- nap:
Építs családot otthon és az egyházban
Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Zsolt 127,1-5
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim! A 7. hiterősítő istentiszteleten vagyunk és ismét egy szép gondolatsort dédelgethetek. Három fontos pillér határozta meg a hiterősítőre szánt bibliai rész kiválasztását: a család, az otthon és az egyház. E háromról szerteágazó véleményeket sorakoztatunk fel, mialatt ki-ki hangsúlyozza a maga igazát, csalhatatlan véleményét és nem kis hangsúllyal esküszik az általa megfogalmazottakra. Én sem vagyok ezzel másként, sőt azt is hozzáteszem, hogy segít ebben az a páratlan lehetőség is, hogy hozzátok szólhatok, majd közzétehetem a honlapomon, hogy olvassák, akik kíváncsiak a véleményemre. Megtörténik viszont, hogy egyik-másik témát sajátságosan karolom fel és ebben az esetben is arra törekszem, hogy többen kapaszkodjanak belé, mint az átlag.
Mielőtt bármit is mondanék a részletekről, engedjétek meg, hogy ismertessem a rövid, 127. Zsoltárt. Első, szép gondolatként azt közli velünk az író, hogy fölösleges minden fáradozás, ha Isten elhatárolódik, és nem segít a házépítésben. Ez vonatkozik az őrökre is, akik ott állnak a város szélén, hiszen, amennyiben nem segíti őket, akkor hiába minden törekvés. Hiábavalónak tartja a hajnaltól sötétedésig terjedő fáradozást is, mert, akiket szeret, akkor is elhalmozza őket, amikor alszanak. Ilyen ajándékok a gyermekek, akik helyenként úgy sorakoznak, mint a harcos kezében a nyilak. Nem utolsó sorban az a boldog ember, aki gyermekeivel tölti meg a tegzét, hiszen nem vall szégyent, amikor vitába száll ellenségével a kapuban.
„A szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott, mint ember.” (Szabó Magda). Esetenként elkeserítően igazsághordozó az írónő meglátása. Nem szorul rá az én pártfogásomra, sőt arra sem, hogy valamilyen elfogadható magyarázattal szolgáljak azok nevében, akik valóban mellélőttek a gyermeknevelésnek. Egykori, mára megboldogult nagyváradi gondnokom és felesége azt hangsúlyozta gyakran, hogy a gyermeknevelés a legjobb befektetés, főként, ha sikerül sok pénzt is társítani ehhez. Korán meghaltak, s így gyorsan levonható a következtetés, hogy nem sokat kellett törődnie gyermeküknek öregkori állapotukban.
Elhanyagolom a nagy és általánosan értelmezhető mondatokat és azért következetesen annál a gondolatvezetésnél maradok, melyet megalkotott a zsoltáríró, illetve kiválasztottak mára a szerkesztők. A bibliai szövegben ugyanis két mondás kapcsolódik össze, ami elég gyakran megtörténik mindennapi életünkben is. Ha valaki épít, nem csak azt jelenti, hogy hozzáfogott otthonának felépítéséhez, hanem a családalapítást is hangsúlyozza. És ebben a pillanatban bejön a képbe a templomépítés is, hiszen a ház nemcsak lakóházat, hanem azt az épületet is jelenti, ahol hitünk szerint segítségül hívjuk Istent. Akik jól értenek a bibliai szöveg értelmezéséhez és magyarázásához, arra is utalnak, hogy ez a szövegezés egyfajta áthajlást jelent a salamoni korba, amikor a híres igazságos megépítette Isten nagy templomát. Otthona lett a népnek is, hogy bármerre jár-kel, legyen egy biztos támpont, ahová bármikor elmehet. Ilyenek tulajdonképpen a mi otthonaink is. Ahogy vélekedik az egyik gondolkodó: „Hazamegyek, bárhol legyen is az, ahol szeretteim és barátaim élnek. Otthonomnak érzek minden olyan helyet, ahol szabad akaratomból egy hétnél több időt töltöttem egyhuzamban. A régi görögök úgy tartották, ott a hazánk, ahol jól megy a sorunk. Talán nekik is igazuk van.” (Száraz Miklós György).
Újra Isten segítsége felé fordul a zsoltáríró és mi is hasonlóképpen teszünk, amikor ismételjük, mások számára is érthetővé tesszük, hogy hiábavaló minden erőfeszítés Isten segítsége nélkül. Ez olyan, mint amikor két ember fog házépítéshez. Az egyik homokra, a másik sziklára építi a házát (Mt 7:24–27).
