Komáromi János – 76 †
Ott majd újra keresed az Urat, a te Istenedet, és meg is találod, ha szíved s lelked mélyéből vágyódsz utána. Szorongatásodban, amikor beteljesednek e szavak, az utolsó napon, akkor majd megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez és hallgatsz szavára. Mert az Úr, a te Istened könyörületes Isten, nem hagy el és nem pusztít el, nem feledkezik meg a szövetségről, amelyet atyáiddal esküvel kötött. 5 Mózes 4,29-31
Kedves Gyászoló Testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet!
Azért vagyunk itt, hogy végtisztességet tegyünk néhai testvérünknek, Komáromi Jánosnak. Ez alkalommal a család felkérésére vállaltam, hogy néhány gondolatban megkeresem és előtárom hitünk kapcsolódási pontjait olyan bibliai kijelentésekkel, melyekről a szentleckében hallottunk. Mindezt azért teszem, hogy rávilágítsak Isten hatalmára, valamint gondviselő szeretetére, mellyel állandóan körülvesz bennünket. Másrészt, hogy mindnyájan ráébredjünk a hit fontosságára, mely egyedül képes arra, hogy összekössön minket a láthatatlan hatalommal, akit a keresztény világ Istennek nevez.
Mondanivalómat nagy székely írónk gondolatával indítom: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” (Márai Sándor).
Amikor néhai testvérünk szerettei bejelentették a halálesetet és igényelték e szolgálatot, sor került arra, hogy elgondolkodjunk megboldogult atyánkfia életútjának néhány állomásán. Ekkor mélyen érintett egy megjegyzés, hogy szülei 1941-ben az utolsó vonatra szálltak fel, mely Erdélyből Magyarország felé menekítette, hiszen hamarosan felrobbantották a vasútvonalat. Ez a tény jelentette számomra a további kapaszkodót, ami alapján az „utolsó” lett azonnal mindennél fontosabb. Bárcsak sokat és sokáig beszélhetnék az utolsóról, de erre nincs lehetőség, hiszen határt szab ennek a gyászbeszéd kerete. Így csak az marad hátra, hogy ennek figyelemben tartásával ismertessek néhány összefüggést a szentlecke, néhai testvérünk élete és a mi jövendőnk között.
Gyászbeszédem alapgondolatát abból a szövegösszefüggésből ragadtam ki, melyben Mózes ismerteti népével a Hóreb hegyi kinyilatkoztatást, illetve törvényeket, valamint tudomására hozza népének, hogy Isten továbbra is megtartja iránta tett ígéreteit. Lehet, hogy szorongattatásban lesz része a népnek, talán utolsó napját éli majd, de akkor ismételten megkeresi Istenét, megtér hozzá és hallgatni fog szavára. Isten pedig megsegíti a népet, mert könyörületes és soha nem fordul el tőle, hiszen ezt megígérte az atyáknak is. Végül pedig tanácsolja a próféta, hogy a nép tartsa meg a kapott parancsolatokat, hogy jól menjen sora neki és utána jövő gyermekeinek is, hogy sokáig éljen ezen a földön, melyet Isten adott neki (5 Móz 4,40). Mindezt bőven leírva megtaláljátok Mózes ötödik könyvében.
„Mit jelent az, hogy „utolsó”?- „Utolsó”? Csak annyit jelent, hogy sohase felejtsd el a pillanatot. Amíg közönyösen éled az életedet, gépiesen és megszokásból, elsuhannak melletted a nagy dolgok. Semmivé olvadnak az események. De amikor azt mondják: „utolsó”, a kép megáll, hirtelen óriásivá növekszik lelkedben a pillanat, és nem felejted el soha. Ha jól élsz, minden pillanatod „utolsó” pillanat lesz. Nagy, piros betűs élmény! Ha valamit „utoljára” látsz, jól megnézed. A lelked lefényképezi, és maradandóvá teszi.” (Müller Péter)
Ilyen bonyolult, tehát az „utolsó”, mellyel életünkben találkoztunk, vagy ezután találkozni fogunk. Lehet ez az utolsó remény, ígéret, nagy esemény, szívdobbanás, lehelet, vagy sok minden más. Mózesben is hasonlóképpen élt ez a felismerés és talán egyikünk sem téved, ha elfogadjuk, hogy néhai testvérünk is hasonlóképpen vélekedett az utolsó nappal, pillanattal kapcsolatosan. A legtöbb ember figyel erre az alkalomra, mert az utolsó nap, az utolsó pillanat az életében sok mindent megváltoztathat. Vagyis, ha addig nem, ettől a pillanattól kezdve megtér az Úrhoz és hallgat szavára az idők végezetéig. Az íróval nyugodtan ismételem: „Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István).
