– általános beszéd – 2018.
De én nyomorult és szegény vagyok. Uram, siess segítségemre! Te vagy gyámolom és szabadítóm, ne késlekedj tovább, Istenem! Zsolt 40,18
Kedves atyámfiai, szeretett Testvéreim! Mai beszédemben azokról a nehézségekről szólok, melyek életünk során felkeresnek minket, illetve néhányunkat elég keményen meg is próbálnak. Attól eltérően, hogy a téma kapcsán teljesen szomorúvá is válhatna a mondanivalóm, arra törekszem, hogy lehetőség szerint a reménykeltő vonatkozásokat helyezzem előtérbe, viszont egyetlen pillanatra se feledkezzem meg arról a változatosságról, mely Isten gondviselése rendjén megtalálható emberi életünkben. Minden esetben figyelek arra, hogy előszeretettel hangsúlyozzuk nyomorult, elesett mivoltunkat, s elszántan hívjuk segítségül nemcsak Istent, hanem közelünkben élő embertársainkat is, hogy lehetőleg mindenki értesüljön naponkénti bajainkról-bánatunkról.
„Sokféle szenvedést ismer meg az igaz, de az Úr mindből kiszabadítja.” – hangsúlyozza a zsoltáríró (Zsolt 34,20). Ez a vélemény is sokfelé bontható. Az első mindenképpen arra vonatkozik, hogy csak az igaz ember vonatkozásában van szerepe, hiszen a gonosszal nem is kell foglalkoznunk, mert ő megérdemli a szenvedést. A másik értelmezés abban az útvesztőben téved el, hogy számtalan sokfélesége jelentkezik a bajnak-nyomorúságnak, mellyel nap mint nap szembe kell néznie az igaz embernek. Én soha nem szerettem azokat a párhuzamokat, melyekben más ember hasonló baját, gondját emlegették. Sőt soha nem boldogított a felismerés, hogy másnak is van hasonló gondja, mint nekem. Ettől függetlenül tudom, hogy sokan eltérően vannak ezzel a kérdéssel, s ezért is említem az író meglátását, aki hangsúlyozza, hogy nincs „az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni.” (Jókai Anna). Itt érkezik el hozzánk a felismerés, amikor pozitívan hat a nyomorúságban levő embertársunk élete és főként magatartása. Ő, aki sokkal nagyobb bajban van mint mi, nem panaszkodik, nem jajveszékel, nem sarkallja környezetét arra, hogy neki segítsenek, hanem ellenkezőleg, csendben végzi naponkénti feladatait. Tudja, hogy segítségre szorul és ezt a támogatást meg is leli. Először Istentől, majd embertársaitól is, hiszen az élet egyik nagyszerű velejárója a gondviselés.
Ebben a sorozatban többször is felhoztam példának Jóbot, aki nemcsak a szenvedés és megpróbáltatás bajnokaként minősíthető, hanem hitbeli kitartásában és Isten iránti ragaszkodásában is. Ő említi többek közt, hogy ha Isten „sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze.” (Jób 5,18). Erre, mintegy válaszként mondhatom Teréz anya meglátását, aki tapasztalta ugyan az emberek közt megjelenő és jelenlévő sokféle nyomorúságot, betegséget, viszont nem ezeket tartotta elsődleges bajnak. Ahogy ő fogalmazott: „Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.” Ezen a felfogáson nincs is értelme semmit sem változtatnunk, hiszen teljességgel beletalál annak az embernek az életébe, aki ráeszmélt egyedüllétére, magára maradottságára. Vagyis abban a pillanatban, hogy valakit elhagynak szerettei, az érzés is eluralkodik rajta, hogy elhagyta őt a gondviselő Isten. A vigasz csak azok számára jelent segítséget, akiknek sikerül túllépniük az élet tapintható valóságain, azaz el tudnak merülni Isten gondviselő szeretetében. A további gond csak az, hogy némi emberi támogatásra mégiscsak szükségünk van ennek az érzésnek a fenntartásához.
Már beszédem elején említettem, hogy szomorúsággal teljes mai mondanivalóm. Ennek ellenére mégis arra törekszem, hogy ne váljak könnycsikaróvá. Krúdy Gyula említi többek közt, hogy az „élet nem tréfa, hanem a szomorúságok láncolata.” Ha jól belegondolunk igaza is van az írónak, hiszen egyetlen nap sem telik el életünkből, hogy valamiképpen ne kerülnénk kapcsolatba a szomorúság valamilyen változatával. Ezt még akkor sem sikerül elkerülnünk, amikor a lehető legboldogabb feltételekbe cseppentünk valamelyik gondnélküli égtáj, pihenéssel teljes, kikapcsolódással kecsegtető szegletében. Amikor viszont meglátogat ismételten a szomorúság, akkor embertársainkat okoljuk miatta, vagy Istenre fogjuk, hogy ismét bánatossá, szomorúvá vált az életünk. Az a kérdés, hogy közülünk hányan ismerik Jeremiás próféta vonatkozó üzenetét és kik azok, akik rendszeresen ebből táplálkoznak, amikor Istennek, vagy embertársaiknak tulajdonítják szomorúságukat. Vagyis, azért „ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Ímé, én megétetem őket, ezt a népet, ürömmel, és megitatom őket mérges vízzel.” (Jer 9,15). Nem szükséges egyikünknek sem ismernie a bibliai hivatkozásokat azzal kapcsolatosan, hogy gyakran szomorúság éri az embert, hiszen szinte velünk született tulajdonságunk, hogy folyamatosan elsírjuk bánatunkat egymás vállán, amikor hangsúlyozzuk, hogy ismételten meglátogatott Isten és szomorúsággal töltött el bennünket. Arról sokkal kevesebb megjegyzés szól, hogy hányszor keresett fel vigasztalásával, vagy gondviselő szeretetével.