Az őrködésről már korábban írtam néhány beszédet, most nem merülök el ennek részleteibe, csak ismétlem a zsoltáríró véleményét, miszerint elmaradhatatlanul szükség van Isten segítségére a város külső falain. Ez jelképesen és a valóságban is így igaz. Korábban tettem egy megjegyzést, melyre többen is felfigyeltek, amikor hangsúlyoztam, hogy Isten akkor is elhalmozza szeretteit, amikor azok alszanak. Nincs is ennél nagyobb boldogság a földkerekségén, amikor legott lefekszünk, elalszunk, kipihenjük a nap, az élet fáradalmait, s amikor felébredünk örömmel vesszük tudomásul, hogy megtörténtek azok a csodák, melyekre kíváncsiak voltunk, s melyeket soha nem láthat egyetlen emberfia sem, mert valahogy mindig akkor mennek végbe, amikor éppen alszunk. Ilyen ez, mint amikor kicsirázik, szárba szökken az elvetett mag (Mk 4:26–29). Hány hálátlan ember kertjében és lelkében kicsirázott már az életet adó mag, hánynak elültette a szívébe Isten az öröm, a boldogság csiráját és nem vette észre, amikor felébredt!
A folytatásban a gyermekáldás kérdése elevenedik fel a zsoltáríró gondolkodásában. Nemcsak örökséget jelent a gyermek, vagyis a gyermekáldás, hanem jutalom is. Ezt mi is Istentől kapjuk ajándékba és ezzel válunk teremtő-társaivá az újszerű társadalomban. Mindannyiszor elszomorodom, amikor felmerül ez a kérdés, mert sok kedves, szeretetre méltó embertársam van ismeretségi körömben, aki foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy gyermeke legyen, de valamilyen okból kifolyólag nem adatott meg számára ez a boldogság. Keményen fogalmaznak némelyek, akik ma is azt hangsúlyozzák, hogy Isten tagadta meg tőlük ezt a lehetőséget. Én nagy szeretettel átfogalmazom mindig, vagyis érthetőbbre fordítom ezt a gonosz megjegyzést. Ráadásul azokat is meg kell vigasztalnom, akik időközben elveszítették gyermeküket.
A bibliai szövegben olvasunk arról, hogy az új születendő nemzedék, Isten áldása, a gyermekek fiatal szülők gyermekei. Nem tévedés ez, hiszen abban az időben korán vállalták a családdal járó feladatokat, vagyis csakugyan fiatal szülőként hozták világra és nevelték gyermekeiket. Ez viszont csak egyik fontos jellemzője volt az akkori időszaknak, míg a másik a népes család képét bontokoztatja ki előttünk. Nem akarom ecsetelni jelen helyen a nagycsaláddal járó előnyöket, vagy éppen hátrányokat, azt viszont hangsúlyozom, hogy a népes család folyamatosan védelmet jelentett a tagjai számára és erről beszélnek a ma élő családtagok is. Nem hiába említette a zsoltáríró is a tegez és nyilak esetét, hiszen tudva az akkori harci eszköz hatékonyságát, nincs kétség afelől, hogy milyen biztonságot nyújtott egy tele tegez az őrfalon, vagy város határában levő őr, harcos számára.
Az utolsó előtti gondolatot a sunemi asszony története ismerteti velünk, aki megjegyezte annak idején Elizeusnak, hogy ő népe körében lakik, aminek köszönhetően folyamatosan, állandó védelemnek örvend. Ez abban az időben és helyzetben jogi védelmet biztosított az ott élőknek. Amennyiben megtámadták valamilyen váddal, akkor az övéi, szerettei védelmére siettek és megóvták a vádlókkal szemben.
Végül egy témával maradtam adós. Véleményt kell formálnom az egyházépítésről, melyet nyomban meg is teszek Eötvös Károly segítségével: „Az átok egyházi intézmény, a káromkodás vétek. A pokol és a tisztítótűz is átok. Akiket Dante itt talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. Aki csak jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A magyar ember nemigen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan kikáromkodja magát, s tudja, hogy ezáltal nagyot könnyít lelkén. Az ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert akit jól összeszidna: annak aztán békét hagyna. Csúnya dolog a káromkodás, de íme, haszna is van.” Szerintem csakis Isten szándékán van rajta az elvárható áldás. Nem nehéz eldöntenünk, hogy mi is szolgál épülésünkre és mi rombolja épülő egyházunkat. Ámen.
Debrecen, 2018.03.08.
Pap Gy. László 