Az utolsó vágy termi a végső döntést, hogy szíved, lelked mélyéből vágyd, keresd a te Istenedet. Lehet, hogy korábban nem számított a jelkép mely alatt a hittársak gyülekeztek, ahol szorongattatásban régi zsoltárokat énekeltek, miközben hitték, hogy szavuk és énekük gyorsabban hódítja a hegyeket és rónákat, mint bármilyen rádióhullám. Vagyis az utolsó imádságban fontos volt a megbizonyosodás, hogy Erdély eldugott táján is meghallgatásra talál a kérés.
„Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között… a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet.” (Csitáry-Hopck Tamás). Ezt így fogalmazta meg a szentleckénk: Szorongatásodban, amikor beteljesednek e szavak, az utolsó napon, akkor majd megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez és hallgatsz szavára.
Van egy általánosnak mondható igazság ebben az életben, melyre talán az utolsó pillanatban döbbenünk rá, és amivel mindnyájunknak szembe kell néznie, az ugyanis, hogy egyszer minden véget ér. Bármennyire nem vártuk azt a napot, annak a napnak adott pillanatát, egyszer elérkezik és szorongva tapasztaljuk, hogy véget ért. Így múlik egy várva várt évszak, mondjuk a nyár, így érünk egy nagyszerű könyv utolsó fejezetéhez, vagy éppen búcsúzunk egy nagyszerű embertől, férjtől, szülőtől, nagyszülőtől, rokontól, baráttól. A befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullnak, a könyvet összecsukjuk és visszahelyezzük a polcra, a halottunktól elbúcsúzunk. Számunkra ilyen ez a mai nap is. Mindennek búcsút intünk, ami ismerős, megszokott, kényelmes volt. Tovább lépünk. Ma viszont elmegy valaki tőlünk – és ez fáj sokunknak -, aki része volt az életeteknek, sőt az is marad, bármi is történjen. Elmegy, mert elmúlt az ideje, de mint sokan mások, ő is sarkcsillagotok, biztos talajotok marad. Apró, tiszta hanggá változott a szívetekben, aki örökre veletek marad.
Ez az utolsó pillanat, melyben beteljesednek a bibliai szavak, hiszen ő, néhai testvérünk megtért az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, aki könyörületes, soha el nem hagy minket és nem feledkezik el a szövetségről, melyet atyáinkkal esküvel kötött.
Most pedig dióhéjban felelevenítem néhai testvérünk, Komáromi János életét. 1938-ban született Nagyenyeden kétgyermekes család kisebbik gyermekeként. 1941-ben a család Magyarországra menekült, majd Pusztakengyelen éltek nehézségek között. 1948-ban költöztek Debrecenbe, ahol elvégezte a közgazdasági iskolát, majd ennek megfelelően több helyen is dolgozott. Csoportvezetői, majd könyvelői állása arról tesz bizonyságot, hogy szerette munkáját és elismerés is övezte azt. 1959-ben nősült, de ez a házasság húsz évre rá felbomlott. Ebből a házasságból született gyermekét, Évát rajongásig szerette és féltő gonddal figyelte élete alakulását. 1980-ban kötött újabb házasságot Bárány Katalinnal, akivel 34 évig élt boldog házasságban. Családjáért élt-dolgozott és mindig az volt a fontosabb. Szülei elvesztése örök űrt okozott lelkében. 2007-ben szívműtéten, egy évre rá pajzsmirigy műtéten esett át, melyeket követően felépült. Ez év június 28-án lett rosszul, július elsején örökre leállt a szíve. Halálával űrt hagyott családjában.
Búcsúznak:
Szerető, gondoskodó felesége Kati, imádott leánya Éva, egyetlen unokája Péter. Szerető nővére Magdi és családja, sógora Lajos és családja. Idős anyósa, aki saját fiaként szerette. Keresztgyermekei: Kati és családja, Tamás és családja, Gitta és családja, és Péter. Távolban élő unokatestvérei: Ida, Tibor, Enikő, Márti, Éva családjaikkal. Flaskay Elemér és felesége. Közeli és távoli rokonok. Jó barátok, munkatársak, szomszédok és mindenki, aki ismerte és szerette. Búcsúzik a Magyar Unitárius Egyház. „Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.” (Wass Albert)
Isten vele, Isten velünk. Ámen.
Debrecen, 2014. július 18.
Pap Gy. László 