– általános beszéd –
„Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” Mt 5,4.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Mai beszédem bevezetőjében felhívom figyelmeteket arra, ami gyakran előfordul életünkben, vagyis a sírásra. Erre összpontosítsunk ma, hiszen választ keresek, hogy milyen sírás jellemzi azokat a pillanatainkat, netalán napjainkat, vagy életünkben egy-egy hosszabb időszakot, amikor könnyes szemmel hozzuk környezetünk, a világ tudomására pillanatnyi, vagy éppen, életünket meghatározó érzéseit. Miért foglalkoztat engem ez a kérdés? Azért, mert nemcsak a bánat, szomorúság, veszteség okozta könnyek jellemzőek ránk, hanem vannak olyanok is, melyek nem sorolhatók az említett csoport valamelyikébe. Vigyázzunk azonban, hogy jól értelmezzük a mai szentleckét és ugyanakkor ne tévesszük szem elől a Károli féle fordítás szövegét sem, melyben arról értesülünk Jézus ígérete alapján, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Szálljunk vissza emlékeinkben addig, amikor semmi eszközt nem találtunk arra, hogy csillapítsuk gyermekünk, unokánk, harag miatt hulló könnyeit. Emlékszem barátom kisebbik gyermekének viselkedésére, aki mérgében gyakran földhöz verte magát, s krokodilkönnyeket ejtve hozta környezete tudomására, hogy mindenre és mindenkire haragszik. Amennyiben velünk is megesett ilyen gyermekkorunkban jól tudjuk, hogy milyen borzasztó ez sírás. A világ kincséért nem hoznánk mások tudomására, hogy éppen a harag miatt sírunk, viszont nehéz ellenállnunk a nyomasztó érzésnek. Felnőtt korban is jelentkezik hasonló állapot. Ez pedig más, mint, amikor a veszteség nyomán elkeseredünk. Nekem volt ilyen tapasztalatom, s akinek igen, az tudja, hogy miről beszélek. Általánosan azt mondhatnánk, hogy a tehetetlenség könnyei törnek ránk, amikor úgy érezzük, hogy félrevezettek, kicsúfoltak, semmibe vettek, megaláztak. Elönt a harag, de semmit nem tehetünk annak érdekében, hogy kiszabaduljon belőlünk. Még azt sem, hogy kikiabáljuk magunkból a megbántottság őszinte, nyílt, de cseppet sem válogatott szavait.
Íme itt van az első két kérdés! Hogyan értelmezhetjük ebben az esetben a szentleckénket? Miként jöhet bárhonnan is vigasztalás arra a szomorúságra, mely mély haragot teremtett bennünk? Nehézkes a magyarázat, de meg kell értenünk, hogy vannak emberek, akiknek hiába mondjuk el Jézus aranyszabályát, hivatkozunk arra, hogy ne rövidítsék meg, ne bántsák embertársaikat, hiszen nekik is éppen olyan rosszul esik. Ők arra állították be életüket, hogy másokat ilyen módon megalázzanak és soha nincs miatta lelkiismeret furdalásuk. Ha ezt megértjük, akkor máris jöhet a vigasztalás, hiszen ez áll Jézus mondásában. Legyünk boldogok, nem azért, mert valaki szomorúvá tett, hanem azért, mert hamarosan érkezik a vigasztalás.
Második helyre sorolom a megbánás miatti sírást. Biztos, hogy ez is ritkán fordul elő velünk, de megesett másokkal, s megtörténhet velünk is, ha már éppen meg nem történt. Két, jól ismert bibliai személyt említek, hogy általuk még jobban megközelítsem lelkiállapotunkat, melyben nemcsak megkörnyékeznek a megbánás könnyei, hanem el is erednek visszatarthatatlanul. Péterre emlékeztetlek, aki majdnem mindvégig kősziklának bizonyult, s bár Jézus is ilyennek ismerte, mégis kijelentette, hogy háromszor megtagadja őt. Miután ez bekövetkezett és Péter is ráeszmélt, hogy megelőzően erre figyelmeztette őt Jézus, valamint átlátta emberi gyengeségét, sőt megszólalt benne a megbánás lelkiismereti hangja, azt olvassuk az Evangéliumokban, hogy keservesen sírva fakadt. (Mt 26,75). A másik személy a bűnös asszony, akinek mindenki ismeri rossz magaviseletét, de egyszer bekövetkezik a változás. Lehet, hogy környezete nem hisz neki, de mi említjük, hogy leborult Jézus lábaihoz, sírva fakadt és könnyeivel mosta Jézus lábait, majd hajával törülgette azokat.
Nehogy azt gondoljátok Testvéreim, hogy azért említettem e két, kimagaslóan bűnös ember megbánását, hogy magunkat is hozzájuk hasonlítsam. Nem, hanem, hogy megkeressük azokat a tévedéseinket, melyek titkon, vagy nyíltan előcsalták szemünkből a megbánás könnyeit. Mert ránk is érvényes, hogy „mi sem vagyunk jobbak a Diákné vásznánál”, s talán nincs egy sem közöttünk, aki valaha, valamivel meg ne bántotta volna éppen azt, akit a legjobban szeretett. Nem akarta, de valami mégis közreműködött abban, hogy megtörténjen, ami aztán soha el nem felejthető. Nagy baj, ha előfordult ilyen, de az már enyhültet jelent, ha meg is szomorodtunk miatta. Sőt, amennyiben könnyek közt fuldokoltunk, még jobb, mert közelítettünk a megbánáshoz, talán már a bocsánatkéréshez is.
