2018.07.29 – A megpróbált Őrálló

 

– általános beszéd –

„Próbálóvá tettelek téged az én népem között; őrállóvá, hogy megismerd és megpróbáld az ő útjokat.”

„Arra rendeltelek, hogy népem vizsgálójává légy, hogy próbára tedd, és latra vesd útjukat”.                     Jer 6,27

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus [Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr]”. (Zrínyi Miklós). Ez a mai alkalom szól azokért, akik csakis ide jöttek, azzal a régi, megszokott szándékkal, hogy hallják az evangéliumot, imádkozzanak, megköszönjék az eddig elvett javakat, erőt merítsenek a következő hét fordulataihoz. Bizonyára nem követek el nagy vétket, amennyiben elmondom mindazt, amit érzek a szentleckével kapcsolatosan. Nem bonyolódom mély fejtegetésekbe, de mindenképpen ki kell térnem alapgondolatunk két fontos figyelmeztetésére.

Először leszögezem, hogy mindenkihez szól a szentlecke. Amikor halljuk, hogy próbálóvá tettelek téged népem között, őrállóvá, akkor ne gondoljatok csupán rám, vagy általában a papi végzettséggel rendelkező, egyházi elöljárókra, hanem a legegyszerűbb átlagemberre is vonatkozik az utalás. Miért mondom ezt, azért, mert jól lehet Jeremiás prófétának hangzott el annak idején az isteni jóslat, mára mindannyiunk számára tanulságot, egyfajta intést hordoz az üzenet.

Nem kell nyakatekert magyarázatokba bocsátkoznom annak érdekében, hogy világossá váljon mindenki előtt a próbáló szerepköre. Ezt akkor látjuk igazán, ha ismerjük a korabeli tanács megfelelő összefüggéseit. S amennyiben még elárulom, hogy Isten arra kérte Jeremiás prófétát, hogy állítson fel egy mérleget, melynek serpenyőjébe tegye bele a nép istenes életét, akkor közelebb kerülünk önmagunkhoz is. De aztán, ha elmondom, hogy a megpróbálásra történő felszólítás arra szolgált, hogy mérje fel a próféta népe körében tett munkásságának eredményeit, akkor ebben az esetben már minden érthető.

Ismételem a szentlecke első részét, miszerint próbálóvá tett minket Isten, s nyomban a már említett két tényező válik meghatározóvá. Átfogalmazhatjuk a verset, s így magunkra értelmezhetjük, magunkra szabhatjuk, mint egy ruhát. Állítsunk fel egy mérleget ott, ahol élünk. Gondoljunk kicsi, majd nagyobb családunkra. Először természetesen arra figyeljünk, melyet a lehető legjobban ismerünk, s ez nem más, mint saját családunk. Állítsuk fel itt a mérleget. Milyen ez a család? Megfelel-e elvárásainknak, vagy elfecséreltnek bizonyul a hozott áldozat? De nemcsak arról van szó, hogy mennyire teljesíti a család akaratunkat, hanem ez megfelel-e egy másik család, vagy egy teljesen idegen elvárásainak?

Nem merek arra gondolni, hogy a mérleg elkészítését követően rossz irányba billen el az! De, ha mégis megtörténne, akkor még mindig van egy lehetőség, hogy észrevegyük az ellenkezőjét, hiszen előfordulhat, hogy rosszul ítéltük meg saját, legjobban ismert környezetünket. Itt áll elő a próbáló szerepe. Nem gondolatainkban kell eldöntenünk, hogy hozott-e eredményt gyermeknevelő tevékenységünk, vagy bármilyen áldozat, hanem meg kell kérdeznünk feleségünket, vagy a férjet, vagy éppen a gyermekeket, hogy ők miként látják az elmúlt esztendők tevékenységét. Amennyiben lehangoló válaszok érkeznek ebben az esetben is, akkor csakugyan nagy a baj házunk táján.

Sajnos ebben az esetben nincs semmilyen erkölcsi alapja a kudarcot vallottnak, hogy kutasson a nagyobb család, – mondjuk az egyházközség, vagy éppen a lakótársak lelki életében. De feltételezzük, hogy pozitív válaszokat kapunk, melyek nem töltenek el önbizalommal, de mégis csak látszik itt-ott hozzáállásunk eredménye. Ebben az esetben váljunk próbálókká. Ne abban az értelemben, hogy nehézségeket rakunk társaink nyakába, ne azzal, hogy megpróbáltatások elé állítjuk őket, hanem magunkra figyeljünk, de velük kapcsolatosan. Újabb kérdés következik: Mit tettünk azért a közösségen belül, hogy csend, rend, fegyelem, békesség, szeretet uralkodjon pl. a hívek között? Mit tettünk, ami szolgálta a közösség javát? Legyen ez egy jó szó, vagy valamilyen anyagi támogatás? Van ennek a próbára tevésnek egy árnyalati szépséghibája. Egyáltalán nem elég a beszéd szintjén történő megpróbálás. Ez olyan, mint, amikor halljuk, hogy „Fogjuk meg és vigyétek”, vagy: „Mondtam, hogy legyünk egységben”, de a beszélő mindig a széthúzást gyakorolja.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Máris elszaladtak gondolataim, s hirtelen arra figyeltem, hogy rövid szentleckénknek hátra van még a második, éppen olyan fontos része, mint az első. Azt mondta Isten Jeremiás prófétának, hogy őrállóvá tettelek, hogy megismerd és megpróbáld az ő útjukat. Ebben a részben is legalább két tényezőre kell figyelnünk.

