Várjuk Isten országát
– általános beszéd –
„Jöjjön el a te országod.” Mt 6,10.
Kedves Testvéreim!
Az ember általában sokat foglalkozik azzal, hogy meghatározza egyéniségét. De nem csak ezzel tölti sokszor a szabad idejét, hanem azon is elmereng, hogy miért olyan ez a mostani kor, melyben él, amilyen éppen?! Túl azon, hogy meghatározza saját jellemvonásait, nem maradhat el az a vizsgálódása sem, hogy szemügyre vegye azokat az embereket, akik éppen jelen pillanatban irányítják azt a társadalmat, melynek e szemlélődő ember is részese. Amikor vizsgálat alá helyezzük vezető embereinket, akkor felteszünk egy nagyon fontos kérdést önmagunknak, s minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a lehető leghelyesebben megválaszoljuk azt. Kérdésünk a következő: Vajon megbízhatunk-e teljes mértékben azokban az embertársainkban, akik kezébe lehelyeztük bizonyos mértékig életünket?
Nem könnyű az a feladat, melyet teljesítenünk kell a hasonló kérdések megfogalmazása után. De nem is olyan nehéz, hogy ne maradhatnánk meg a mindenkori tárgyilagosság mellett. Bármilyen időszakban élő emberiséget vesszük szemlélet, vizsgálat alá, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy mindenkor kétféle ember létezett. Ugyanígy van jelen most is ez a kétféle ember. Az egyik az önző, a másik viszont az áldozat vállaló. Minden további nélkül azt is mondhatom, hogy az egyik a gonoszt, míg a másik a jót testesíti meg. Maradjunk azonban előbbi megállapításom mellett!
Az önző ember típusát kutatjuk.
Nincs nehéz dolgunk, hiszen – sajnos -, de való, hogy elég gyakran ütközünk bele ilyen emberekbe. Ez az embertípus egyetlen világot ismer, és erre esküszik. Saját világát. Ez egy olyan ember, akinek nemcsak a látóköre szűkült, korlátozódott le, hanem értékítélete nem tud továbblépni saját magán. Számára nincs helye ebben a világban egyetlen más ember részére sem. Mindaz, ami körülveszi, mindaz, ami ebben a világban létezik, az egyes egyedül az ő boldogítására van. De nemcsak ebben a szemléletében ilyen, hanem önző közeli hozzátartozóival szemben is. Számára távoli, ismeretlen fogalom pl., a szeretet, melyet nem igényel és melynek gyakorlatáért nem képes meghozni a legkisebb áldozatot sem. Éppen ezért ő nem köti össze életét senkiével. Nem hajlandó megosztani sem ennivalóját, sem pénzét, sem ágyát. Még kevésbé azt a mindent pótló érzést, melyre mi mindannyian áhítozunk, s melyről olyan szépen szoktunk mindig szólni: A szeretetet. Isten őrizzen attól, hogy valaha magunkra ismerjünk egy ilyen jellemzésből!
Létezik az áldozatra kész ember típusa is.
Ő az, akit ideálnak is szoktunk nevezni, de ő mégis elérhető. Ilyen típus megtestesítésére törekszik a legtöbb ember. Persze vannak nehezen elérhető, megvalósítható jellemzői ennek a típusnak, de nem annyira, hogy megmaradjon elméleti síkon. Az áldozatra kész ember arra fordítja minden energiáját, hogy a lehető leghamarabb észrevegye embertársában a testvért. Tudja, hogy alapfokon különbözünk egymástól, de mégis olyan jellemvonásaink vannak, mely közös eredetre, közös célok megélésére vezethető vissza. Ebben az emberben mindennél fontosabb az állandóan jelenlevő lelkiismeret. Ennek szava irányítja gondolatait, határozza meg cselekedeteit. Ezen a lelkiismereti hangon át jut el Isten közelségébe, akiről hiszi, hogy Ő teremtette ezt a z egész világot és benne az élőlényeket. Ez a tudat ébreszti rá szüntelen arra, hogy az embernek kötelessége felvállalnia a közösséget, kötelessége megosztani embertársaival, a többi teremtett lénnyel azt a helyet, melyet lakóhelyül rendelt Isten.
Az ilyen ember saját lelkiismeretében találkozik Istennel. Semmit sem gondol, semmit sem tesz addig, míg arról, annak helyességéről, vagy téves voltáról meg nem kérdezi teremtő és gondviselő Atyját. S bár mindez erőfeletti próbának számítana az előbbi embertípus számára, addig a közösséget szerető, azért élő, áldozatokat vállaló ember számára ez csak természetes. Ő éppen abban leli örömét és boldogságát, hogy másokért élhet, másokat boldoggá tehet gondolataival és cselekedeteivel. Számára az a kijelentés, hogy „áldozd fel magad” – nem ismerős. Ő előszeretettel formálja át e felszólítást és azt hangsúlyozza, hogy „add oda magad másokért szeretetre!”.
Amiként óriási e két fogalmazás között a különbség, olyan nagy a távolság az említett két embertípus között is. Ezért állt elő Jézus több, mint 2000 évvel ezelőtt, s mondta el tanítványainak a mintaimádságot. Persze nehéz dolga volt neki, és nehéz a mi feladatunk is meggyőznünk azokat az embereket, akik szinte jelenlétüket is önmaguknak tulajdonítják. Akik nemcsak nem hiszik Istent, hanem tagadásukat, annak népszerűsítését munkálják. Belátjuk, hogy semmi mást nem kell tennünk, csak egyszerűen tényként közölnünk velük meggyőződésünket. Igenis létezik Isten, akinek köszönjük létünket, de köszönjük azokat a változásokat is, melyeknek tanúi lehettek őseink, s melyet átélhettünk magunk is.
Számunkra nincs szebb elgondolás a jövendőről, minthogy azt békességben és szeretetben megérjük. Nem tudjuk elképzelni életünket azzal a hajtással, küzdéssel, mely jellemezte a múltban, s mely most is kísért, hogy csupán önmagunkért, saját magunkért, hasunkért, testünkért hozzunk olyan áldozatot, melyért nem hangzik el soha egyetlen köszönet, egyetlen elismerés sem. Értelmetlennek tartjuk, sőt egyszerűen károsnak azokat az emberi viszonyulásokat, melyekben képesek eltaposni, állati módon fellökni társaikat, saját érvényesülésük érdekében.
Mi hisszük, hogy Isten országa útban van. Hiszünk a jó győzelmében. Hiszünk abban, hogy szerencsés és áldott lesz a lelkiismeretes ember útja. Hiszünk abban, hogy amint megtörtént a rendszerváltás, úgy jönnie kell egy olyan világnak, melyben az egyéni érdekek mélyen visszakerülnek megérdemelt helyükre, s amikor olyan vezetők állnak közösségi életünk élére, akiknek „húszad rendűvé” válik saját előmenetelük, saját hasuk. Úgy látom, hogy egy őrségváltásnak voltunk szemtanúi. A régi „vigyázók” pihenni mennek, s helyüket olyanok veszik át, akik éberen, közösségi szellemet oltalmazva vigyáznak álmaink, életünk felett. Adja isten, hogy miután felébredünk pihenésünkből, az ő országában üdvözölhessük egymást. Ámen.
Bágyon, 1992 augusztus 23.-án.
Pap Gy. László 