Harmadsorban arról szólok, amihez csakugyan nem szükséges bibliai példákat sorolnom, hiszen van közöttünk is szenvedő alany. Ez a búbánat miatti sírás. Nem állítok fel értékbeli sorrendet, miáltal megbánthatok valakit a jelenlevők közül, hiszen jól tudom, akkor is, amikor koporsó mellé állok, hogy vigaszt nyújtsak a gyászolóknak, s még inkább tapasztalom, amikor közvetlen környezetemben, a mindennapi élet rendjén találkozom az elvesztés miatti búbánattal. Éppen ezért mindenkinek az fáj a legjobban, akit elveszített, de érezzük meg azok fájdalmát, akik, pl. elveszítették gyermekeiket. „Nincs ehhez fogható sírás, nem létezik hasonló búbánat” – mondják azok, akiknek gyermekük elvesztése következtében megcsonkult az életük, – jelképesen szólva – egy darabot elveszítettek szívükből. Ebben az esetben nehezen talál célba a szentlecke vigasza, s ígérete sem hangzik olyan biztatóan, mint eddig, mert az elvesztés napjaiban, sem később nem állhatunk embertársaink elé, s nem mondhatjuk nekik, hogy hamarosan örömet szerez a könnyes búbánatot követő vigasztalódás. Nehéz szólnunk erről, hiszen hosszú idő szükséges ahhoz, hogy begyógyuljanak az ilyen, búbánat okozta sebek, hogy eljöjjön a várva-várt vigasztalódás. Itt, ebben az állapotban feltétlenül szükségünk van az Istenbe vetett hitre, bizalomra!
Említettem, hogy részvéttel kell lennünk, vagy vagyunk a gyermeküket elveszített szülők iránt. Most éppen erről szólok, hiszen ne feledjük, hogy szemünkben gyakran megjelennek a részvét könnyei is. Ez pedig más sírás, mint, amikor szeretteinkért hullatunk könnyeket. A részvét könnyei elsősorban az ismerősöknél kezdődik, de igaziból az idegeneknél folytatódik. Valamikor beszéltem erről, s nem is olyan régen, – hogy sok ember szemében hamisan csillannak meg a részvét könnyei, hiszen nem azért hullnak azok, aki éppen a koporsóban fekszik, nem is azokkal sírnak, akik keservesen siratják elveszített hozzátartozójukat, hanem ők is visszaemlékeznek azokra a pillanatokra, amikor hasonlóan, kétségbeesetten keresték a búcsú, a vigasztalódás szavait. Az igazi együttérzés könnyei csakis és kizárólagosan azok, ahogyan Pál apostol értelmezi, amikor arra kér, hogy sírjunk a sírókkal (Róm 12,15.). Annak vannak a szemében az együttérzés könnyei, aki úgy elszomorodik egy idegen történetén, mintha a sajátjáról lenne szó, amikor úgy elöntik a bánat könnyei, mint amikor az elbeszélő bánatát, keservét éli át. Nehéz ezt átéreznünk, de nem lehetetlen. Ebben az esetben tökéletes magyarázatot nyer a jézusi ígéret. Csakugyan vigasztalást talál, aki hasonlóan hullatja könnyeit.
Végül pedig hadd szóljak arról a tényről, mely jellemzője életünknek, de sajnos, ritkán válik meghatározójává. Arról ugyanis, amikor az öröm miatt csordul ki a könnyünk, ha megkérdeznek, hogy miért sírsz? –, s azt válaszoljuk, hogy a boldogság miatt. Úgy gondolom, ezt az érzést sem szükséges bővebben ecsetelnem, hiszen, ha ritkán is, de velünk is előfordult. Hasonlóképpen az előbbiekhez, most is kereshetem, vagy mellőzhetem a bibliai példákat. Azt gondolom, sokkal jobban teszem, ha környezetünkben kutatok fel olyan személyeket, akikkel szívesen találkozunk, hiszen minden eddigi alkalom egy-egy boldog, örömkönny hullatással volt egybekötve. Örömkönnyeket hullatunk, amikor megöleljük, megcsókoljuk rég nem látott szeretteinket, miközben arról mesélünk, hogy már azt hittük, hogy soha nem találkozunk többé ebben az életben.
Én láttam, s egyáltalán nem csodálkozom azokon az embereken, akik örömkönnyeket hullatnak, s alig tudják elmondani a hűség fogadalmat, amikor elkötelezik magukat egy életre szólóan választottjuk mellett. Sokan megvetik ezeket a könnyeket, s talán valakinek, vagy éppen a félnek bizonyos tartózkodását látják benne, pedig azok, akik elkönnyezik magukat, – szerintem azért teszik, mert végre sikerült összekötniük életüket azzal, aki nélkül nem tudják elképzelni jövőjüket. Ebben az esetben is határozottan megérkezettnek látom a vigaszt, hiszen itt nem szó, nem valamilyen szándékosan megalkotott beszéd képezi a vigaszt, hanem egy ember, aki lényével nyújt vigaszt – remélhetően – egy emberöltő terjedelméig. Ha valakinek nem elegendő a magyarázat, akkor szívesen mesélek erről istentisztelet után, hiszen van ebben tapasztalatom.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Imádkozzunk azért, hogy elkerüljön bennünket a könny. Kérjük Istent, hogy enyhítse bánatunkat. Reménykedjünk, hogy tartogat számunkra még vigasztalást a jövő, közelebbről azok, akikkel megosztottuk eddig, s megosztjuk ezután is életünket. Ámen.
Pap Gy. László 