Bibliai olvasmány: 1 Kor 13.
Hit, remény, szeretet
– Konfirmáció: 2010. dec. 24 –
Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. 1 Kor 13,13.
Kedves Konfirmáló ifjak, Atyámfiai, Testvéreim! Néhányan bosszankodtak, hogy micsoda napot választottunk az ünnepléshez, amikor meghallották, hogy karácsony ünnepszombatjára tűztük ki a konfirmáció zászlaját. Nincs miért tovább keresgélnünk a lehetséges válaszok között. Örvendjünk annak, hogy együtt vagyunk, együtt ünnepelhetünk, hiszen a mai nap folyamán – nem sokára megérkezik a várva-várt, karácsonyi ünnep. Legyünk boldogok, hiszen ma három ifjú tesz hitéről bizonyságot, három család áll mellé az úrvacsoravételre és három család ül le egy közös asztalhoz, hogy megmutassa együvé tartozását azzal is, hogy itt van a karácsony, a szeretet, a család ünnepe. Az istentiszteleten megjelentek lassan elfeledik a készülés, az idejövetel fáradtságát, s egy szép ünneplésre átadhatják magukat gyülekezeti társaik, de főként Isten szeretetének.
A mai alkalomra Pál apostolnak ismert himnuszából választottam a szentleckét. Először még játszadoztam a gondolattal, hogy mivel hárman vagytok, így egy-egy lelki ajándékot kiválasztok nektek, de aztán hamarosan ráébredtem, hogy erre semmi szükség. A hit, remény és szeretet amúgy annyira szükséges és velejáró lesz életetekben, hogy mindenikre oda kell figyelnetek. A konfirmációtokra pedig annál inkább emlékezni fogtok, mert az esztendő legszebb ünnepén, karácsonykor kerül erre sor.
1). A hit. Előfordul, hogy most még nem érzitek a hitet lelketek mélyén. Talán még szükségét sem látjátok annyira. Ahogy azonban peregnek majd az évek, lassan, mint a reggeli felébredéskor, belétek hasít a felismerés, hogy milyen jól tettétek, hogy 2010-ben megerősítettétek magatokat a hitben. „Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz „a valósághoz”. Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.” /Tisza Kata/
2). A remény. Mi, felnőttek már többször tapasztaltuk, hogy mit jelent számunkra egy biztos kéz, melybe bármikor belekapaszkodhatunk. Mi most azt ígérjük nektek, de főleg azok, akik veletek ünnepelnek és itt ülnek mögöttetek, hogy bármikor számíthattok ránk. Ahogy a költő mondja: „/Tudom, hogy két kezem/ /nem part és nem erő:/ /maholnap aszu ág,/ /szélvert és remegő./ /Mentésre ingatag,/ /tartásnak nem elég -/ /síkon át, hegyen át/ /kinyújtom tefeléd.//” (Áprily Lajos). Azt nem hangsúlyozzuk, hogy a megtartott remény, azonnal meghozza a várt örömöt, boldogságot. „A remény nem azonos az örömmel, melyet akkor érzünk, amikor jól mennek a dolgok, vagy a tettrekészséggel, amellyel belevágunk egy jónak ígérkező üzletbe. A remény semmiképpen nem azonos a derűlátással. Sokkal inkább munkálkodás egy ügy sikeréért. Nem abbéli hitünk, hogy valami jól fog sikerülni, hanem a bizonyosság, hogy valami értelmessel foglalkozunk, akár sikerrel járunk, akár nem. Ez a remény erőt ad, hogy éljünk, hogy kipróbáljunk új dolgokat, még reménytelennek tűnő körülmények között is.” (Václav Havel).
3). A szeretet. Tapasztalatból mondjuk, hogy mi is arra vágytunk, hogy minél hamarabb felnőttnek tekintsen bennünket a környezetünk. A lassan pergő esztendők folyásában megtudtuk, hogy akkor leszünk igazán felnőttek, ha a lehető legtöbb alkalommal válunk gyermekké. Ezért van az, hogy karácsonykor, amikor beállunk a fa árnyékába, szinte jobban örülünk, mint gyermekeink, unokáink. Azt ajánljuk nektek is, hogy bármennyire is vágytok a felnőtté válásra és azok is lesztek hamarosan, mindig jusson eszetekbe gyermek önmagatok: „/Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,/ /Szemének tükriből játsszék örök mosoly./ /Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet,/ /Majd érzi súlyosan ő is az életet./ /Hintsen a kikelet tarka virágokat,/ /Daloljon a madár az árnyas lomb alatt./ /Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit –/ Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!//” (Pósa Lajos).
Kedves konfirmáló Testvéreim! Ünneplő Atyámfiai! Ne bánjátok meg a pillanatot soha, melyben arra vállalkoztatok, hogy Isten és emberek színe előtt bizonyságot tesztek unitárius hitetekről. Ti pedig családtagok, rokonok, ne bánjátok meg soha, hogy ránk ily módon gondot fordítottatok. Nincs ugyanis nagyobb ajándék annál, hogy éppen Jézus születése napján, ma és holnap is szeretettel magunkhoz ölelhetünk. Kit is szerethetnénk ezen a világon jobban, mint titeket, akik testben és lélekben hozzánk tartoztok. Végül pedig kimondom, hogy a „szeretetnek nincs oka. Van. Támad. És ha valóban feltámad, kifogyhatatlan. Aki megérzi magában ezt az erőt, az szerény lesz. Van ereje felülemelkedni bármi veszteségen. A szerénység növeli az önbizalmát. Akinek van önbizalma, nyugodt. Egyre többet képes belátni, átlátni a helyzeteket, felfogni az összefüggéseket, beleélni magát a másik helyzetébe. /…/. (Kornis Mihály) Éljük bele hát kölcsönösen magunkat a másik helyzetébe és érezzük meg a szívet-lelket elárasztó szeretetet. Ámen.
