2010.07.22 – Kereszténység – 2.


„Miatyánk…” Mt 6,10.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! „Aki elkezdi a kereszténységet jobban szeretni az igazságnál, az később a saját szektáját vagy egyházát jobban fogja szeretni a kereszténységnél, és végül saját magát fogja mindennél jobban szeretni.” /Samuel Taylor Coleridge/

Mai, a kereszténységről szóló második beszédem alapgondolataként, a jól ismert, naponta akár többször is elismételt, jézusi „mintaimádság” kezdő megszólítását vettem, melyből különös hangsúlyt kap a mi Atyánk kifejezés.

Amennyiben szabadértelmezésben taglalom, akkor kijelenthetem, hogy Isten, a mi édes és egyetlen Atyánk. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni ezt, mert mai mondanivalóm vezérfonalát, és egyben összegezését adja a felismerés, hogy földi szüleink elmúlta után is Isten megmarad a rólunk gondoskodó Atyának. És éppen azért, mert ő mindannyiunknak édes Atyja, ebből egyenesen következik, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk.

Ez a vallásos felismerés engem mindenkor örömmel tölt el. És megmondom, hogy boldog vagyok, amikor gyermekségemre gondolok, mert tudom, hogy Isten, mindannyiunk Atyja sorozatosan átsegít az akadályokon, minden szomorú, nehéz pillanaton. Pl., amikor nagy szomorúság között elveszítjük szüleinket, s ezzel egy időben ránk zuhan az árvaság keserves érzése, azzal vigasztalódunk, hogy ugyan elveszítettük szüleinket, de Isten, a mi Atyánk, továbbra is szerető szülőnk marad, mi pedig megmaradunk gyermekeinek. Az is előfordulhat, hogy a szomorú esemény után még több féltéssel és szeretettel vesz körül minket.

A fenti gondolatokkal tulajdonképpen ráléptem elmélkedésem mai talajára. Itt arról fogok beszélni, hogy milyen elnevezésekkel találjuk szemben magunkat a Bibliában, vagy éppen milyen összefüggésekben olvashatjuk istenfiúságunkat, melyek elsődleges meghatározói keresztény származásunknak.

1). Istennek fiai vagyunk. Nemcsak ismételten hangoztatom ezt, hanem merészen kijelentem: Keresztényi eredetünket akkor érezzük igazán, és akkor vagyunk képesek ezen érzés bebizonyítására, ha tapasztaljuk is ezt az istenfiúságot.

Máté evangéliumában ezzel kapcsolatosan olvashatjuk, hogy bár rosszak vagyunk, ennek ellenére mégis tudunk jót adni gyermekeinknek (Mt 7,11.). Amennyiben képesek vagyunk ekképpen cselekedni, akkor Istentől is hatványozottan számíthatunk erre. Nemcsak fölösleges aggodalmaink válnak szép lassan köddé, hanem általában minden aggodalmaskodás. Sőt mi több belépünk azoknak az áldásoknak hatáskörébe, melyek Istentől származnak. Az édesapai áldás szerény példának számít arra vonatkozóan, hogy bizonygassuk Istennek, irántunk mutatott „jókedvét”.

2). A második, nagyon fontos megnevezés azt hozza tudomásunkra, hogy Isten gyermekei, és Isten népe vagyunk. Aki Bibliaforgatás közben olyan megjegyzéseket talál, ahol Isten fiainak nevez minket a Szentírás, azoknak tudniuk kell, hogy nemcsak a férfitagokra vonatkozik ez, hanem a nőkre is, tehát mindenkire. Sőt azt is mondhatnám, hogy itt újra Isten végtelen, és minden irányba áradó szeretete jelenik meg, akinek nem számít, hogy valaki zsidó, vagy görög, vagy éppen székely, vagy magyar. Az író szerint: „A paraszt nem tesz különbséget zsidó és keresztény között, amikor a maga igazát keresi.” /Liviu Rebreanu/ Egy fontos, hogy ránk sugározhassa szeretetben fogant áldásait. Péter apostol fogalmazásában nyer szép formát ez a meglátás: Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok. A kérdés az: Mi tett bennünket Isten népévé? Megnyugtatlak, atyámfiai, hogy nem kereszténységünk külső jelei, nem egy különös látomás, vagy akár egy megtérési élmény, hanem akkor váltunk keresztényekké, amikor teljes meggyőződéssel legelőször kiejtettük, hogy Isten, a mi gondviselő édes Atyánk, és mi testvérei vagyunk egymásnak.

3). A harmadik meglátás nagy könnyedséggel az előzőből született. Nincs is annál érthetőbb, hogy Isten gyermekeiként, Isten népeként, egymásnak testvérei vagyunk (1 Kor 12,13.). Ebben a kérdéskörben egyetlen, elfogadható magyarázatot ismerek. Csakis egyenes irányú leszármazásról beszélhetünk. Hogy értem ezt? Pl., földi életünkben nemcsak a házasságkötésre, hanem az elválásra is van példa. E válások nyomán létrejönnek az új, – sokszor törvényen kívüli házasságok. E törvénytelen házasságokból születnek azok a gyermekek, akik mostohatestvérek az eredeti családban született gyermekekkel. Vannak, akik rugalmasan fogadják a féltestvérséget, vagy mostohatestvérséget, de bizony olyan is megtörténik, hogy soha nem barátkoznak meg ezzel az új helyzettel.

