– általános beszéd –
„Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.” Jn 4,34.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Mai beszédem a cselekedetről szól. Alapkövetelménynek mondható egy szószéki beszédben, amennyiben a cselekedetről elmélkedünk, hogy a jól ismert Jakab leveléből idézzük a megfelelő helyet: „Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (2,17.). Ezzel ellentétben, én a János evangéliumából származó verset választottam mai gondolataim alapjául, melyben Jézus Isten akarata szerinti cselekedetekre utal első sorban, viszont – véleményem szerint – megfelelően tükrözi meglátásomat. Abból a történetből indulok ki, melybe beleágyazik a felvett szentlecke. Arról értesülünk, hogy Jézus – szokásához híven – tanítja a tömeget, s két oktatás közt arra kérik tanítványai, hogy étkezzen velük. Erre azt válaszolta , hogy ne aggódjanak, mert van neki eledele, csak éppen nem tudnak róla. A tanítványok nézték a Mestert, s néztek szembe egymással is, hogy miről beszél Jézus. Talán enni hozott valaki neki, s nem vették volna észre? Jézus nyomban felfigyelt tanítványai értetlenségére, s csak annyit mondott magyarázatként: Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.
Az előbbi kijelentésnek több iránya is fellelhető, de számunkra egy bír különös jelentőséggel. Az, hogy teljesítsük Isten akaratát. Vagyis válaszokat keressünk olyan kérdésekre, melyeket általában hangosan fel sem teszünk, de melyek mind arra vonatkoznak, hogy miként végezhetjük munkánkat, élhetjük életünket, hogy az megfeleljen Isten elvárásainak? Már többször is hallottam olyan megjegyzéseket, hogy előadásszerű az egyházi beszédem. Sajnos nem mindig sikerül kibújnom a teljesség igénye alól, s az lesz ennek a következménye. Igaziból ma is Isten cselekedeteivel kellene kezdenem a sort, majd folytatnom Jézus tetteivel, s bezárólag összegeznem emberi cselekedeteinket. Ezzel ellentétben arra törekedtem, hogy emberi tetteinkre összpontosítsak.
Arról kellett gondolkodnom, hogy mit is jelent számomra a cselekedet, illetve milyen nyomokat hagy bennem és körülöttem, vagy milyen következményeket von maga után. Ennek rendjén jöttem rá, hogy a tanulmányaim során megfogalmazottak részben jelen vannak emberi cselekedeteinkben, csak külön választásuk jelent nehézséget. Nyomban segítségért folyamodtam, s az irodalomban találtam megfelelő magyarázatot. Közelebbről Tolsztoj egyik megnyilatkozásában, mely a következőképpen hangzik: „Valamennyi ember részben a maga, részben a mások gondolatai szerint cselekszik. Abban, hogy ki, mennyire él a mások, mennyire a maga gondolatai szerint, legfőbb okát találunk az emberek egymástól különböző voltának is: nagy részük, az esetek legtöbbjében úgy használja gondolatait, mint a szellemi játékot, úgy játszik vele, mint a lendítőkerékkel, melyről levették az áttevő szíjat. A cselekedeteiben pedig a más gondolatainak, szokásnak, hagyománynak, törvénynek engedelmeskedik. Másrészük, mely cselekvésük legfőbb irányítójának a maga gondolatait tekinti, szinte mindig a maga ítélete követeléseit hallgatja meg először, és azoknak engedelmeskedik, csak ritkán, akkor is kritikus mérlegelés után követi azt, amit más tanácsol.” (Feltámadás).
Az idézetet szétbontottam annak érdekében, hogy meglássuk cselekedeteinket, s azokat a mozgató rugókat, melyek irányítják azokat. Azt mondja az író, hogy részben saját, részben pedig mások gondolatai szerint cselekszünk. Cselekvésünket pedig egyfajta szellemi játékként kezeljük, s a valódi tettek alkalmával is megosztottság mutatkozik, hiszen vagy engedelmeskedünk külső szabályoknak, vagy saját fejünk után tesszük, amit jónak tartunk. Lehet, hogy elegendő a magyarázat, amennyiben a tudományosság igényét figyeljük, de számomra csupán részlegesnek minősül, ha arra gondolok, hogy meg kell határoznom tetteink indító okát. Feltevődik, tehát a kérdés, hogy mit, miért teszünk? A válasz többrétű, de nemcsak az író véleménye van benne, hanem fellelhető a mi cselekedeteink bonyolultsága is. Pl. beszéljünk arról, hogy miért szeretünk valakit? A következő válaszokat adjuk: Nem tudjuk. Így illik. Kötelesség. Stb. Milyen válaszok ezek? Ha valakit szeretünk, akkor meg is tudjuk indokolni, hogy miért. Hogy illemből, vagy kötelességből ki tud szeretni? – arra nincs elképzelésem. Avagy van, hogy így nem lehet! Hanem azzal van a gond, amikor eldöntjük, hogy szeretünk valakit, vagy nem. Sőt, amikor meg kell mutatnunk érzéseinket. Ebben van a szellemi játék. Azt mondjuk, amit mások akarnak hallani, de úgy cselekszünk, ahogyan mi akarunk. Arra gondolunk, hogy úgy sem veszik észre turpiságunkat. Azt mondom, tehát, hogy cselekedetünk meghatározó oka mindenképpen egy külső, vagy belső forrás. Egy anyagi vonzatú külső, egyfajta érdek lehet, vagy valamilyen belső, lelki indíttatású. Még csak annyit kell megfejtenem, hogy hová helyezhető Jézus felfogása, amikor azt mondja tanítványainak, hogy ő Isten akaratát cselekszi? Az a kérdés, hogy egy külső kényszer alapján végzi-e feladatát, vagy valamiképpen belső követelménnyé alakul az isteni akarat? A válasz egyértelmű, ha csupán a szeretetre gondolunk. Természetes, belső indíttatásból szeretett Jézus, s nem azért, mert úgy akarta Isten. Nem azért kell nekünk sem szeretnünk, mert így akarja Isten, vagy éppen az erkölcs, hanem azért, mert jó nekünk szeretnünk.
