„/…/ aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.” Mt 10, 22/b.
Kedves Testvéreim! Mikor az élet és a halál nagy kérdéseit feszegetjük, s végérvényesen kimondjuk a nagy megállapítást, hogy a halál mindenre felteszi a pecsétet, akkor tapasztaljuk a világ szerinti változást, melyet szerettünk eltávozásával üresnek, csonkának, félszegnek érezünk. De nemcsak ez a tény jelent bénaságot életünkben, hanem azt megelőzően is részünké válhat egy olyan halál, melyet megkülönböztetünk az előbb említettől. Így tehát kétféle, testi- és lelki halálról beszélünk. A lelki halál minden esetben megelőzi a testit, mely a Bibliai ismeretünk szerint abban nyilvánul meg, hogy az egyén elhagyja az erkölcsös élet útját, melynek következtében gonosszá válik, s ezzel mintegy sietteti saját erkölcsi halálát. Nem akarom feszegetni tovább ezt a kérdést, de annyit meg kell jegyeznem, hogy erről az útról, vagy ebből a halálból létezik visszatérés, ha képesek vagyunk magunkat, vagy esetleg másokat is megerősítenünk, azaz figyelmeztetjük önmagunkat és másokat arra, hogy a meghalás útján járunk, s van még időnk a visszatérésre.
A testi halál már egészen másfajta változással állít szembe bennünket. Igaz ezt is több féleképpen lehet megközelíteni, de mindennek vége úgy is a vég, a halál. Amennyiben egyszerűen tudomásul vesszük, hogy minden élőnek vége a halál, akkor azon a megnyugtató állásponton helyezkedünk el, melyet embertársaink sokasága vall, hogy a halállal vége lesz minden földi kínnak, nyomorúságnak, gyötrelemnek. Én érzem, hogy az állandóan gyötrődő ember szeretné halálával megoldani a gyötrelem kérdését is, de ez lehetetlen azok számára, akik maradnak. A meghalt valóban befejezettnek tudhatja minden nehézségét, azaz megoldás született minden eddig sanyargatónak mutatkozó kérdésre. Viszont megmarad továbbra is azok számára, akiknek Isten még életet ígért.
Mi, tehát, akik még mindig maradunk, mondogatjuk időközönként, hogy minden dolognak jobb a vége, mint a kezdete (Préd 7, 8), de ezt azzal igyekszünk állandóan felszínen tartani, hogy közben szeretnénk meghatározni életünk végét. Annyi bizonyos, hogy ezt a határt képtelenek vagyunk felállítani, s bármennyire kitartóan is ostromoljuk Istent vele, úgy sem tudjuk meg soha emberi életünk befejezésének idejét. Amit biztosra vehetünk tehát, az csak annyi, hogy egyszer mindenkinek az élete itt a földön véget ér.
A következőkben megpróbálok feleletet keresni arra a nagy kérdésre, hogy mi is a halál? Én sem tehetek másként, mint az átlag, aki ilyen és hasonló kérdések megválaszolásakor a Bibliához menekül. Innen azt az egyértelmű választ olvastam ki, hogy az ember por és hamu. Szinte megerősödik újra az előbbi megállapítás, miszerint nem tudhatjuk halálunk idejét, ami miatt a zsoltárossal állandóan könyörgünk Istenhez, hogy jelentse meg nekünk azt az időt, melyben készen kell lennünk az eltávozásra. Az evangélista sem tud semmi közelebbit mondani, csupán megerősíti azt a bizonytalanságot, mely az óta is rajtunk van: Vigyázzunk, mert nem tudjuk, hogy mikor jön el a vég.
