Bibliai olvasmány: János 19,17-27.
Anyák Napja – 2012
„Jézus keresztje mellett ott állt anyja…” Jn 19,24.
Kedves Testvéreim!
1). A keresztény világ már régóta ünnepli ezt a napot. Belátom, hogy nem kell kitérnem ennek ismertetésére, de azt csak jó tudnunk, hogy először Angliában említik az 1600-as években. Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az Anyák napját. Magyarországon és Romániában május első vasárnapján tartjuk.
Az Anyák Napját, melyre nálunk ma kerül sor, egyházközségenként változó időpontban tartják. Nekem az a véleményem, hogy a május első vasárnapjától történő elszakadás nem jelent mulasztást, vagyis nem késett el az édesanyákról történő megemlékezés, hiszen otthon, a családban, ismerősök közt a legtöbben felköszöntjük az édesanyákat. A lényeg, hogy ki- el ne maradjon teljes mértékben az édesanyákról való ilyen gondoskodás!
2). Kissé furcsa textust választottam mai beszédem alapgondolatául. Mindenképpen a gondolkodó soraival indítom első mondanivalómat: „A kereszt a sorsod – (…) Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.” (Müller Péter). Gondolom érthető az előbbi gondolatvitel, bár ez is magyarázható, mint sok minden más, ami történik körülöttünk, illetve tartanak az emberek egyes dolgokról, eseményekről. Mindennek meg van a magyarázata, s így ennek is. Azért esett választásom a felolvasott alapgondolatra, mert mindenütt ott találjuk az édesanyát gyermeke mellett. A szenvedések között, aztán kimondottan.
Előbbi kijelentéseim miatt, de egyébként is, azonnal elszalad sok ember gondolata, hiszen kapcsolata nem olyan természetes édesanyjával, mint az átlagé. Sok feszültség, netán megannyi szenvedés lapul a múlt emlékeiben, mert neki nem olyan édesanyja volt, mint a többi embernek. Szinte minden esztendőben arra is törekszem, hogy megértsem ezeket az atyámfiait, és mindig kutatom azokat az ismeretlen területeket is, melyeken egyfajta, elfogadható magyarázatot kaphatok arra, hogy mi történik azokkal az édesanyákkal, akik világra hozzák, majd magukra hagyják gyermekeiket. Sajnos ennél a megállapításnál nem mehetek tovább, hiszen visszafog a mára kijelölt alapgondolat köré csoportosítható mondanivaló.
3). Jézus életét átitatja a szenvedés. Gyorsan szaladjunk végig nagy tanítómesterünk életének szenvedéssel terhelt eseményein! Minden időpontban megtaláljuk életében a szenvedés jeleit, valamint a mögötte tartózkodó édesanyát. Már a születése is jellemzően más volt, szenvedéssel terhelt, mint általában más emberé. Sokat nem tudunk gyermekkoráról, de meg vagyok győződve, hogy istenes magatartása miatt sok kellemetlenségben lehetett része gyermektársaival, vagy éppen a nagyobbakkal kapcsolatosan. Semmi kecsegtető nem volt életének abban az időszakában sem, amikor elhagyta a szülői házat. Megállapítható, hogy szinte sehol nem várták „tárt karokkal”, ahová Isten üzenetét vitte. A jeruzsálemi bevonulása utáni események egyértelműen magukon hordozzák a szenvedés jelzőit. Jézus Minden szenvedésére aztán feltette a halál a pontot.
A gondolkodó enyhíteni igyekszik a szenvedés okozta fájdalmat, amikor a következőket mondja: „Nincs olyan inga, amelyik csak egy irányban leng ki! Ha a sors nagy örömöket hozott, elhozza a nagy szenvedéseket is. Persze lehet apró örömök és pirinyó bánatok között is élni… De érdemes?” (Popper Péter). Manapság könnyedén megtesszük, hogy azokat az élet-eseményeket ragadjuk ki az Újszövetségből, melyek a legjobban alátámasztják mondanivalónkat. Úgy érzem, hogy kötelességünk végighaladnunk Jézussal életének állomásain, ahol bizonyítható módon jelen volt az édesanyai gondoskodás. Bármilyen nehéz újra felsorolnunk a helyszíneket, kötelező, hiszen mindenütt ott találjuk édesanyját. Azt is feltételezhetjük, hogy „vele volt” egész úton, ha nem testi valóságában, akkor imádságában. Erre pedig a legjobb bizonyíték, ahogy értünk is imádkozik állandóan a mi édesanyánk. Talán ebben a percben is.
4). Egy kisfiú esetéről hallottam. Most csakugyan nem kívánok kedveskedni azoknak a testvéreimnek, akik teljesen más hangnemben vélekednek édesanyjukról, vagy a szenvedésüket végigkísérő, kitartó ragaszkodásról és szeretetről. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy felelevenítem annak a kisfiúnak az esetét, aki az egyik ünneplésben felvállalja az anyák napi vers mondását, de aztán ráébred a virág átadásának pillanatában, hogy neki nincsen édesanyja. A látvány csak a templomi környezetben magáért beszélt, hiszen láthatta, amint kortársai átadják édesanyjuknak a virágot, majd ezt a cselekvést egy hosszas ölelkezés pecsételi meg.