Olvastam egy anekdotába illő történetet, mely cselekedeteink milyenségét illetően nem vicces. Azt jegyezték fel Morus Tamásról, hogy VIII. Henrik megbízása következtében át kellett volna adnia egy éles hangú jegyzéket a francia királynak. Morus tiltakozott: „Felség, ismeri a királyt. Ha tetszik neki, ezért lefejeztethet engem”. „Ne aggódjon – felelt a király – ha ezt megteszi, a Londonban élő franciák fejét mind leüttetem.” „Ez nagyon szép felségedtől – szólt Morus – de nem hiszem, hogy ezek közül egy is illene az én nyakamra!”… Érthető, tehát, hogy a bosszú csak elmélyíti a sebet. Két rossz cselekedetből nem lesz egy jó! Eszerint, tehát azt mondjuk, hogy emberi életünk során két féle cselekedetet ismerünk: Jót és rosszat. Ezt hangsúlyozzuk, amikor az erkölcsről, vagy éppen a vallás világában megtalálható cselekedetekről prédikálunk. Van azonban a cselekedeteknek egy harmadik, egyben kettős, általánosan el nem fogadott, de kimutathatóan jelenlevő változata is, melyről talán sokkal többet értekezünk, beszélünk, mint a jó tettekről, vagy az ember bűnös voltáról. Ez pedig úgy jelenik meg a mindennapi életünkben, hogy az én cselekedetem, és a másik tette. Arról beszélünk nagy elkeseredésünkben, hogy milyen nagy a szívünk. Csakis, kizárólagosan jót teszünk, bármerre is járunk. Mindent elkövetünk, hogy megmutassuk szeretetünket, s nemcsak, hogy viszonoznák, hanem figyelemre sem méltatják . Visszaélnek érzelmeinkkel, bár nemcsak kötelességből szeretünk, hanem odaadással. Aztán fordítunk a panasz élén. De ismered azt a másikat! A fél rokont. Bizony az tele van fondorlattal. Legkisebbik gondja is nagyobb annál, hogy megmutassa szeretetét. De a vagyon? Az kell neki. Sőt. A nagyobb félhez ragaszkodik. Ő soha sem cselekszik mások kedvére. Azt teszi, amit jónak lát. S az jó messzire elkerüli tetteit.
Nem baj Testvérem, ha felismerted a régebbi beszélgetés töredékét. Nem szándékom, hogy bűnbánatra indítsalak, sőt nem is erről szól e beszéd. Csak arról, hogy két féle cselekedet létezik. A miénk és a másik emberé. Az nem baj, ha lelkiismeretem követeléseire hallgatok, s azok értelmében cselekszem. De nagy baj, sőt rosszat tesz, aki csak saját döntésére hallgatva teszi azt, amit ő tart jónak. Hol van akkor az igazság? Talán választ kapunk, ha végül életünk egyik meglepő változatára figyelünk. Azt mondják, ezt tartja a régi tapasztalat, hangsúlyozza a Biblia is, hogy a jó cselekedetek nyomán áldás fakad, a rossz tettek után pedig boldogtalanság következik. Sokan erősködnek, hogy ez nem így van. Segítségül hívják az élet tapasztalatait is. Az előbbi beszélgetés egyfajta folytatása lehet, hogy „Lám, csakugyan elörökölte a nagyobb részt, pedig gonoszsággal szerezte meg. Pedig nem is lesz benne öröme.” Miért? Mi örülünk talán annak, hogy ő boldogtalanná válik? Végül is, azt tettük, amit jónak tartottunk. Szerettük azokat, akiktől nem vártunk viszont szeretetet, de főként anyagi vonzatot. Addig volt tiszta és felhőtlen cselekedetünk, míg hasonló gondolatok vezették érzéseinket. Ha bármennyit is engedünk a külső hatásnak, mások befolyásának, akkor mi is a másik oldalra kerülünk, s hiába tartjuk magunkról, hogy hűek és rendesek vagyunk, mert bizony más a rólunk alkotott vélemény. S ezzel sajnos Isten is egyetért.
Mindent egybe vetve még egy rövid összegezésre maradt idő. Azt valljuk, hirdetjük unitárius vallásunk szellemében, hogy mindennél fontosabb számunkra Jézus követése. Amennyiben ez marad életcélunk, akkor soha el ne feledjük, hogy ennek egyetlen titka van. Ha úgy cselekszünk egész életünkben, hogy tetteink Isten dicsőségére váljanak. Azaz ne bennünket dicsérjenek cselekedeteink miatt, hanem azt mondogassák azok láttán, hogy Isten gazdagon megáldott szeretettel bennünket, mert bármit, bárhol teszünk, nem magunkért, hanem Isten nevének dicsőségére cselekedjük. Vagyis elvégezzük a ránk bízottakat. Ámen.
Pap Gy. László 