– újévi beszéd –
A test gyötrésének ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és a jövendő élet ígérete kapcsolódik hozzá. 1Tim 4,8
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Az újesztendő első istentiszteletén találkozunk, és azt tesszük, ami a legkedvesebb számunkra a vasárnapok rendjén, dicséretet énekelünk Istennek, megfogalmazzuk és elmondjuk vasárnapra szabott imádságunkat, kérjük Istent, hogy megsegítsen bennünket. Sőt mindazokat is, akik bíznak benne, vagy még mindig elfordulnak tőle. Olyan gondolatokat csoportosítok, melyek beleilleszkednek a vasárnapi, vallásos elmélkedésbe, és egyfajta támaszt, segítséget adnak majd, amikor úgy érezzük, hogy szükségünk van az evangélium útmutatására.
Egy rövid újévi rigmussal folytatom mondanivalómat.
/Adjon Isten minden jót/ /Ez új esztendőben:/ /Vegye el mind a nem jót,/ /Ez új esztendőben;/ /Mitől félünk, mentsen meg,/ /Amit várunk, legyen meg/ /Ez új esztendőben!/
Azt mondja Pál apostol Timóteusnak, hogy haszontalan a test gyötrődése. Pontosabban: kevés haszna van annak, hogy különös sanyargatásnak vessük alá testünket. Igen sok gondolat társítható ehhez a meglátáshoz. Mert először találkozunk ebben az esztendőben, bevallom, azon gondolatok közül választottam, melyek nemcsak a múltba néznek vissza, hanem, amelyek előre tekintenek a jövőbe. Mivel magam is azon gyötrődöm, hogy a lehető legtöbb dologban megértsem fiatal testvéreimet, – mondhatom, akár saját gyermekeimet, – mégis van néhány olyan területe gondolkodásuknak, cselekedeteiknek, melyek sehogy sem préselhetők bele felnőtt meglátásaimba, felfogásomba. Többször be kellett látnom, hogy teljesen fölösleges a vesződés, a sokszoros, értelemmel történő meggyőzés. Szinte mindig arra a véleményre jutok, hogy csakis az „életiskola” az, ami majd megtanítja a fiatalt, aki nem a megszokott utat követi.
További értelmezésemnek egy idézettel adok hangsúlyt:
„Az olyan ifjúság, amely nem ábrándozhat a jövőről és nem kritizálhatja szabadon apáit és nagyapáit, idő előtt válik „felnőtté”. De félő, hogy önállótlan, sunyi, vagy szolgalelkű felnőtté.” (Kamondy László).
Mit gondolok, tehát? Jónak tartom-e, hogy gyermekeink, a jövendő ígéretei, letéteményesei kritizáljanak, s így ábrándozzanak jövőjükről, vagy én is azért féltem gyermekeimet, hogy amennyiben nem szembesülnek megfelelően a helyes cselekedetek gyakorlatias voltával, akkor nem lesz miből, hogyan látniuk jövendőjük valós állapotát? Vagyis helyes az a meglátás, hogy ilyen esetben önállótlan, sunyi, vagy éppen szolgalelkű felnőttekké válnak?
A magyarázat során meg kell említenem egy igen fontos vonatkozást. Azt ugyanis, hogy sok fiatal esetében egyszerűen hiányzik a jövőkép. Néhány évvel ezelőtt találkozhattunk a borúlátó kifejezéssel: „Nincs kilátás”. Nincs kilátás az életre, s ezért nem fontos a tanulás, a túlfeszített fizikai megerőltetés. Vagyis: nincs értelme a küzdésnek. Úgy hangzik ez a megállapítás egy fiatal szájából, mintha a szenvedő Jóbot hallanánk: „Mert hiszen kevés a jövő évek száma, s elmegyek az úton, hol nincs visszatérés”. (Jób 16,22). Egyet értek Pál apostollal, aki a test haszontalan sanyargatását fölöslegesnek tartja, de kétlem, hogy a rest ifjúságra, emberre gondolt volna, amikor lejegyeztette Timóteushoz küldendő sorait.
Pál apostol másodsorban az Istenfélő életről beszél. Kicsit idegenen hangzik , de nem kell sokat magyarázkodnunk annak érdekében, hogy azonnal összefüggésbe helyezzük az unitáriusok által is jól ismert, elfogadott, támogatott életfelfogással. Ez pedig nem más, mint a jézusi életvitel. Valójában nem arról beszélünk, hogy mikor, mennyire félünk Istentől, hanem inkább arról győzzük meg környezetünket, embertársainkat, hogy Isten szeretet, s ebben a szeretetben kívánjuk eltölteni az Istentől ajándékba kapott életünket.