Igen ám, de féltestvérség nem létezik akkor, amikor Istenről, mint édes Atyáról beszélünk. Addig, míg mostohának nevezi egy gyermek új apját, – mert tulajdonképpen az is -, Istennek ugyanakkor édes gyermeke marad.

Istenben, tehát egymásnak olyan testvérei vagyunk, mint az azonos szülőktől született gyermekek. Történhet bármikor, bármi: Pl., befolyásolhatják felfogásukban gyermekeinket az ő barátaik, vagy akár sorozatos csalódásokon mehetünk át mindannyian, megváltozhatnak társadalmak és emberek, de ezek soha, semmit nem vonnak le annak értékéből, hogy mi együvé tartozunk, ezen felül pedig egymásnak testvérei vagyunk.

Testvérek vagyunk, és azok is maradunk a szó, szoros értelmében. Olyanok vagyunk és leszünk, akik nem csupán szükséges és fenntartandó kapcsolatnak látják és érzik ezt a testvériséget, hanem egy szeretetteljes állapotnak, melyben akár vérre is mennek a felek, ha kell, azért, hogy hírnevet, családtagot mentsenek meg a pletyka, vagy az erőszak karmaiból.

Jegyezzük meg, tehát: Addig nem nevezhetjük magunkat kereszténynek, míg meg nem erősítettük keresztényi kötelékeinket. Nem elegendő, ha átmenetileg érezzük és éreztetjük a testvéri szeretetet. Ennek állandóan hatnia kell! Amennyiben elmondjuk a miatyánkot, akkor már a megszólításba bele sűrítettük a testvéri szeretet egyedi és megmagyarázhatatlan hatalmát.

A gyakorolt, testvér iránti szeretettel kapcsolatosan még egyetlen kérdésem van: Keresztényeknek mondhatjuk-e magunkat akkor, ha a testvéri szeretet egyoldalúságot mutat, s a mérleg serpenyője, a szeretetet illetően, felénk billen el? Más szóval: Elegendő-e kereszténységünkhöz, ha csupán mi szeretjük testvérünket?

A kérdésre adandó felelet egyszerű: Igen! Azért nevezhetjük ilyen esetben kereszténynek magunkat, mert a szeretetet nem a kölcsönösség határozza meg. Nem azért szeretünk, hogy viszont szeressenek, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy örömszerzőbb cselekedet nem létezik a világon, mint, amikor elmondhatja valaki magáról, hogy teljes szeretet veszi körül, bármerre is jár.

4). Még egyetlen téma maradt mára. Azok keresztények, akik lélekben és testben egyek. Gyönyörűen fogalmaz Pál apostol: Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet (Ef 4,3.).

Nem akarom azt állítani, hogy időközönként nem szolgáltatunk okot egymásnak arra, hogy megcsatároztatott véleményeink kinyilvánítása után haragosan, vagy akár csendben ne munkáljuk a széthúzást. Nemcsak a mindennapi gondok, hanem elég gyakran az elénk álló akadályok tesznek olyanokká, amilyenek vagyunk: Kicsit önmagunkat szeretők, kicsit közösségtagadók.

Gondoljunk csak arra, amikor boldogok voltunk egy adott közösségben! Sőt, akkor hittük, hogy nem lesz soha vége ennek az állapotnak. Igen, mert egy és ugyanazon lelkület vezérelt, egy lélek dobbantotta meg szívünket, más szóval ugyanaz a lélek lepett meg ajándékaival.

Kedves Testvéreim! Úgy-e, nemes bennünk a lélek. Úgy-e jólélekkel közelítünk minden olyan állapothoz, mely különben képes eloszlatni keserűségünket és bánatunkat is? Úgy-e adtatok már ti is jó lelketekből mindazoknak, akikkel együtt vállalkoztatok az életútra, úgy-e abból a jó, kis lélekből jut nekünk is, a különben kívülállóknak? Amennyiben így van, akkor ezt nagyon szépen megköszönöm mindannyiunk nevében.

Ilyen drága isteni és emberi ajándékokkal már könnyebb az előmenetel. Nem megnyílt, hanem egyszerűen kitárulkozott előttünk Istenünknek, a mi Atyánknak felénk áradó szeretete. Nemcsak nekem, vagy csak neked jut belőle, hanem mindannyiunknak, akik Istenbe, és testvéreinkbe helyeztük bizalmunkat.

„Annak, aki a kereszténységet vallja, mindig is egy nagy teher volt a gyűlölet, amellyel valószínűleg keresztény társai elárasztják, akik hamar megszimatolják, elítélik és megbüntetik a csalást, a képmutatást és a méltatlanságot azok közül, akik kinyilvánítják a hitüket. Rosszabb időkben a vita, hogy mi képzi a teljesen képzett keresztényt, gyakran hitvány veszekedésekhez vezetett, melyekben a vitázók kínozták, elégették, felakasztották egymást abban a meggyőződésben, hogy a kínzás, égetés, és felakasztás az, amit a kereszténynek tennie kell.” /Russell Wayne Baker/

Adja Isten, hogy igazi, szerető keresztényekként maradjunk gyermekei és egymásnak testvérei, mindörökké. Ámen.

Debrecen, 2010-07-22

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s