2018.04.22 – Bűn -1.

 

– általános beszéd –

„Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre /…/.” 1 Jn 1,8.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ma a bűn problematikájával foglalkozom. Nem tiltott területe ez az unitárius prédikációnak, de nem is közkedvelt. Arra vagyok kíváncsi, hogy miként vélekedik egy unitárius ember az életét befolyásoló, időnként hatalmába kerítő bűnről és ugyanakkor azt is izgalmasnak találom, hogy miként jelentkezik a bűn kérdése vallásos felfogásomban. Arra gondoltam, hogy ismertessek néhány tudnivalót, melyekkel különben együtt élünk, de nem foglalkozunk ennyire elhatároltan, vagy éppen nem tartjuk annyira fontosnak, hogy kiemeljük gondolataink sorából. A szentlecke választása jellemez engem, hiszen nem magára a bűn létezésére utaló alapgondolatot választottam, hanem olyant, mely tényként minősíti annak jelenlétét. Sőt, egyfajta intés arra az esetre, amennyiben szándékunkban áll(na) valamilyen félrevezetés, mondjuk saját magunk megtévesztése.

Lássuk először, hogy mit is tanultunk Káténkból a bűnnel kapcsolatosan! Azt a kérdést olvassuk, hogy Mit nevezünk bűnnek? A felelet: „Bűnnek nevezünk minden tudatosan elkövetett rossz cselekedetet, mellyel Isten törvényét megsértjük.” A feltett kérdés és a ráadott válasz is általában 13-14 éves hajadonoknak, fiuknak szól. Tudjuk, hogy sem a kérdés, sem a rá kapott válasz nem elégíti ki kíváncsiságunkat. Azt mondhatjuk, hogy röviden fogalmazza, amit a bűnnel kapcsolatosan hallani szeretnénk. Két fontos tényező határozza további gondolkodásomat. Az egyik, hogy csak az minősül bűnnek, amit tudatosan elkövetünk, és amivel megsértjük Isten törvényét. Vagyis, amennyiben olyant cselekszünk, amivel Isten nem ért egyet. Második helyen beszélek arról az állapotról, melyben mi, személy szerint, soha nem érezzük bűnösnek magunkat. De mást bűnösnek tartunk! Mi történik abban az esetben, ha valaki elfedezi a vétket, és milyen következményekkel jár, ha mások szemére veti azok bűneit. Nem csak az fordulhat elő, hogy elveszítjük a barátoknak hitt ismerőseinket, hanem, visszavágásként ők is felhívhatják figyelmünket hibáinkra. Máris szemtől-szembe állít bennünket a szentlecke. Lehet, hogy némelyek különös gondot fordítanak arra, hogy maguk előtt is titokban tartsák tévedéseiket, bűnösségüket, de ha mégis elszánják magukat arra a lépésre, hogy éppen közeli embertársaikat figyelmeztessék bűnösségükre, lehet, hogy ők is ugyanazt állítják róluk. Mi a tennivaló? Nem mondhatom ki az igazságot, de nem tudok mindent elhalasztani sem. Ezért hát hangsúlyozom, amiről eddig is beszéltem, hogy amennyiben lehetséges, akkor tartsuk távol magunkat azoktól a megjegyzésektől melyekkel mások bűnös voltára hívjuk fel a figyelmet. Vagyis, amikor ismételten hangsúlyossá tesszük, hogy mi nem vagyunk bűnösek, de mások igen.

Van egy olyan részletkérdés is, mellyel szintén nem foglalkozunk behatóan. Ez akkor fordul elő, amikor másoknak okot adunk a vétkezésre. Különös kategória, hiszen egészen rendkívüli fordulatokkal gazdagítja életünket ez a hozzáállás. Egy ószövetségi történet adja meg a kellő magyarázatot előbbi megjegyzéseimre. Gérárban történt Ábrahámmal, hogy eltitkolta feleségét Abimélek előtt. Jobban mondva húgának nevezte őt. Miután azonban kiderült az igazság nem az elkövető emlegette tette súlyát, hogy más feleségével hált, hanem azt hibáztatta, aki okot adott számára a bűn elkövetésére. (1 Móz 20,9). Két különböző gondolkodási útvonalat jelölhetünk magunknak, amennyiben rájöttünk, hogy kettős hibát követünk el, ha félre vezetjük embertársunkat, s ugyanakkor még magunkat is meg akarjuk téveszteni.

A továbbiakban azokra az összefüggésekre kell megfelelő magyarázatokat találnom, hogy vannak-e élethelyzetek, különös alkalmak, melyekben részt vállalhatunk mások bűnében? Sokkal komolyabb területe ez a bűnnek, mintsem gondolnánk, s éppen ehhez mérten ilyen fontos is. Főként, ha eszünkbe jut az ártatlan, vagy a nemes hazugság, mellyel végeredményben senkinek sem ártunk. Vajon mi számít nagyobb bűnnek, ha félre vezetjük a halálos beteget, vagy magunkat akarjuk megtéveszteni egy lehetetlen áligazsággal? Mindezzel nincs elintézve a szentlecke, hiszen továbbra is fennáll a figyelmeztetés, hogy ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk az igazság elferdítésével, vagy éppen annak kimondásával, akkor magunkat vezetjük félre.

