– általános beszéd –
„Aki fügefát őriz, eszik gyümölcséből, tisztesség éri azt, aki vigyáz urára.” Péld 27,18.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Amikor megtaláltam ezt a bibliai verset, arra a következtetésre jutottam már az első olvasást követően, hogy ezek a gondolatok összegezik megfelelően a bennem feszülő, lapuló érzéseket, melyek a tisztelet, tisztesség gondolatkörébe sorolhatók. Az egyik temetés alkalmával egy terebélyes fához hasonlítottam az édesapát, akinek – éppen a sok veszteség miatt – megtépázottan hajlongtak ágai. Most egy ugyanilyen fa áll lelki szemeim előtt, amelyik sok vihart látott már, de még mindig nem olyan öreg, nem olyan megviselt, hogy ne teremjen rajta gyümölcs. Úgy-e nem veszitek rossz néven kérésemet, ha ajánlom egy egyházi beszéd erejéig, hogy lássunk mindannyian egy ilyen fát, s vállaljuk be annak őrzését. Jó lesz számunkra annál is inkább, mert nemcsak gyermeki kötelességünknek, azaz szüleink iránti tiszteletünknek teszünk eleget, hanem továbbra is táplálkozhatunk az „őrizett fa gyümölcséből”, illetve, ha eljön majd a megfelelő idő, akkor mi is elnyerjük a magunk tisztességét. Úgy találtam, hogy fontos beszélnünk a témáról, hiszen nemcsak a múltban, hanem napjainkban is nagy szükség van ezekre az erényekre. Sőt azt is állíthatom, hogy bizonyos tekintetben, emberi kapcsolatainkban hiányzik a megfelelő tisztelet. Persze, tudom, hogy sokat nem fogok változtatni a helyzeten ezzel a beszéddel, de ugyanakkor hiszem, hogy mégis hozzájárulok ahhoz, hogy legalább környezetünkben éljünk a tisztelet, tisztesség lehetőségeivel. Ez a következőképpen jelenik meg az egyik gondolkodó írásában: „Kapcsolatainkat illetően tehát a lélekről való gondoskodás első lépése a lélek sajátságos létezési módjának megértése és tisztelete lehet. Segíthet ráébrednünk, amint azt évszázadok hagyománya tartja, hogy két húzóerő érvényesül bennünk, az egyik felfelé, a kiválóság, a bizonyítás, a siker, a haladás, az intellektuális világosság, a kozmikus tudat felé irányul, a másik pedig lefelé, az individuális, otthonos élet felé.” (Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 29. Old.). Tehát, látható a központi cél ebben a megjegyzésben is, hogy mindennél fontosabb, ha otthonos környezetünkben váltjuk valóra azokat az erényeket, melyek aztán segítségünkre lehetnek az élet komoly fordulataiban, ahol csakugyan értelmet, megvalósítást nyer a mi tiszteletünk, vagy tisztességünk!
Magától értetődően első helyre sorolom az Isten iránti tiszteletet. Én úgy érzem, hogy ezt kell tennem, de valójában egészen más a helyzet. Miért? Azért, mert, sajnos nem mindenki gondolkodik azonos módon erről a kérdésről. Sőt ki kell mondanom azt is, hogy az emberek komoly hányada másként vélekedik az Isten iránt tanúsított tiszteletről. Egyszerűen elutasítja azzal a magyarázattal, hogy nincs Isten vagy nem szorul az emberek tiszteletére. Ne foglalkozzunk most ezekkel az emberekkel, hanem helyezzük el magunkban a tisztelet kérdését. Miként is állunk mi az Isten iránt tanúsított tiszteletadással? Hozzáállásunkat illetően egyértelmű a magyarázatunk, hiszen azért látogatjuk az istentiszteleteket, mert élünk a hagyományunk, hitünk, bizalmunk adta lehetőséggel, s úgy esik jól a lelkünknek, ha rendszerességgel kibontakozik Isten előtt, ha beleférkőzünk bizalmába, ha úgy érezzük, hogy csakis áldásai révén sikerülhet valami az életben. Ez így helyes és így is van rendjén. Azonban, ha mélyebben elgondolkodunk a tiszteletadás kérdésében, máris megállapíthatjuk magunkról is, hogy megosztott véleménnyel állunk egymással szemben. Miért? Azért, mert különbözőképpen vélekedünk az Isten iránt mutatott tiszteletet illetően. Mit értsünk ez alatt? Azt, hogy sokan osztják a haladónak mondható véleményt, miszerint Istennek nincs szüksége imádságainkra, sem tiszteletünkre. S mert ez is valószínűnek látszik, akkor sem téved a többség, ha azt hangsúlyozza, hogy igen ám, de nekünk nemcsak szokásként van jelen életünkben a vasárnaponkénti istentisztelet, hanem életünk részévé vált.
Olvastam a Bibliában egy találó versrészt, ami így hangzik: „Aki tisztel, azt én is megtiszteltetésben részesítem, aki azonban megvet, azt megszégyenülés éri. (1Sám 2,30.). Most elfeledem a vers befejező részét, hogy ne beszéljek kellemetlenségekről. Azt hangsúlyozom, amit ígéretként hallunk Istentől. Azzal biztat ugyanis, hogy megtiszteltetésben lesz részünk, amennyiben tiszteletben részesítjük őt. Ha ezt az ígéretet figyelem, akár a többire emlékezem, csakis azt mondhatom, hogy Isten minden időben teljesítette szavát. Ha nem is azonnal, ha nem is abban az ütemben, ahogyan sokszor elvárjuk tőle, de mindenképpen azon van, hogy egyetlen teremtménye se csalatkozzon benne. A legjobb út, ha ismét figyelünk a szentleckénk központi mondanivalójára, s csőszködni indít a tisztelet. Én egy újabb ígéretet is látok a gyümölcsből való részesülés mellett. Azt tudniillik, hogy még mindig beállhatunk egy terebélyes fa árnyékába, ami oltalmat, s nem utolsó sorban felüdülést szerez.