Az első mindenképpen az őrálló szerepe. Én tudom, hogy nem lehetünk mindenik atyánkfia őrizője, s ezt végezze az, ki erre vállalkozott, de akkor ebben az esetben maradjunk csak tágabban értelmezett családunknál, társunk rokonságánál, s akkor máris kiterjed azok köre, akikre nem akárhogyan kell odafigyelnünk, hanem az őrálló gondoskodásával.

Felteszem a nagy kérdést: Milyen őrei vagyunk pl. mi annak a hagyománynak, melyet őseinktől örököltünk? Vagy milyen őrzői vagyunk azoknak az emlékeknek, melyek évről-évre főhajtásra indítanak, valamelyik szobornál, vagy éppen Isten ege alatt? Milyen példát mutatunk gyermekeinknek, azoknak, akiktől majd elvárjuk öregségünk idején, hogy kimondják: Soha el nem felednek. Látjuk-e őket, amint gyermekeikkel virágot tesznek az „emlékezések sírhantjára”? Választ kell adjunk önmagunkban ezekre a kérdésekre, de főként a következőre: Jó kezekben vannak-e azok az értékek melyeket megőrzés végett ránk bízott a múlt? Amennyiben igenlő választ adhatunk, akkor a gyülekezet egy része ünnepel, de sajnos a tapasztalat szerint baj van házunk, szívünk táján. Nemcsak, hogy az első próba, a mérlegelés, illetve az eredmény felmérése nem sikerült, vagy nem volt mit szóvá tennünk, hanem nem minősülünk őrállónak sem. S ez bizony nemcsak ránk nézve baj, hanem végzetesnek számító mulasztást jelent mindazoknak, akikkel valamilyen kapcsolatban állunk. Először a családnak, majd a rokonságnak, s nem utolsó sorban gyülekezetünknek is.

A második fontos tanács arra vonatkozik, hogy megismerjük, majd megpróbáljuk azt az utat, melyen mi is arra hívattunk, hogy végig menjünk rajta. Az a kérdés, hogy merre tartunk? Amennyiben visszakapcsolunk az eddig elmondottakra, főként annak negatív vonatkozásaira, akkor egyet bizonyosan megállapíthatunk. Azt, hogy mi más úton járunk. De ez csak az első része a problémának, hiszen meg kell ismernünk, hogy melyik úton járnak a „mieink”, s aztán megpróbálnunk azt, vagyis, megállapítanunk, hogy az-e a helyes, vagy az, amelyiken mi egyedül kanyargunk? Ha ez utóbbi az igazság, akkor ismételten nagy bajban vagyunk. Vissza kell találnunk a többiek által választott és járt útra, de előbb meg kell találnunk, vagy beérnünk őket. Ezt követően pedig megértetnünk velük, meggyőznünk őket ha kell, hogy célszerűbb az általunk választott út, mert az – Jézus szerint – az életre visz.

Végül van még egy gondolatom, melyet az összegezés helyett tartogattam, s ismertetek most veletek. Nagyon régen olvastam az Ószövetségben, s készülésemkor egyszerűen csak eszembe jutott egy kis próféta, Abdiás egyik jellemző, ugyanakkor kemény megjegyzése. Azt olvastam a jelzett versben, hogy „Hiába emelkedsz fel, mint a sas, hiába rakod fészkedet a csillagok közé, bizony onnan is letaszítalak – mondja az Úr”. (1,4.) Megnyugtatlak Testvéreim, hogy amennyiben nem riogatom saját magam, úgy titeket sem akarlak megfélemlíteni ószövetségi fenyegetésekkel. Egy azonban igaz, bármit mondunk is az igazságszolgáltatással kapcsolatosan. Lehetnek egyéni elképzeléseink, mondhatjuk tévelygőnek az egész világot, kergethetünk rózsaszín álmokat, dicsérhetjük magunkat fűnek-fának, építhetjük, csinosítgathatjuk saját belátásunk, egyéni ügyeskedésünk szerint a fészkünket, s végül „járhatunk a levegőben”, mert ha Isten nem adja áldását az életünkre, akkor lehetünk bármilyen magasan – saját elképzelésünk szerint – egyetlen szempillantás alatt megsemmisül minden, ami hamis, valótlan, igaztalan volt. Az elfecsérelt küzdelemmel maradunk, s azzal a mély belátással, hogy egyszál magunkban maradtunk a serpenyőben, a megmérettetés idején az úton. Sőt, míg azt hittük, hogy mégis csak vannak néhányan, akikre vigyáztunk, akik igényelték az őrállásunkat, addig feldúlták, kirabolták, elkergették, megsemmisítették azokat, akikért érdemes volt élnünk. És ilyen körülmények között is van újrakezdés. Ámen.