– Általános beszéd –
„Isten tán kiforgathatja a törvényt, visszájára fordíthatja a Mindenható az igazságosságot?” Jób 8,3
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Két nagy ünnep közti időt éljük. Október 6 és Október 23 közé ékelődik egy olyan időszak, ami szinte teljesen felkészít e hónap végén, jövő hónap elején sorra kerülő, halotti megemlékezéseinkre. Bár még messzire vagyunk ez utóbbitól, nem árt, ha időben készítjük szívünket-lelkünket, hogy kevés könnyel, de annál több, szívből származó emlékezéssel álljunk meg majd szeretteink sírjánál.
A közelmúlt időszaka két témát is szült, melyek nemcsak közvetlen beszélgetésünk alapját képezték, szolgáltatták, hanem szószékre, egyházi beszédbe is kívánkozik. Röviden már beszélgettünk az adott kérdések kapcsán, amikor máris arra törekedtünk, hogy meggyőzzük egymást komolynak tartott érveinkkel. A magam részéről ígéretet tettem, hogy az adódó alkalommal, hittel átitatott, bibliai megvilágításba helyezem, de a mindennapi életre is időszerű módon újra feltérképezem a többünket foglalkoztató kérdést. Ez pedig nem más, mint Isten mindenhatósága.
Isten tán kiforgathatja a törvényt, visszájára fordíthatja a Mindenható az igazságosságot? – teszi fel szentleckénk a kérdést. Hogy miért választottam éppen Jób könyvéből a bibliai verset? Azért, mert a környezetünkben nem ismerünk egy olyan embert sem, akit több, igazságtalannak tűnő, látszó nehézség, csapás, bánat ért volna, mint az említett bibliai alakot. Miért fontos ebből az irányból megközelítenünk Isten mindenhatóságának a tényét? Azért, mert a prédikáció nem alkalmas arra, hogy teológiai tételekkel igazoljunk, vagy cáfoljunk emberi felfogásokat. A prédikáció arról szól, hogy mekkora a hitem, illetve elegendő-e arra, hogy kitöltsem vele a kérdések támasztotta űrt köztem és Isten között?
A fenti megállapítások helyességét abban is hangsúlyozhatom, hogy nem teszünk fel soha olyan kérdést, hogy: Miért engedte Isten ezt, vagy azt megtörténni?, vagy miért engedte meghalni a szeretett gyermeket? – Aztán változik a helyzet, amikor közelről is megtapasztaljuk ennek a veszteségnek súlyát. Más szóval: amíg nem történik semmi fájdalmas dolog velünk, addig békén hagyjuk Istent, nem vonjuk kétségbe mindenhatóságát sem. Amikor viszont felborula megszokott, régi rendünk, nyomban újraértékeljük helyzetünket.
Lépjünk egy kicsit vissza Október 6.-ra! Ne féljetek Testvéreim, mert nem kérdezem meg, hogy hol és miként ünnepeltetek, mert tudom, hogy ez a magánterületetek, amire nem kell kíváncsi legyek. Én másként vagyok ezzel, hiszen nyugodtan elmondom mindenkinek, hogy könny és ünnepi érzések közt vívódom mindig, hogy minél teljesebb legyen az a nap, melyre nem csak büszke lehetek, hanem úgy is kell viselkednem, hogy ezt megállapítsa rólam majd az utókor. Na de itt nem ez a lényeg, hanem azoknak lénye, élete, önfeláldozása, vértanúsága, akikre emlékezünk Október 6.-án. Emlékeztek bizonyára arra a hagyományra, mely Poeltenberg Ernő szájába a következő szavakat adja: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!”
Ma is sokan azt mondják, hogy a szabadságharc a magyarok ügye volt. De hát akkor mit kerestek ezek a magyarok az aradi 13 között, akiknek nemcsak neve csengett sokkal másként, hanem születésileg nem is voltak azok. Három kivételével. De mennyire lehet ráilleszteni az isteni akaratra, vagy mindenhatóságra, hogy ő tette oda ezeket az embereket? Erről egyáltalán nem beszélhetünk, mert Isten mindenhatósága nem itt kezdődik, és nem ott folytatódik, hogy bosszúálló Istenné alakul, mert egyik pillanatban jó a kedve, a másikban pedig elromlott.
Isten törvényei örökké tartó törvények, melyek minden időben megfelelnek elvárásainak. Az egy más kérdés, hogy mivé váltak az emberek tolla alatt, vagy mivé lettek a törvények leírt soraiban. Azt mondják a Biblia leírt szövegéhez szorosan ragaszkodó teológusok, hogy Isten fogta az evangélisták kezét, s ők úgy írták a sorokat. Erről más a mi véleményünk – ami unitárius, de ha így is lenne, akkor Isten hatalmában állt volna az is, hogy megfogja a törvényalkotók kezét, amikor merészre kanyarították a bekezdések tartalmát. Akkor is beleavatkozhatott volna, amikor a bűnösökre szóló paragrafusokat szerkesztették össze, hogy a lehető legkényelmesebb legyen a társadalom ellen cselekvők sorsa, ha már hűvösre kerültek.