E bizonytalankodásunkkal szemben, egészen másként rajzolódik ki az a helyzet, melyet Isten biztosít a benne bízóknak. Jól lehet egyetlen ember sem uralkodhat a maga lelkén – még abban az esetben sem, amikor öngyilkosságot követ el. Amennyiben Pál apostol kijelentésére odafigyelünk, hírtelen azt véljük, hogy megoldotta számunkra a nagy kérdést, de amennyiben mélyebben belegondolunk, azt tapasztaljuk, hogy tulajdonképpen ő sem mondott semmivel sem többet, a már régebbről megtapasztalt igazságnál: Elvégzett dolog, hogy az embernek egyszer meg kell halni (Zsidó 9, 27.).
A bibliai útvonalat tartva szem előtt azt a következő megállapítást kell tennem, hogy boldogoknak számítanak a halottak. Ez a valóság szinte oda kívánkozik, amikor a meghalt ember minden nehézségétől megszabadul. Annál is inkább, mert aki koporsóba szállt, annak többé nincs nyomorúság, fenyegetettség, fáradozás, fogság, bűn, éhezés, szomjúhozás, de nem árt neki a nap hősége, sem a hideg. Nincs többé fájdalom és nincs könnyhullatás sem. Ez az állapot kívánatos, melyre hasonlóan válaszol Pál apostol is, mikor azt mondja, hogy szeretne az Úrhoz menni, de ugyanakkor szeretett gyülekezetében is maradni kíván.
Ezekkel a megállapításokkal elérkeztünk oda, ahol már a halál utáni élet kérdéseivel ismerkedhetünk. Van-e esélye az embernek a tovább élésre? Amennyiben szigorúan bibliai irányt képviselünk, elmondhatjuk, hogy igen. Mindenek előtt az erényes ember él halála után is azoknak szívében, akikkel jót tett. Csak egyetlen történetet emelek ki, a Tábitháét, akit halála után is sokan sírattak (ApCsel 9, 36.). De nekünk van ennél sokkal szilárdabb bizonyítékunk abban a kijelentésben, hogy ahol Jézus van, ott élnek a mi halottaink is. Szó szerint megismételhetjük, hogy aki hisz énbennem, ha meghal is él (Jn 11, 21). Tehát ennek egyedüli feltétele az, hogy higgyünk Jézusban és az ő tanításában, s akkor mintegy előlegezve is van számunkra a tovább élés lehetősége.
Milyen lehetőségünk van a halállal szemben? Hirtelen azt mondaná az ember, hogy semmi, vagy nem sok. A valóságban viszont másképp van. Mindenek előtt meg kell nyugodni Isten akaratában, de azzal a lelkülettel, mellyel Jézus is kifejezést adott érzéseinek: A te kezedbe ajánlom az én lelkemet. Egy következő lehetőség abban rejlik, hogy időközönként megemlékezzük halálunk napjáról. Ez első sorban arra vonatkozik, hogy a hosszú és tartalmas élet folyamán jusson eszünkbe a sötétség napja, azaz a halál pillanata (Préd 11, 8), mert annak ellenére tovább folytathatjuk életünket, de legalább lehetőség nyílik számunkra a hálára. Amikor elértük ezt az állapotot, akkor már sokkal jobban oda tudunk figyelni magunkra, s könnyebben fogalmazódik meg a kijelentés is ajkunkon: Készek vagyunk úgy élni, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezne halálunk. Mit is jelent ez a készenlét? Azt mindenek előtt, hogy rendben van lelkünk. És házunk tája. Ha lélekben kitisztultan fogalmazunk, akkor csakis Jézus példája jelent számunkra megoldást, aki úgy halt meg, hogy mindenkinek megbocsátott és egyben bizalommal ajánlotta magát gondviselő Istenének.
A fentiek után néhány gondolat erejéig a halál következményeiről kell szólnom. Az első dolog ebben az, ami engem foglalkoztatott, hogy sem az életünk, sem a halálunk nem a saját tulajdonunk, de nem is saját magunkért történik minden. Az, hogy senki sem él önmagának és senki sem hal meg önmagának, szinte maga után vonja azt a kívánságot, hogy nevünk – bizonyos ideig – fennmaradjon halálunk után is. Amennyiben sikerül nekünk Istenre bíznunk magunkat, aki halálunkban magához veszi a lelkünket, akkor szinte megnyertük az ígéretet, mert Isten a mi szeretteinkkel marad halálunk után is (1 Móz 48, 21.).
