaszok miatt. Így hát csak testvérei szerepelnek: Heródes Antipas (J.e. 4- J. u 39), aki Jézus szűkebb hazájának és Pereának volt a fejedelme. Féltestvére és a család legkiválóbb tagja Philippos (J.e. 4-J.u.34) Galilea Északi és Keleti részének volt az ura. Lysanias, akiről az itt említetteken kívül mást nem is tudunk Abilene uralkodója volt.
Izrael lelki vezetői közül két nevet ismerünk fel: Hannás (Annás), életfogytiglani főpap, akit a rómaiak törvénytelenül fosztottak meg főpapságától, viszont a nép körében nagy tiszteletnek örvendett. A másik személyiség Kajafás volt, a hivatalban levő főpap, Hannás veje, eredeti nevén József. A Kajafás név jelentése: vallató, inkvizítor.
b). Jánosnak, Zakariás fiának személye a bevezető történetből ismeretes. Amennyiben összevetjük a Lukács evangéliumában található tudósítással a Máté ismertetését, nyomban tapasztalhatjuk, hogy János nem a Judea pusztájában prédikál, ahová kivonulnak a Jeruzsálemiek és a Judeaiak, hanem végig vonul azon a területen.
c). Keresztelő János személye:
Jokhanán = Isten kedvese, Isten kegyese szóból származik.
Dániel próféta bezárta az ószövetségi próféták sorát, ami egyben egy korszak végét is jelentette. J. e. 143-ban a zsidók kivívták függetlenségüket, viszont J. e. 63-ban Pompejusz elfoglalta Jeruzsálemet, melyet a római gyámság követett. J. e. 19-ben Heródes helyreállította a templomot, de ekkorra már római fennhatóság alatt volt az ország.
Jézus működésének megkezdése előtti időszakot intertestamentális kornak nevezték el, melynek prófétája éppen Keresztelő János lett. János megjelenése az ószövetségi kor és Jézus kora között adja meg a próféta igazi jelentőségét, mert próféciájával nem tartozik szorosan az újszövetségi korhoz, viszont egyfajta szakítás érzik az ószövetségivel is. Az Ézsaiási idézetet jelképesen használja a próféta, ugyanis ott a fogságból hazatérő zsidók utjának egyengetéséről volt szó, itt azonban a lelkület őszinte megváltoztatását, a belső megtérést szorgalmazza. Prédikálását az motiválta, hogy a farizeusi vezetés alatt álló sokaság a származásán alapuló önbizalom megtartásával mentek ki hozzá azért, hogy kifejezzék az üdvösségre való igényüket. János nem vállalja ezt a szerepet és keményen meghirdeti álkegyességük fölött az ítéletet, hogy egyetlen út van számukra, amennyiben cselekedeteikben irányt váltanak s aminek elsősorban az életgyakorlatukban kell megmutatkozni.
Szerény külsőjével ellentétben kemény fogalmazásban használja buzdításait, melyek elsősorban a farizeusok, a képmutatók és a szaducceusok ellen irányultak. A farizeusok a mózesi törvénynek és hagyományos magyarázatának aprólékos, néha szertelen sürgetői voltak. A szaducceusok a lélek halhatatlanságát s az isteni igazságszolgáltatást tagadó gazdag társadalmi osztály volt. Az a bosszú, amiről Keresztelő János prédikált Isten eljövendő haragját jelentette.
A legfeltűnőbb a farizeusok és szaducceusok megjelenése volt, akik általában tisztaságukra nagyon büszkék voltak, kik népszerűségnek is örvendtek korukban. Nem szerettek saját bűneikről beszélni s emiatt szólt olyan kemény hangon hozzuk János. Érdemes megjegyezni azt a próféciát, hogy az Ábrahámtól való leszármazás nem jogosítja fel őket semmire, mert lelki megújulásra van szükség. Nagyon hangsúlyos továbbá az, hogy Istennek nincs szüksége a zsidó népre, mert mindenhatóságánál fogva a kövekből is tud Ábrahámnak méltó utódokat támasztani. Izrael szinte úgy jelenik meg János szemei előtt, mint a kivágásra ítélt fa, melyre éppen készül lecsapni az éles fejsze. A nem zsidók számára azonban egy nagy lehetőség tárulkozott fel.
Fel kell figyelni arra az életből ellopott példára is, mikor szétválasztjuk a tisztát a szennyestől. Ennek határozott értelme az, hogy az ítélet és a megbocsátás úgy függ össze, hogy Isten megítéli az ember bűnét, de nem az embert szánja halálra. Amennyiben azonban az ember tovább ragaszkodik téves életéhez, akkor együtt kell vesznie gonoszságaival.
Elhangzik az egyetemes parancs: a nincsteleneknek adni abból, aminek viszonylag mi birtokosai vagyunk. A megdöbbentő mondanivaló az, hogy aki megtért, az megmaradhat hivatásában, akár vámszedő, akár pedig katona, csak az a fontos, hogy az emberiség parancsa ellen ne vétkezzen: ne tekintse például a vámszedő hivatását a mások rovására történő meggazdagodás lehetőségének, ha pedig katona, akkor ne adja fejét olyanra, hogy azáltal embertársai életét zavarja, vagy megrontsa.
János próféciája nagy visszhangot válthatott ki a szomjazó nép körében s ennek köszönhetően érthető az a kutatás, hogy személyében a Messiást igyekeztek felfedezni. János azonban minden félreértést eloszlatott akkor, mikor saját személyéről nyilatkozott s kihangsúlyozta, hogy az ő hivatása csak az útkészítés. Jézus személye a fontos, akinek eljövetele fog teremteni a nép körében tiszta helyzetet, mikor az alázatosokat bevezeti Isten országába. A két nagy személyiség közti különbséget azzal példázza meg János, hogy ő még a legalantasabb rabszolga munkát sem végezhetné el Jézus körül.
János hűségesen végrehajtotta feladatát, amikor így hirdette meg népének az örömüzenetet. Igazi prófétának bizonyult tehát abban is., hogy felemelte szavát Heródes vérfertőző és kegyetlen életmódja ellen. Sorsa is az ószövetségi prófétáké lett: Heródes börtönbe vetette Isten igazságát képviselő, nyílt szívű prófétát, mivel lehetetlenné is tette János további prófétai munkáját.
Alkalmazás:
1). Az unitárius ember és a bűnbánat.
2). Szükségünk van-e szembenézni önmagunkkal?
– naponként tükörbe nézünk s ahogy félrefordultunk nyomban elfeledjük, hogy milyen is az ábrázatunk. Mások arcár azonban sokkal könnyebben rögzítjük s holtuk után is kivetődik szabályos valóságában lelki szemeink előtt.
– kell-e önvizsgálatot tartania az unitárius embernek?
– szégyen-e kifejezésre juttatni imádságban, vagy prédikációban, vagy egyénileg, hogy gyarlók vagyunk?
– hányszor lehet ugyanazt a vétket elkövetni?
-van- e bűnbocsánat?
– hányszor lehet megbocsátani ugyanazt a tévedést?
Pap Gy. László 