Az őrálló öröme
– temetési beszéd – Ötvös Sándor 56
„Egyszerre csak szomorkodni és gyötrődni kezdett. Halálosan szomorú a lelkem, mondta nekik, várjatok itt és virrasszatok velem.” Máté 26, 38
Kedves Testvéreim, Gyászoló Atyámfiai! Életünk folyamán sokszor esünk gondolkodóba, s nehezen találjuk a megoldást. Lehet, hogy tényleg komoly dolog fölött aggódunk, de többnyire apró bizonytalankodások miatt mélázunk hosszasan és bánatosan. Azt mondják, hogy mindenre található egy értelmes megoldás, s így van ez a vallásos életünkben is. Az életbe toppanásra, azaz a születésre, vagy az életből távozásra, azaz a halára, és a kettő közötti időszak valamelyikére keresünk feleletet, egyértelműen akkor találjuk meg, ha odafigyelünk Jézus tanítására.
A legtalálóbban Jézus életében, beszédében, tanításában, halálában fedezhetjük fel életünk nagy igazságait. Ha örömünk, vagy bánatunk van, szegények, vagy gazdagok vagyunk, élünk, vagy meghalunk, olyan változatossággal más téren nem találunk eligazítást, mint az Újszövetségben. Amennyiben Jézus beszédére figyelünk, egyfajta nyugodtságot tapasztalunk. Benne van az értelem, a másikra történő odafigyelés, melyből nemcsak a farizeust szaván fogó vitathatatlan rálátás, hanem az állandó bölcsesség is tapasztalható. Ilyen Jézus tanítása, melynek középpontjában két tényező áll: Isten és az ember. Istent úgy tárja elénk, mint mindannyiunk édes Atyját, az embertársat pedig, mint az édestestvérünket. E két lény között korlátok nélkül munkál, épít a szeretet.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Ha az elmúlásra, a halálra gondolunk, akkor Jézus tanításában sem egyedi. Jól lehet ő is, mint mindenki más, ragaszkodott földi életéhez, amikor arra kérte Istent, hogy ha lehetséges, távozzon el tőle a keserű pohár, ugyanakkor hozzá tette, hogy ne az ő, hanem Isten akarata legyen. Ritkán, Jézus szembe is száll a halállal, mintha bennünket is arra sarkallna, hogy ne számoljunk vele, sőt teljességgel bízzuk Istenre azt. Ekkor olvad egybe az élet és a halál. Egy kerek egésszé válik a lét. Úgy kell beszélnünk az életről, – akár néhány napos, akár – mondjuk 57 év terjedelmű -, mint egy kerek egészről, hiszen Jézus követőinek nem lehet más feladata, mint tanítása értelmében elfogadniuk Isten kezéből a nagy ajándékot: az ÉLETet.
A fentiek után senkinek nem okozhat fejtörést, hogy a Jézus halála előtti eseményekből választottam a szentleckét. Nem emberi gyötrelmét hangsúlyozom, hanem arra a valóságra mutatok rá, melyet örömként az együttlét szerez azoknak, akik élnek ezzel a lehetőséggel.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Még egyszer odafigyelünk a Jézus halála előtti eseményekre, és tapasztalhatjuk, hogy tanítványai között szeretett volna maradni. De nemcsak, hogy közöttük érezte jól magát, hanem vigyázásra, őrködésre, imádkozásra kérte őket. A három felhívás, egy őr jellemvonását tükrözi. Az őr áll a bástyán, valahol az őrhelyén, s míg a tájat fürkészi, hogy a védett területre ellenség be ne törjön, addig óvatos, hogy ő ne váljon az ellenség célpontjává. Az őrállás idején az a legfontosabb, hogy éber maradjon, hiszen egyetlen pillanat alatt, míg meglopja az álom, nemcsak saját maga, hanem társai életét is veszélybe sodorhatja. Katonaságot járt atyámfiai tudják, hogy az őrhelyén vigyázó kitartóan, és sokszor kétségbe esetten imádkozik. A fenti példa hűen ábrázolja a feladatot, melyet betöltünk, melyet betöltött testvérünk is az életben.
Meg vagyunk győződve arról, hogy csoportosan sokkal jobban, könnyebben boldogulunk. Itt első sorban nem is a boldogságról, vagy érvényesülésről, hanem terheink könnyebb elviseléséről van szó. Azt szokták néhányan mondani, hogy meggondolatlan embernek számít, aki nyakába vesz egy nagycsaláddal járó terhet. Éppen Jézus tanít arra, hogy sokkal könnyebben elviselhetők az élet váratlan fordulatai, ha van, akivel gondot, bajt megosszunk. Az egyedül való embernek még tanácsot sem ad senki, vagy éppen ő nem fogad el, nemhogy kész megoldás kínálkozzon fel neki. Figyeljünk csak arra, hogy mekkora megkönnyebbülést jelent, ha van valakink, akinek el tudjuk panaszolni bánatunkat, fájdalmainkat. Az öregséggel járó nehézségek is elviselhetőbbekké válnak, ha tudjuk, hogy áll valaki mellettünk, aki szeretetével és néha könnyével is körül vesz bennünket.