Második helyen említem a szülők iránti tiszteletet. Nem lenne különös az sem, ha éppen a tízparancsolat megfelelő követelésére térnék rá, de nem ezt teszem, hanem ennél közelebb állóra figyelmeztetek. Egyáltalán nem beszélhetek addig szülő iránti tiszteletről, még kevésbé a „tiszteld szüleidet” parancs betöltéséről, míg sok követelmény marad teljesítetlen. Meg vagyok bizonyosodva arról, hogy nem mindenkinek nyeri el a tetszését a következő megjegyzésem, de még akkor is elmondom, amennyiben bosszúságot váltok ki vele. Ez most nem székely makacsságomnak egy újabb bizonyítása, hanem éppen a tiszteletlenségbe torkollik az a magatartás, melyet hasonló esetekben tapasztalunk egyes gyermekek, embertársaink részéről. Előrebocsátom azonban, hogy ezek, vagy a hasonló megnyilatkozások nem minden esetben merítik ki a tiszteletlenség fogalmát, csak úgy hangzik. Íme a példa! A Székelyföldön elterjedt használat, hogy anyámnak, apámnak szólítják a menyek, vagy a vők házastársuk szüleit. Ezen nem is akadok el. Ám legyen! Azon viszont elcsodálkozom, amikor a gyermek szájából is azt hallom, hogy „anyám”, vagy „apám”. Én személy szerint mindig arra kértem gyermekeimet, hogy vegyenek egy annyi fáradtságot, s bármilyen nehéznek is tűnik, hátunk mögött is tegyék hozzá, amennyiben rólunk beszélnek, hogy „édesanyám, édesapám”. Ezt pedig csak azért követelem, mert a tiszteletadás legalsó fokának tartom. Ha egy gyermek átugrik ezen a lépcsőfokon, akkor nehézségei támadnak a későbbiek során a szülők iránti tiszteletadásban. Az előbbi meglátással kapcsolatosan még két megjegyzésem van. Az egyik a bibliai alapozottságra mutat, sőt arra az evangéliumi megjegyzésre, melyet Máté evangéliumában olvashatunk: „Tiszteld apádat és anyádat, és: Aki apját vagy anyját gyalázza, halállal lakoljon!” (15,4.). Ebben az esetben, ha egy újabb ígéretet olvasok ki Isten szavaiból, akkor nem a legmegnyugtatóbb a helyzete annak, aki nem teljesítette a szülei iránti tiszteletadás kötelességét. A második tényező gyönyörű megfogalmazása a gyermek szülei iránti figyelmének, gondoskodásának. Csak arra kell gondolnunk, amikor ismételgetjük a közmondást, hogy „Nem esik messze az alma fájától”, s máris értjük, hogy mire vonatkozik a fügefa őrzése. Vagyis, aki arra adja életének egy részét, hogy szüleiről viseljen gondot, az valamilyen szinten nem csak a gyümölcsöt őrzi, hanem bátran ehet is az őrzött fa gyümölcséből. Aki ilyenképpen megadja szülei felé a kellő tiszteletet, aki így vigyáz, az számíthat egy újabb ígéretre. Arra, hogy hamarosan tisztesség éri. A harmadik, s egyben befejező gondolatot az általánosítás jellemzi. Ezt nem is tehetem másként, hiszen gondoljunk csak arra, hogy hány irányba kiterjeszthető a tiszteletünk. Amikor azt mondjuk, hogy tiszteljük az embert, az állatot, a növényzetet, a környezetünket, s általában mindazt, ami hozzáköthető életünkhöz, akkor bizony jó, helyes a meglátásunk. Hadd ecseteljem egy idézettel a gondolatot! „A gyermek naiv „feltekintéséből” nem a kamaszkor csalódásai és lázongásai maradnának meg a lelkünkben, hanem mások értékének felismerése, gyengeségek és bűnök ellenére. Mások tisztelete akkor is, ha küzdelmeket és tragikus bukásokat látunk, és önmagunk helyes felismerése, melynek eredménye okos és őszinte embernél, az alázatosság.” (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének).
Felteszem, tehát az újabb kérdést. Miért kell nekünk tiszteletet mutatnunk környezetünkkel, embertársainkkal szemben? Azért, mert, ha jól megfigyeljük a mellettünk élő embertársaink életét, akkor tapasztaljuk, hogy sok küzdelemmel, bukással, tragédiával teljesek azok. Ha megfelelően, alaposan végig nézünk embertársaink életén, akkor nyomban észre vesszük, hogy a mi sorsunk, életünk nem is olyan tragikus. Csak egy kis megerőltetés, odaadás, hit, reménység, s nem ritkán szeretet szükséges a mielőbbi újrakezdéshez. Végül pedig, ha arra figyelünk, amiről szólt a mai beszéd, akkor máris látjuk a megoldást. Csakis akkor várhatunk tiszteletet mások részéről, ha mi is kezdeményezők vagyunk ebben. Akkor várhatunk némi tisztességre, ha idejében odafigyelünk azokra, akiknek köszönhetjük Isten után az életünket. Mindnyájunknak jól esik leszakítanunk az idők gyümölcsét. Ennek azonban ára van. Meg kell fizetnünk a piaci értékét, vagy meg kell hoznunk érte a megfelelő áldozatot, ami már több mint pénz. Ennek ára, hogy mindenért, mindenkor tisztesség adasson! Ámen.
Pap Gy. László 