Bibliai olvasmány: 1 Korintus 13. rész
Alázat
– általános beszéd –
„Mint Isten szent és kedves választottjai öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet.” Kolossé 3, 12.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Stadler Friedát idézem, mellyel mintegy be is vezettem mai prédikációm témáját: az alázatosságot. „Aki lelkiekben vak, aki még csak meg sem sejti az Isten nagyságát, az nem érzi nagynak az ő bűneit, nem is érzi magát alázatosságra kötelezettnek, sem Isten, sem emberek előtt. Hiszen ő nagyszerű ember: nem lop, nem csal, nem gyújtogat stb. Amilyen mértékben kezded meglátni az Úristenhez való kapcsolatunk értékességét, olyan mértékben látod súlyosnak hibáidat és ennek megfelelően nő képességed az alázatosságra. A lelki érés folyamán azonban nem csak Isten nagyságához mérten leszünk kicsinyekké, hanem önmagunk jobb megismerése által is. Aki nem szoktatja rá magát belenézni saját mélyebb rétegeibe, aki cselekedeteire állandó mentséget keres, vagy, aki csak cselekedeteit nézi, anélkül, hogy leszámolna titkos indítékaival, be nem vallott szándékaival, abban nem is alakul ki az a lelki érettség, amely alázatosságban és szerénységben nyilvánul meg.” (Szeretnéd, ha szeretnének).
A szentleckéből tehát csak ennyit emelek ki: Mint Isten szent és kedves választottjai öltsetek magatokra szívbeli alázatosságot! A bibliai alázatosság azt a szerénységet jelöli, mely ellentéte a hiúságnak. A szerénység mély szinten helyezkedik el, mert elismeri, hogy minden, amije csak van, Istentől származik. Jézus alázatossága viszont még ennél is mélyenszántóbb, mert szolgáló szeretete által ösztönözte tanítványait és bíztat bennünket is a szeretet gyakorlására.
1). „Akik valóban vagyunk, és akiknek mi önmagunkat gondoljuk – ez a kettő nem fedi egymást teljesen. Sőt néha egyáltalán. Minél érettebb valaki, minél mélyebb és önmagával szemben őszintébb – annál közelebb jut önmagának helyes, tárgyilagos megismeréséhez. Ennek a helyes, tárgyilagos, őszinte megismerésnek eredménye az alázatosság (belül a szívben), a szerénység (kifele való megnyilvánulásában)”. (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének.)
Az ószövetségi könyvekben olyan alázatossággal találkozunk, mely a hatalommal rendelkező mindenhatósággal áll kapcsolatban. Visszatérő motívumként emlegetik Isten csodálatos tetteit. A másik nyilvánvaló alázatossági jellemző, hogy a szegénység, a vereség és a száműzetés nyomorúságai között ráébredtek az emberek alapvető tehetetlenségükre, melynek következtében olyan alázatossággal fordultak Isten felé, melynek feltétele csakis a töredelmes szív lehetett. Az Istentől való függés érzése egyfajta tanulékonyságot kölcsönzött, mely aztán megszülte a hálaadó imádságot.
A költő, miután felismerte emberi hibáját, önzését, hiúságát, gonoszságait, önvizsgálatában az alázat útjára tért. Szenvedésben megtisztult örömmel vallja, hogy könnyei varázslatos vegyi vize végig csorgott a lelkén. Ilyen örömteli imádságot látok Mécs László: Alázat c. versében:
|
„S most láthatóvá lett egy titkos írás. Valaki, valamikor titok tintával írt a lelkemre, s most láthatóvá lett az üzenet: Eddig nem találtál semmit, Mert magadat kerested. |
Hazudtál: Első volt az Én, második a felebarát, Harmadik az Isten. Ezért nem találtál semmit. A szentek és a hősök más sorrendet hajszoltak.” |
Nagyon érdekes párhuzamot találtam Zofóniás prófétánál, aki egyenlőség jelet tett a szegénység és az alázatosság között. Ezt az alázatot szépen példázza a következő történet:
A híres hittérítő, és nagy érdemeket szerzett nyelvtudós dr. Carrey Calcuttában egy alkalommal az indiai alkirály ebédjére volt hivatalos. A vendégek között egy fennhéjázó, gőgös angol főúr azt a megjegyzést tette róla valakinek, hogy Carrey tulajdonképpen cipész volt, amit ő meghallva szerényen így javított ki: nem is cipész, hanem foltozó varga.
Keressünk most néhány embert, akik mintaképei voltak az alázatosságnak. Ezek közül a legalázatosabb Mózes volt, de ugyanakkor ő egy titokzatos szolga szerepét is mintázza, aki halálig menő alázatos alávetettsége révén beteljesítette Isten szándékát.