Isten nem volt és nem lesz soha ilyen értelemben mindenható. Isten az emberen, rajtunk keresztül segítségünkkel, hatékony közreműködésünkkel törekszik arra, hogy állandóan befolyásoljon a jó irányában. „De csak a szellem, amely az emberben lakik, a Mindenható lehelete, csak az tesz okossá.” (Jób 32,8) – olvastam néhány résszel később Jób könyvében. Milyen értelemben kell okossá válnunk? Nem a tudományban, ahhoz, hogy értelmesen megkülönböztessük az emberi cselekedetek súlyát, elkövetkező nehézségeit: De tőlünk függ az a látásmód is, mely a jó döntések eredményeit veteti észre velünk. Az egyik gondolkodó ezt így fogalmazta meg: ha „/…/ annyira vágytok a szabadságra és az örömre, miért nem veszitek észre, hogy nem magatokon kívül kell keresnetek? Jelentsétek ki, hogy szabadok vagytok, hogy örömben éltek, és valóban úgy lesz! Cselekedjetek úgy, mint akiknek birtokában van a szabadság és az öröm, és valóban a tiétek lesz!” (Richard Bach: Illúziók)
Ne távolodjunk el még teljesen eredeti gondolatunktól, s ezért idézek egy másik gondolkodót, aki a következőket mondja: „Nem akkor leszünk magabiztosak, ha mindig igazunk van, hanem akkor, ha nem félünk a tévedéstől” (Peter T. McIntyre) Mennyire igaz ez a hit világában. De nem csak itt, hanem a mindennapi élet rendjén, ahol gyakran kialakulnak az ellentét helyzetek, ahol úgy látszik, hogy mindig az erős üt kétszer, a gyámoltalan, az Isten útjaiban járó ember pedig eszi továbbra is a megalázottság keserű kenyerét. Arcul ver, tehát az emberi igazságtalanság, s ilyenkor tehetetlenségünkben felelőst keresünk és állítunk elő. Elsőnek Istent, hiszen éppen mindenhatóságának köszönhetően megállíthatná a felénk, ütésre emelt kezet. Kettétörhetné a bennünket bántó mondatot. Ezzel ellentétben mégsem cselekszik hatásosan, sőt sokszor még késlekedve sem érkezik az a büntetés, amit a tettes méltán megérdemelne.
Némelyek azt hangoztatják – köztük én is, hogy Istennél van az abszolút igazságosság, szabadság, de sok minden más, amit kitartóan keresünk életünk során. Sorban csalatkozunk nemcsak embertársainkban a sikertelen keresés miatt, hanem Istenben is. Velünk ellentétben mások úgy gondolják, hogy az abszolút „szabadság nem létezik, helyette csak a választás szabadsága létezik, vagyis az, hogy magunk választjuk ki, mi mellett kötelezzük el magunkat.” (Paulo Coelho: A Zahír). Ezt követően egy kérdésem és egy megállapításom van:
Kedves Atyámfiai! „Fel tudod tán fogni Istennek mélységét, a Mindenható tökéletességét?”(Jób 11,7). Amennyiben igen, akkor te a szerencsésebbek közé tartozol, mert semmi meg nem ingathat igazság-szabadságkeresésedben. Egyáltalán nincs, nem létezik olyan kellemetlen fordulat életed során, ami kibillenthetne megszokott egyensúlyodból. De ebben az esetben nem is szabad bűnbakot keresned saját tévedéseid, illetve életed váratlan fordulatai miatt. Mindezekért felelőssé tehető néhány ember, hiszen környezetünkben is tapasztaljuk, hogy rossz döntéseket hoznak a politikusok, egyházi vezetőink, más intézmények főnökei. Ez viszont nem jelenti azt, hogy meg kell változtatnunk az életről, a világról alkotott felfogásunkat. Amennyiben hitről beszélünk: amennyiben arra törekednek némelyek, hogy ingataggá tegyék az egyházi életet, ez még nem jelenti azt, hogy magunk is rábólintunk és segítünk nekik a hajladozásban.
„A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.” (Arthur Golden). Ezt kell tudomásul vennünk akkor is, amikor Isten terveiben úgy látjuk, hogy nincs meg a megfelelő helyünk, feladatunk. Nemcsak lecsupaszított életünket, tehetetlenségünket kell hangsúlyoznunk folyamatosan, amikor kudarcok érnek, hanem el kell fogadnunk azt a sokak által megerősített vallomást, miszerint az „igazságtalanság távol áll Istentől, a Mindenható nem követ el álnokságot.” (Jób 34,10).
Végül pedig a Jelenések Könyvének írójával megerősítem Jób meglátását, s most már velük együtt mondom: „Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak ítéleteid.” (Jel 16,7).
Debrecen, 2009. október 11.-én.
Pap Gy. László 