Sokszor hivatkozunk a zsoltáríróra bizonygatásaink során, amikor igazoljuk valamilyen szinten vallásos felfogásunkat, s talán most sem hibázunk, ha így teszünk. Elmondjuk vele, hogy „Nem titkoljuk el fiaink elől, hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek” (Zsolt 78,4.) Isten dicséretes tetteit, sőt azt a gondviselést, mellyel viszonyult mindig teremtett világához. Jövőbenézésünk egyik igen fontos területe, tehát, hogy felhívjuk fiataljaink figyelmét arra az életmódra, melyet követünk mindennapjaink során. Vagyis, hogy egyetlen nap sem telhet el életünkben, hogy ne hívjuk segítségül Istent, hogy ne adjunk hálát az elvett jókért, hogy csakis Isten gondviselésében bízva tudjuk elképzelni ifjaink jövendőjét is. Sőt azt is el kell mondanunk gyermekeinknek, unokáinknak, hogy mivel ilyen a mi meggyőződésünk, csakis azt tudjuk elképzelni róluk és jövendőjükről is, hogy Isten segítségével fogják járni ők is emberi életük útjait.
Pál apostol helyesnek tartja az Istenben megélt emberi életet. Hiszen ebben az esetben jelen és jövendő ígéretére számíthatunk. Azt olvastam a Példabeszédek Könyvében, hogy, aki Istenben bízik, azt „az erő érzete veszi körül, vidáman néz a jövendő elé.” (31,25.). Ebből pedig azt a valós helyzetet látom, amikor úgy érezzük, hogy teljes a fizikai erőlétünk. Vagyis nem szorulunk senki segítségére, támogatására. Nyomban hozzá kell tennem, hogy amennyiben őszinték vagyunk magunkkal szemben, tapasztaljuk, hogy igen rövid ideig tart ez az állapot. Sőt, amennyiben egymás után toldanánk ezeket az alkalmakat, akkor sem mondható túl hosszú időszaknak egyikünk életében sem. Ennek dacára azonban ilyen erőlétet tapasztalhatunk, amennyiben Isten gondviselésében bízva, rátámaszkodva, az ő törvényeiben járva töltjük életünket. Ez a bizalom, ez a reménység olyan erőt sugároz nekünk, melynek köszönhetően megfeledkezünk minden bajunkról, nehézségünkről, súlyos betegségünkről.
Úgy látom, hogy egy ilyen ember, amikor hangosan elmondja imádságát, azonnal csodálkozva felfigyelnek szomszédjai, embertársai, hogy egy erőtlen, szinte magatehetetlen embernek miként lehetnek ilyen nagy, jövőre vonatkozó vágyai. S érdekes, hogy itt nem saját vágyairól, különös álmairól van szó, hanem arról a megerősítésről, melyet Isten ígér mindazoknak, akik belé vetették bizalmukat. Vagyis a bizalom erőt vesz minden szomorúságon, s nem a holnap szenvedése, kilátástalansága, bizonytalansága lesz az irányadó, hanem az a tény, hogy Isten gondviselő Atyaként van mindazokkal, akik számítanak rá, akik bíznak benne.
Egyet értek azzal, hogy ezek álmok, viszont abban a változatban fogadom, hogy Isten segít hozzá minket. Így nyilatkozik erről Petőfi Sándor költőnk:
/Mondád anyám,/ /hogy álmainkat/ /Éjente festi égi kéz:/ /Az álom ablak, melyen által/ /Lelkünk szeme jövőbe néz./ /Takarjon bár a szemfödél:/ /Dicső neve költő fiadnak,/ /Anyám, soká, örökkön él./ /Anyám, az álmok nem hazudnak,/ (Petőfi Sándor: Jövendölés)
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim! Már nem maradt más hátra, csak mai gondolataim összegezése. Persze, mintegy új hangsúlyt, ismétlem a szentleckét, de én inkább Pál apostol egy másik tanítását választottam záró gondolatként. Azt mondja ugyanis a Zsidókhoz írt levelében, hogy „nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük”. (13,14.). S ez a haza lehet, hogy éppen 2016-ban nyitja meg kapuját előttünk. Isten tudja! Mert nála, és benne található ez az új otthon! Addig azonban:
/Imára kulcsolom fáradt kezem,/ /– tudom, Uram többet most nem kíván -,/ /s életem új fényben szemlélhetem,/ /ámulhatok isteni uralmán./ /Közelsége elűz minden magányt./ /Szent üzenetein gondolkodom,/ /és hitem már a jövendőbe lát./ /Milyen öröm: vár örök otthonom!/ (Dorothea, Verchau. Ford: Túrmezei Erzsébet) Ámen.
Pap Gy. László 