Debrecen, 2010. december 24.-én.
Egy falat kenyér
– konfirmációi ágenda 2010. dec. –
„Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy erősítsétek meg a ti szíveteket, azután menjetek tovább, mert azért tértetek be a ti szolgátokhoz. /…/” 1 Móz 18,5.
Ismeritek a jó öreg Sára és Ábrahám történetét, melynek előfutára az az esemény, melyből kiragadtak úrvacsorára felkészítő ágendám alapgondolatát. Ezt a szentleckét, először nektek, utána pedig szeretteiteknek is figyelmébe ajánlok, akikkel hamarosan úrvacsorában részesültök.
1). Egy falat kenyeret ajánl fel a jó hírt hozóknak Ábrahám. Mi, akik még ettük az „édesanyám kenyerét” nagyon jól tudjuk, hogy ez mit jelent. Bár ti már úgy nőttetek fel, hogy nem is ismertétek a péket, sőt szeletelve is van már a kenyér, hogy ne keljen bíbelődni a felvágással, bizonyára megtanultátok, hogy így is értékes és megbecsülendő minden falat. Én kétféle kenyeret ismerek. Az egyik, ami itt van a tálcán, s amelyet hamarosan szétosztok köztetek. Ez az úrvacsora, melyről azt mondja Jézus, hogy valahányszor eszitek, mindig az emlékezetemre tegyétek. A másik pedig az a kenyér, melyet bú-gond, törődés nélkül megkaptok még sokáig szüleitek asztalán. Ez az ún. édesanyám kenyere. Mindkettőre büszkék lehettek. Az egyikre azért, mert van egy unitárius felekezet, mely szeretettel befogadott titeket, a másik pedig azért és addig tölthet el örömmel és boldogsággal, míg van édesanyátok, akinek visszamehettek, vagy visszakérezkedhettek asztalához. Arra kérlek szeretettel, hogy mindkét kenyeret megbecsüljétek és akkor is éljetek a lehetőséggel, amikor saját kenyeretek lesz.
2). Erősítsétek meg szíveteket. Hangzik a szentlecke második üzenete. Ennek is két vetülete van. Egyik fontosabb, mint a másik. Bármi is történjen az elkövetkező évek során: legyen kenyeretek kőkemény és égjen könny szemetek peremén, erőseknek kell maradnotok, akik beállnak a kenyérkeresők küzdelmes harcába. Enélkül ízetlen, sőt keserű marad minden egyes falat kenyér a szátokban. Erre van az egyház, erre szolgálnak az istentiszteleti alkalmak. Bármilyen messzire is legyetek ettől a helytől, ahol most részesültök életetekben először úrvacsorával, térjetek be egy unitárius templomba és erősítsétek meg a szíveteket, hogy tovább folytathassátok a küzdelmet. A felnőttek már régóta tudják, hogy létezik egy harmadik féle kenyér is, melyet lelkinek nevezünk, s melyet Jézustól kapunk, akinek éppen ma üljük születésének napját.
3). Amennyiben úgy érzitek, hogy megerősödtetek, akkor menjetek tovább! Az élet folyamatos újrakezdés. Mi ma és holnap is azért imádkozunk, hogy nektek mindig jól legyen dolgotok a nap alatt. Szüleitek sok imát elmondnak akkor is, amikor nem is sejtitek, hogy értetek aggódnak. Ez viszont nem elég ahhoz, hogy unitárius hitetek szerint megmutassátok magatoknak, szeretteiteknek, környezeteteknek, hogy elestetek ugyan, de saját erőből újra és újra felálltok, felveszitek és viselitek a terheket. Úgy menjetek tovább saját útjaitokon, hogy a küzdés során soha el ne feledkezzetek azokról, akikhez régóta nem tértetek be. Nem azt mondjuk, hogy magatokkal cipeljétek régi családotok minden aggodalmát, hanem csak szerény együttérzést vigyetek magatokkal, mint a szegény fiú, akinek hamuba sült pogácsát csomagolt édesanyja a hosszú útra.
Végül, de nem utolsó sorban személyes kéréssel is elétek állok. Ahogy a szentleckében is olvasható, megismétlem: „Térjetek be máskor is a ti szolgátokhoz!”. Megnyugtatlak, hogy minden vasárnap és minden imádságomban megemlékezem rólatok mindaddig míg Isten éltet, de nekem is jól esik majd a későbbiek során, ha néha-napján, bekopogtok és megkérdeztek állapotom, az egyházközség élete felöl. Sőt még nagyobb lesz kölcsönösen az örömünk, amennyiben együtt énekelhetünk dicséreteket Istennek és kérhetjük közösen az ő áldását további mindennapjainkra.
Jöjjetek bátran és vegyétek tőlem e falat kenyeret, ezt a korty bort, hogy emlékezzünk a Názáreti Jézusra, az ünnepeket szentelő elődeinkre és lélekben összekapcsolódjunk azokkal, akik a föld bármelyik részén keresik a karácsonyi öröm tiszta boldogságát. Ámen. Debrecen, 2010. dec. 24.
Pap Gy. László 