A gyermekekről általában azt tartják a felnőttek, hogy érzésviláguk szegény, mint élettapasztalatuk. Ez nem igaz, hiszen mi is voltunk gyermekek és tudjuk, hogy milyen keserves szenvedést jelentett, ha lelki fájdalmat okoztak nekünk. Nemcsak lázongó időszakunkban követeltük magunknak a felnőttes viszonyulást, hanem kiemelkedően volt példa erre kora gyermekkorunkban is. Főként akkor, amikor néhányunk ajkát komolyabban „megégette a kása”. Erre kell gondolnunk, amikor figyelünk történetbeli gyermekünk életre szóló kérdésére, mely az egyik legszebb ünnep közepén támadt gyermeki lelkében: Ki fogja élete folyamán elkísérni könnyes imádságaival, aggódó szeretetével és állandó megbocsátásával?
Tanulság, hogy felnőtt fejjel is meg kell látnunk: nagy szükségünk van édesanyánkra. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy időnként olyannak bizonyul, mint Isten. Láthatatlanul ott van mögöttünk folyamatos kéréseivel, hiszen teljes szívből szeretné, hogy meg ne üssük magunkat a kőben. Azt szeretné, hogy valóra váljon minden álmunk és olyan sima legyen az életutunk, amint még senki sem talált megválasztott döntéseiben. Mi pedig időnként gonosz gyermekeivé válunk, mert míg ő szenvedéseinkben szívesen elhordozná a ránk eső fájdalmat, addig mi okozunk neki aggodalmat. Előfordult már többünkkel, hogy feltettük a kérdést édesanyánknak, hogy miként történhet meg, hogy állandóan ránk gondol? A legtöbb édesanyának nincs válasza. Azaz van: lepergő könnye, mely igazolja, hogy igenis mindennél fontosabbak vagyunk számára.
Végül pedig egy irodalmi idézettel kívánom összegezni előbbi mondanivalómat: „Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” (Paulo Coelho).
5). Már csak az összegezésre maradt időm! Ne feledjük! A világnak nagyon sok szükséglete van. Emberi életünkben is felállítható egy sorrend, mely embertől, életektől függően változó. Nem állítom, hogy létezik egy recept, mely megoldást kínál minden ember számára. Ha ezt sikerült volna összeállítani, akkor nem lenne egyetlen félbe szakadt édesanya-gyermek kapcsolat, nem lenne panasz és főként kordába sikerülne tartanunk szenvedéseinket. Azaz édesanyánk mindig levenné annak nagy terhét vállainkról. Mivel nincs tökéletesen felállítható megoldássor, nem létezik felhőtlen kapcsolat. Ami pedig a legfontosabb, hogy nincs egyetlen emberi élet sem, melyet ne kuszálna át a szenvedés.
Tapasztalatból állítom, hogy a szenvedések termik elsősorban a „szükségérzetet”. Szükségünk van az enyhülésre, szükségünk van valakire, aki segít a terhek elhordozásában, aki talán leveszi vállunkról a nyomasztó súlyok egy részét. Így történik velünk, hogy a szükség-segítség során egyre jobban kiszélesedik a lehetséges segítők tábora. Ez még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ezek az emberek is ne érezzék ugyanazt, mint mi! Feltesszük a kérdést. Kik is ezek az emberek? Mindazok, akik kitöltötték és kitöltik mindennapi, és ünnepi életünket. Akikkel tulajdonképpen közösen éljük a meghatározott időre szóló, szenvedéssel tarkított életünket.
Az is lényeges kérdés, hogy miért van erre szükségünk ezekre az emberekre? Éppen azért a korábbi meggyőződésünkért, hogy mindnyájunk mellett nem állhat a jó édesanya. Nem firtatom ennek okait. Az édesanyánk egyszer szeretettel és nagy fájdalommal elengedi kezünket és annak, azoknak engedi át, akiket önszántunkból választottunk a „hosszú útra”. Őt magunk mögött hagyjuk, aki szép lassan töpörödött asszonnyá válik a világ valamelyik sarkában, de soha meg nem szűnik imádkozni értünk. Azért van szükségünk a mellettünk élő emberekre, mert egyszer a legjobb édesanya is elmúlik imádságaival, életével együtt. Amikor már nincs aki felé megmutassuk gyermeki szeretetünket, akkor feloldódunk a ragaszkodások mélységeiben és magaslataiban.
Szeressük, tehát édesanyánkat! Szeressük életünket, szeressük azokat, akiket Isten nekünk adott, és nem utolsó sorban Istent, aki valóra váltotta édesanyánk sok-sok, értünk mondott imádságát. Ámen.
Pap Gy. László 