Előbb elejtettem egy megjegyzést, hogy szinte rendszeresen felkeres bennünket Isten, amikor bánatot, szomorúságot osztogat számunkra. Vagyis ez azt jelenti, hogy szinte egyik bánat a másikat éri. Ugyancsak Jeremiás prófétára hivatkozom, aki azt jelzi ebben az esetben, hogy „Jaj nekem! Az Úr fájdalmat fájdalomra halmoz. Elfáradtam a sóhajtozásban, nem találok nyugalmat.” (Jer 45,3) Csakugyan elég gyakran történik, hogy szinte túlcsordul fejünk fölött a fájdalom, s ilyenkor talán utolsó menedékként merül fel bennünk a bizakodás, a gondviselés kérése. Jó Atyának, szerető Istennek véltük a mi megtartónkat, s ezért soha nem gondoltuk, hogy ennyire elhagyott minket, eltávozott volna tőlünk. Midőn ráébredtünk közös nyavalyáinkra, vagy akár nemzeti tragédiánkat értelmeztük újra, kipattant belőlünk a nagy felismerés, új tapasztalás, miszerint a „belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.” (Voltaire). Bár sokunkat ebben az esetben sem vigasztal, hogy akár egy nemzet is szenvedhet ugyanazon teher, szomorúság alatt, mégis jól esik a belsőnknek, hogy ebben a bánatban nem vagyunk egyedül. Talán időnként az is megnyugtat, hogy sírnunk is könnyebb, ha többen vagyunk.
Mai beszédem utolsó előtti gondolatához érkeztem, melyben arra keresem a választ, hogy szabad-e fenyegetésként értelmeznünk Isten mai figyelmeztetéseit? A régi leányok és fiak gyermekkorában fenyítő eszközként szerepelt a vessző. Nem ritkán előfordul a bibliai képekben is, amikor az írók Isten kezébe adják a dorgálásnak ezt az eszközét. Így tesz Mikeás próféta is, amikor hangsúlyozza, hogy „Az Úrnak szava kiált a városnak, és a te neved néz bölcseségre. Halljátok meg a vesszőt és ki rendeli azt?!” (Mik 6,9). A minap is szó esett egyik gyermekemmel a korabeli nevelésükről, mármint a testvérével együtt és fenntartások nélkül kölcsönösen szóltunk a vessző hatalmáról és arról, hogy miként hatott rám és rájuk. Rövid eszmefuttatásunknak viszont meg lett az eredménye, mert ebben ugyanarra az álláspontra helyezkedtünk attól eltekintve, hogy hangot adtunk annak a véleményünknek is, hogy ma már nem használható fenyítésként a vessző. Szóval a „várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság, és a fenyegetés szörnyűbb nekem, mint a csapás. Mihelyt bekövetkezik a baj, lefoszlik róla mindaz, ami a képzelet szüleménye, s csak annyi marad, amennyi csakugyan valóságos” mondta Rousseau. Ezt a véleményt már csak egy másikkal múlhatom felül, miszerint: „Akinek igaza van, annak nincs szüksége fenyegetésre, mert az igazság úgyis győzedelmeskedik. Hamissággal egyszer-kétszer átlábol az ember a patakon, de a nagy vizet nem ússza meg szárazon. Igazsággal viszont a tengeren is átkelhet.” (Liviu Rebreanu).
Végül pedig az utolsó gondolat következik, mellyel zárom mai beszédemet. Olvastam valahol, hogy a „természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem, hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása efféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat.” (Pázmány Péter). Ezzel nem menekülni szeretnék egyik korábbi gondolat által felvetett felelősségből, vagy teherből, hanem inkább arra utalok, ami a jó szándékú figyelmeztetés, akár dorgálás mögött áll. Úgy vélekedem én is erről, mint a Példabeszédek írója, aki hangsúlyozza, hogy az „Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (3,12). Soha nem feltételeztem szüleimről, hogy dorgálásukkal, netán vessző, vagy egyéb fenyegető eszközt ne jó szándékkal használtak volna. Sokkal rosszabbul esik ma nekem erről nyilatkoznom, de mentségemre legyen, hogy rajta van lelkiismeretem, miszerint az első és utolsó alkalommal és most is azt szeretném, hogy minden fenyítés, melyet elviseltünk, netán melyben részünk lesz ezután, egyértelműen a javunkra szolgáljon. Ahogy az apostol vélekedik erről, kissé átformálva a zsoltáríró véleményét: „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6). Ámen.
Debrecen, 2018.08.25.
Pap Gy. László 