A száműzetésből való visszatérés után a próféták is az alázatosságot prédikálták. Központi tanításuk volt, hogy Isten csak olyan emberekkel kész együtt lakni, akik alázatos lelkületűek és megtört szívűek. Jeremiás próféciájában a beképzeltség letörésére törekszik, melyben hangsúlyozza, hogy minél nagyobbnak tartja valaki magát, annál inkább meg kell alázkodnia, hogy érdemeket szerezhessen Istennél.
2). Az alázatos ember szerény embertársaival szemben. Elítéli a bűnt, de nem ítéli el a bűnöst, mert önmagáról tudja, hogy milyen könnyen sodródhat bele maga is, és milyen segítség a javulásban a kinyújtott baráti kéz. Szerény tudományos és művészeti ítéleteiben is. Nem bizonytalankodás ez, csak nyitva hagyott ablak lelkének csarnokában: Hadd, áradjon be a világosság mindenki felől. Ki tudja, kitől tanulhat? Szerény a viselkedésben, hanghordozásban, nevetésben, mozdulataiban, ruházkodásában. Nem erőszakoskodik, nem kívánja a figyelmet magára irányítani, nem kíván másokra árnyékot vetni. Azt sem teszi, hogy pártfogó módon előtérbe tol másokat. Erre sem érzi magát feljogosítottnak. Az alázatos ember nem „váll vereget”, nem jutalmaz elismerésével, nem bókol, hanem alázatosan, szerényen, feltűnés nélkül belesimul a közösségbe. (Ismeretlen szerző gondolatai).
Zakariás próféta jövendölése szerint, az eljövendő Messiás alázatos lesz, aki szamárháton fog bevonulni Jeruzsálembe. Jézus valóban annyira alázatos volt, hogy teljes mértékben alá vetette magát Isten akaratának, ami őt türelmessé és szelíddé tette. Milyen szépen érzékelteti ezt a mélységes alázatot az a kép, amikor megáldotta a köréje gyűlt gyermekeket, sőt kihangsúlyozta, hogy ilyeneké lesz Isten országa.
Ahhoz, hogy valaki gyermekre jellemző alázatossá tudjon válni, be kell iratkoznia a Mester iskolájába, mert csakis az lehet ilyen alázatos, aki tanítványává válik. A feladat, ami tanítványaira, ránk vár, nagyon nehéz. Mindenek előtt, azt kell megtanulni, hogy szolgák vagyunk és nem urak. A szolgálat pedig kemény elvárásokat támaszt velünk szemben. Pl. Jézus megmosta tanítványainak lábait, és cselekedete számára nem volt megalázó tett. Mi meg tudunk-e annyira alázkodni, hogy megmossuk egymás lábait? Ezen a megalázkodó úton tudjuk-e így gyakorolni a szeretetet? Azok, akik kölcsönös kapcsolataikban magukra tudják ölteni a szeretettel teljes alázatot, azok mindig mások érdekeit szolgálják, és mindig az utolsó helyet foglalják el.
Érdemes oda figyelnünk arra is, amikor Pál apostol a hit mellé teszi az alázatosságot, ami helyesnek is látszik, hiszen ez a két erény nemcsak, hogy együvé tartozik, hanem nyitást is jelentenek Isten szava, akarata felé. Ennek az isteni akaratnak az elfogadása jelenti, hogy Isten felfigyelt ránk. Szeretetében részesített bennünket örömeinkben, és kudarcainkban is. Isten részéről olyan bizonyosság árad felénk, mely kitartásra buzdít a megpróbáltatások között, és egyben a megpróbáló körülményekben való magaviselet maga után vonja Isten bennünket felemelő tevékenységét is.
Isten szava az Újszövetségből árad felénk, és azért, hogy hatékonyan elvezessen az alázatosságra, de úgy, hogy szolgáljuk Istent és szolgáljuk az embert. Ez a szolgálat nem elvont, földön kívüli, vélt események ismételgetése, hanem a szeretet kettős parancsolatának szó szoros értelmezése és főleg megélése: Szeresd Istent és szeresd felebarátodat
Kedves Testvéreim! Mai beszédemet Victor Hugo egyik ide találó gondolatával zárom: „Légy alázatos! Mit érdekelhetne téged a gazdag és a hatalmas? Egy lehelet elviszi őket. Legszilárdabb erő az ártatlan szív. Igen gyakran Isten leontja a magas tornyokat, de a madár moha fészkére, melyből kedves hang dalol, mindig tekintettel van”. Ámen.
Pap Gy. László 