„/…/ mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.” ApCsel 2,21.
Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Gazdag a segítség köré tömöríthető mondanivaló. A segítség rendjén ma is három kérdéssel foglalkozom. Ezeket már érintettem egy-egy megjegyzés erejéig megelőző beszédeimben, de a mélyebb elmerülés újabb gondolatokat hozott a felszínre belőlem.
1). Mindenek előtt egy kötött szöveget ismertetek, melynek mondanivalója összegezi az első pontba foglalt meglátásaimat: „Amikor a gyermek a világra jön, első tette a síró felkiáltás, a kérés. Keresi az életet, az eledelt, a segítséget… A természetfeletti rendben is az ember első tette: a kérés, az epedő könyörgés Isten segítségéért: az ima. Életünk folyama két világ partját mossa. E világ és másvilág partjai között halad. Két meder között folyik. Sokszor nagyon is kacskaringósan. Jelentéktelen patak, vagy hajózható folyó – mindegy! Mindkét világ vonzza, húzza maga felé. De egyik partot sem tudja teljesen elhagyni. Mindkét oldal segítségére rászorul. Mint a jó rádiónak, szüksége van a földelésre, e világra. De az antennára is, hogy az isteni leadást rövid és hosszú hullámhosszon fogja. Ez az antenna: az ima.” (Dr. Bánk József püspök: Vasárnapok – Ünnepnapok: 13. Old.).
Észrevehettük, hogy az első téma az ima, illetve az abban megfogalmazott segítségkérés Istentől. Nem furcsa a felnőtt ember életében, ha Isten segítő kezét keresi, mert ugyanezt teszi általában egész életében. Születésünktől fogva rászorulunk környezetünk segítségére, s mivel megszoktuk ezt a gondoskodást, képtelenek vagyunk meglenni nélküle. Nem is baj ez! A gondok ott kezdődnek, amikor az említett két part között vergődni kezdünk. Azaz egyik parton elveszítettük az emberek segítőkész gondoskodását, a másikon viszont még nem tudjuk, hol van Isten segítő keze. Ezt a helyzetet nevezzük „nyomorúságosnak”. Ez azonban még mindig nem bizonyul későnek ahhoz, hogy ne hívhassuk segítségül Istent. A nyomorúságban pedig nem a bármelyik pillanatban bennünket elnyelő habok megfullasztó könyörtelenségére, hanem a felkínálkozó isteni segítségre kell összpontosítanunk.
Anekdotába illő történeteket hallunk a többszörösen is felkínált isteni segítség visszautasításairól. Egyet ezek közül ismertetnék: Valahol, árvíz sújtotta vidéken, a zavaros hullámok körülfogták egy istenfélő ember házát . Istenben bízó emberként ismételgette szokásos kérését: Édes Istenem, segíts meg! Közben eszébe jutott sok minden, de többek között az is, hogy nem tud úszni, tehát kevés esélye van a menekülésre. Kis idő múlva csónak érkezett, melyből emberek kérlelték az időközben háztetőre mászott embert, hogy szálljon a csónakba. Ő ugyan nem – fogadkozott -, mert tengeri beteg, és különben is meg van győződve arról, hogy Isten megmenti őt. Nem sok idő múlva helikopter érkezett háza fölé, melyből hágcsót engedtek le hozzá, és kézzel-lábbal integettek az emberek, hogy szeretnék megmenteni őt. A szorult helyzetben levő ember viszont nem ment, mert nem bírta elviselni a levegőben repülő gépeket, s különben is bízott Isten szabadításában. A ház lassan összedőlt, ő pedig a vízben lelte halálát. Amikor megjelent Isten ítélőszéke előtt, számon kérő hangon marasztalta el Istent, mert ő egész életében Istenbe vetett bizalmának adta jeleit, mégis vízbe kellett fulladnia. Isten többszörösen segített, amikor embereket küldött mentésére, de ő nem használta ki a lehetőségeket.
2). A mai tanításnak van egy következő része, mely Pál apostol fogalmazásában így hangzik: Isten szemében nincs különbség zsidó, vagy görög ember között. Nincs, mert mindenkinek ugyanaz a teremtő és gondviselő Atyja. Közöttünk sincs különbség ilyen értelemben, ha származásunkat, rangunkat nézzük, mert nekünk egy Atyánk van, akitől származik a mindenség. Legfentebb nyomorúságunkban, mindennapi gondjainkban különbözünk egymástól.
Ki-ki a maga módján rugaszkodik neki napi feladatai megoldásához. Ez azonban más terület, vagyis egyáltalán nem az, amiről én a mai, és az elhangzott beszédekben szóltam. Ma így fogalmazok: Segítségkérő imádságainkat nem a gondmegoldó, hanem a segítőkész Istenhez kell küldenünk. Meg kell tanulnunk a korábbi esetekből, vagy saját példánkból, hogy Isten lelki karjai, személyválogatás nélkül ölelik azokat az embereket, akik az ő segítségével képesek rendbe hozni szárnyaszegett életüket . Ne számítsunk arra, hogy az isteni megtartás lehetetlen helyzetekre is kiterjed, s ilyen tárgyú imádságainkkal nem is illünk bele egy tiszta istentiszteletbe.