A halál következményeként sorolhatom a halottak megsiratását. Ebben a vonatkozásban megoszló véleményeket találunk nemcsak a Bibliában, hanem embertársaink között is. Az egyik – de ugyanakkor szomorú vélemény az, hogy a siratás, a gyászolás hiábavalóság. A másik –a többség által gyakorolt és elfogadott álláspont az, hogy a halottat illik kegyesen megsiratni és meggyászolni. Jeremiás próféta egyszerűen azt tanácsolja, hogy a mi halott siratásunk olyan legyen, mint, mikor valaki egyszülött gyermekét siratja. Tehát a lehető legkeservesebb. Ez a kegyelet teljes siratás és mély gyász feltételezi és vonja maga után azt a tiszteletet, melyet minden meghalt ember emléke megkövetel. Ugyanakkor azonban nagyon oda kell figyelni arra, hogy az embernek nem szabad túlzásba vinnie sem a siratást, sem a gyászolást, más szóval, nem szabad vigasztalatlanul maradnia. Isten nem akarja, hogy bánkódjunk a halál miatt.
Végül pedig a temetésről kell szólnom. Ismerős az ifjúnak az a kérése, mikor Jézushoz fordult, hogy mielőtt követné őt, engedje meg a Mester, hogy elmenjen és eltemesse halott apját (Lk 9, 59). Sokan féle értelmezik ezt és más hasonló jézusi kijelentést, szinte azt hangsúlyozva, hogy Jézus nem tartotta tiszteletben a halottak iránti kultuszt. Itt csak arról a szemléletről van szó, mely szerint nekünk az élet felé kell fordítanunk a tekintetünket. Más szóval azt mondhatom: Igenis, szükség esetén elmegyek és eltemet az én atyámat, megsiratom, meggyászolom, de mind a temetés napján, mint pedig utána igyekszem felemelni tekintetemet és meglátni azokat, akik szorosan mellettem állnak. Legyen bár halotti kultusz, azért jól esik nekem, és jól esik az átlagnak, hogyha szeretteit nem háborgatják hamvaikban (2 Kir 23, 17), s így mindig van egy hely, ahová lelkileg és testileg elzarándokolhat a halottairól megemlékezni kívánó ember.
Zárószóként engedjétek meg, hogy felolvassam azokat a gondolataimat, melyek Bágyonban, a 140. temetés után fogalmazódtak meg bennem: „Néhány fájó gondolat gyötri a lelkemet: Úgy érzem sokszor, hogy fájó kínok között lebegek ég és föld között. Valahányszor földi életünkre, szomorúságainkra gondolok, mindannyiszor szívem és lelkem megtelik, akár a szemem, – könnyel. Mindig felteszem (csak saját magamnak) a kérdést: Vajon még hány alázatos, tisztelettudó emberemet kell elprédikálnom? Olyan sokszor gondolok az égiekre és hívom Istent segítségül, de meg vagyok győződve, hogy halottaim sokkal tisztábban látják Isten arcát, mint én.
Mindannyiunk élete olyan, mint egy nagy homokóra. Békésen peregnek le homokszemei, és el nem akadnak, hogy egy kicsit néha megálljon az idő. Vágyunk, nem vágyunk, egyszer azonban mindenkinek menni kell.
Igaz: Isten kezében vagyunk mindig a legjobb helyen. Nála otthon vagyunk földi életünkben és halálunkban is, amennyiben bízunk benne. Ha pedig most már végül menni kell: Békességgel aludjunk el!” ÁMEN.
2009.11.01
Pap Gy. László 