Bár lassan túllépek beszédem felén, el kell mondanom, hogy még mindig a bevezető gondolataim sorolásánál tartok. Nem mulaszthatom el ugyanis, hogy meg ne említsek egy negyedik, fontos tényezőt, melyre mindenképp kitérhetek abban az esetben, ha alaposan vizsgálat alá vetem „bűnös emberi voltunkat”. Olvastam többek között azt is a Bibliában – főként Jézus tanítása rendjén, hogy amennyiben megbocsátunk másoknak, akkor a mi bűneinket is megbocsátja Isten. Kettős magyarázata van ennek az állításnak. Az első mindenképpen arra vonatkozik, hogy, aki megbocsát embertársainak, az kettős megbocsátásban reménykedhet. Egy részt, hogy neki is megbocsát az, akit valaha, valamilyen körülményben megbántott és ugyanakkor bizonyosan számíthat Isten megbocsátására is. Mert nem csak az történik, hogy megbántunk egy embert, egy szeretett kedvesünket, akitől bocsánatot nyerhetünk, hanem ezzel egy időben megbántjuk Istent is, illetve a bocsánatnyerés pillanatában Isten is megbocsát nekünk. Az előbbi megállapításomnak van azonban egy második olvasata is, hogy a megbocsátás az apostolok kiváltsága volt (Jn 20,23.). Vagyis, akiknek ők megbocsátották bűneiket, azoknak Isten is megbocsátott. Ebbe a magyarázatba azonban ne menjünk most bele, hiszen van éppen elegendő terület, ahol gondolkodhatunk a bűnnel kapcsolatosan.

Ha visszakanyarodunk az előbbi megjegyzéshez, s összevetjük a szentlecke tanításával, nyomban gondolkodóba esünk, ha netalán nem is olyan régen hangsúlyoztuk valamelyik ismerősünknek, hogy mi semmit el nem követtünk XY-nal szemben, mégis mély haraggal viszonyul hozzánk. Vajon, csakugyan így áll a helyzet, vagy valami eltitkolt dolog van az ügyben? El kell fogadnunk ugyanis, hogy nem elegendő ártatlannak éreznünk magunkat, sőt az sem kielégítő, ha elhitetjük másokkal ugyanezt. Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, s erről nemcsak embertársaink többségének, hanem Istennek is más a véleménye, akkor nemcsak saját magunkat vezettük félre, hanem testvéreink után Istent is meg akartuk téveszteni.

Még egyetlen, igen fontos gondolatot kell megosztanom most veletek, Kedves Testvéreim! Valamilyen magyarázatát kerestem bűnösségünk okának. A más felekezetűekkel történő együttélésünk rendjén gyakran találkozunk azzal a megjegyzéssel, hogy az emberiség már Ádám és Éva idejében bűnbe esett, s az óta bárhogyan is él, bármilyen jó cselekedetek is határozzák meg életét, önerejéből képtelen a jóra. Vagyis külső, isteni segítségre szorul annak érdekében, hogy jó tettekről beszélhessen. De ez is Isten kiváltsága, mert ezt ki nem szabad ejtenie a száján egy bűnös földi halandónak. Mi unitáriusok messzemenően nem értünk egyet ezzel a felfogással, s ha lehet, akkor ki is kérjük magunknak, hogy mi bűnösök lennénk valaki ősünk bűne miatt. Pláné, ha az első emberpárról beszélünk. Sőt, azt is állítjuk határozottan, hogy az ember, – éppen Jézus tanításainak köszönhetően – ráléphet a jócselekedetek útjára, ösvényére, s ha van benne elegendő kitartás, akkor bármilyen nehéz is megmarad rajta. Legyen szenvedés, vagy hitéért történt üldözés, mindennel felveszi a harcot, s meggyőződéssel vallja, hogy érdemes jónak lennie, küzdeni a gonosz emberi fondorlatokkal szemben.

Van néhány meglátás a Bibliában, melyek mindig, mindenben Istent okolják a bűn forrásaként. Én most a zsoltárírót hozom fel példának, aki különösen, de tudomásunkra hozza, hogy Istennél nincs helye az álnokságnak (5. Zsolt 5). Ez pedig azt is jelenti, hogy nem lehet egyetlen bűn forrása sem Isten. Az pedig egy egészen más kérdés, hogy mi, igen gyakran, gyengéknek bizonyuló emberek milyen kifogásokat keresünk gyermekkorunk óta elkövetett tetteink számonkérésekor.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

„/E veszett világban aranyos/ /Kezű gonoszság félretol jogot,/ /S a vétek árán gyakran megveszi/ /Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:/ /Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz/ /Mivoltaként áll, s arra kényszerít,/ /Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel/ /Valljuk be nyilván./”(William Shakespeare)

A költő szavai után a következőképpen összegezem mai beszédem, amikor megerősítem a szentlecke hozzánk szóló tanítását. Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, s erről embertársainknak, de Istennek is más a véleménye, akkor kétszeresen is bűnt követünk el, mert nem tartjuk tiszteletben a mai tanítást, hogy ne vezessük félre magunkat, és ne törekedjünk arra, hogy megtévesszük testvéreinket, még kevésbé Istent. Óvakodjunk ettől a bűntől! Ámen.