Imánk szerénysége sok mindent elárul rólunk. Mint ilyen, vészhelyzetben elegendő, pl., az Istenem! – kiejtése, mert a helyszínen levő Atyánk rögtön tudja, hogy mire van szükségünk. Arra nézve pedig fölösleges több bizonyítékot felhoznom, hogy soha, senki nem csalatkozott Istenben, aki belé vetette bizalmát.
3). Most lépjünk a harmadik gondolatkörbe! Megállapítható életünkben, hogy akkor imádkozunk a leghatározottabban Istenhez, amikor bajba, nyomorúságba kerültünk. Egyetlen lépésre vagyunk attól az állapottól, amikor bátran kimondjuk: Mindazok, akik segítségül hívják Istent, életben maradnak! Tulajdonképpen nem lehet több vágyunk annál, hogy felmutathattuk bajba jutott életünket.
Megérintette vallásos érzéseimet, gondolkodásomat és szívemet egy meglátás: Az a pillanat, amikor segítségül hívjuk Istent, és ami a legszebb istentiszteletnek számít. Miért? Azért, mert rövid, megfogalmazott, kétségbeesett imádságunkban a legszebbet, a legdrágább ajándékot, az életet keressük. De nem akárhogy! A lehető legértelmesebb és legtisztább imádságban! Az ima elsődleges jele Istenbe vetett bizalmunknak. Ez a bizalom ilyenkor mentesül minden sallangtól, ami általánosságban felvillantja életünk anyagi vetületeit. Az élet megtartása most már csak lelki síkon tudja elképzelni az isteni segítséget. Semmi más nem fontos, csak a tudat kiteljesedése: Maradjon életünk mindvégig Istenben!
Ebben a tiszta istentiszteletnek számító imádságban érvényét veszíti minden aggodalom, mely az elmúlásra összpontosított eddig, és egyszer, s mindenkorra a halál sem jelenti azt a fájdalmat, amit okoz egy váratlan, imádság nélküli szerencsétlenség. Képzeljünk csak el egy szerény, de még annál is bensőségesebb istentiszteletet! Senki más nincs jelen, csak mi magunk egyedül és a minket megmentő gondviselő Isten. Megvillan előttünk az új lehetőség, egy imádság megfogalmazása. Gyorsan leperegnek az események, melyekből Isten segítsége nyomán győzelmesekként kerültünk ki; elönt a felismerés, hogy számunkra már semmit sem jelent a határt szabó idő; semmi más nem érdekel, amihez eddig foggal-körömmel ragaszkodtunk; csak egy: Mégy egyszer megtapasztaljuk Isten segítő szándékát! Ezért rövidre fogott imánk legtöbbször ennyiből áll: Istenem, mentsd meg az én lelkemet!
Isten felfogta a lélek jeleit. Bekövetkeztek a ráébredés pillanatai, a belátás szavai. Ekkor hangosan, nyilvánosan, Isten színe és a gyülekezet előtt mindenki tudomására hozzuk, hogy sokszor hívtuk már nyomorúságos helyzeteinkben segítségül Istent, és ő mindannyiszor meghallgatta a mi kérésünket (2 Sám 22, 7). Amikor csodálkozva ránk néznek ma és később is egyesek – akik különben kételkednek Isten megmentő szeretetében -, újraismételjük: Igen! Bízunk Istenben, mert mindaz, aki segítségül hívja Isten nevét, részese az ő örökkévaló megtartásának.
Beszédemet idézettel indítottam, és azzal is zárom: „Nem tudod, melyik a te utad, de van segítség. Nézed a térképet, figyeled a táblákat, hogy megtaláld. Mert ezt az utat neked kell megtalálnod. Ám van, hogy nem te találod meg az utat. Hanem az út talál meg téged. Az út, ami a tiéd, amely célodhoz vezet. Nem neked kell keresgélned, nem neked kell kutatnod utána. Nem neked kell elképzelned, hogy milyen lehet. Mert az út, a te utad megtalál. Mert az út, a te utad ismer téged. És egy napon ott fog állni előtted. Lehet, hogy nem ismered fel azonnal. De van segítség. Hogy észrevedd, hogy felismerd őt. Van segítség. A szíved, a lelked. Lehet, hogy első pillantásra ez az út más, mint amit magadban elképzeltél, ám a szíved, a lelked érzi, tudja, hogy ő az. Hogy megtaláltad. Hogy ez az út vezet célodhoz. Hogy ez az út az Életed, a Célod. És akkor… akkor lépj rá.” (Csitáry-Hock Tamás)
Ámen.
Pap Gy. László 