A megpróbáltatások alkalmával sok elkeseredett embertől halljuk, hogy képtelenek tovább vinni a nehézségeket. Ők sokkal végesebbnek vélik tűrőképességüket, mint, hogy azt valóban érezniük kellene. Nem kell távoli példák között keresgélnünk, hanem csupán figyeljünk az idősebb nemzedékre. Ők olyan korosztályt képviselnek, akik nemcsak az élettel, hanem a halállal is néztek már farkasszemet. Így igyekeztek bemutatni nekünk is, hogy hányszor tapasztalták az élet másik, komoly oldalát. Túl a több gyermek vállalásán, a sorozatos, megviselő halálesettel járó mély gyászon, szívük többszöri szomorúságán, mennyi más nehézséget is elviseltek. Ma nyugodtan mondhatjuk, hogy ők, és a hozzuk hasonló embertársaink is, magukban hordozzák Jézus életének szikráit, melyeknek köszönhetően bíztak összetartó erejükben, hittek egy gondviselésben és nem is csalatkoztak benne.
Merészen kijelentem, hogy az Istenben bízó embertől sosem maradt el a gondviselés, mert ő bármilyen nehéz körülmények között is sikeresen megállta helyét az őrhelyen, s legszentebb feladatának tartotta, hogy verítékezve, sok-sok dédelgető szeretettel vegyék körül családjukat, gyermekeiket. Egyszerűen szólva: A hozzuk legközelebb állókban találták meg életük értelmét és nem ritkán örömüket is. Ezért készek bármit is kockáztatni annak érdekében, hogy igazi védelmezői, őrállói lehessenek a mellettük levőknek.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Úgy találom, elérkezett az idő arra, hogy magunkra, azokra nézzünk, akik itt vagyunk ezen a szertartáson. Hogyan viszonyulunk életünk váratlan és nehéz pillanataihoz? Ha megkörnyékezett a gond, vagy úrrá lett rajtunk a bizonytalankodás, talán éppen reménységünk került életünk hullámvölgyébe, síró görcsök fojtogatásában elakad a hangunk. Nemhogy másért, hanem saját magunkért sem tudunk úgy imádkozni, mint a bástyán levő őrálló. Még nem nyugodtunk bele a megmásíthatatlanba, s érezzük a keserű pohár tartalmának epés ízét a szánkban, de mégis képtelenek vagyunk folytatni kéréseinket. Nem csoda, ha hangunk sokszor elakad a fájdalom miatt, hiszen, ahol a szeretet beszél, ott megfájdul az emberi szív. De fáj akkor is, ha Isten szól: Ember, én elveszem szemed fényét hirtelen halállal. Fáj, mert nem értjük, képtelenek vagyunk felfogni, hogy az embernek egyszer el kell menni. Azért érthetetlen, megmagyarázhatatlan ez a furcsa érzés, mert sokszor önmagunkat sajnáljuk amiatt, hogy elhagyott bennünket, eltávozott tőlünk egy hűséges őrálló. Be kell látnunk, hogy ezekben a kínos helyzetekben legjobb gyógyszer, támasz egy csendes fohász.
Végül okulásunkra elmondom, hogy senki nem tudja kiszámítani, megmagyarázni távozásunk idejét, pillanatát. Nehéz rákészülnünk, és még nehezebb elfogadnunk ezt a végzetesnek tűnő változást. Szükséges megértenünk, és megmagyaráznunk, hogy a lét e földi téren véges, s nem az a fontos, hogy mennyit, hanem, hogy miként éltünk. Az őrálló imája mindig csendes, s maradjon az a miénk is. Ha minden oldalból ránk támad is a veszedelem, ha fejünk fölött átcsapnak évek, év tízedek nehéz viharai, akkor is és mindig Jézus szava legyen a bátorítás, a hit biztosítsa a kitartást. Csendesen kell fohászkodnunk, hogy elkerüljön a pillanatnyi veszedelem, és akár élünk, akár megkörnyékez az elmúlás könyörtelensége, egyformán Isten akaratára kell bíznunk magunkat. Szép és egyben emberi megnyilatkozás, amikor úgy szólhat egy vigyázó az őrhelyén Istenéhez, mint aki kezében tart nappal, s az éjszaka folyamán, és azt hiszi, hogy míg ő ott áll, addig életet és áldást hoz azokra, akikért vállalta a vigyázást és a kitartó imádkozást. ÁMEN.
Pap Gy. László 