Bibliai olvasmány: Jk 2,12-26.
– általános beszéd 2011.-
Embernek fia! Minden beszédimet, a melyeket szólok néked, vedd szívedbe, és füleiddel halld meg. Ez 3, 10.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Folytatom az emberfia kifejezésekről szóló gondolataim felsorolását azzal a ráadással, hogy most a harmadik és befejező beszéd hangzik el a cselekvő prófétáról. Ez viszont nem azt jelenti, hogy elhalkul, vagy nyugalomba vonul, talán átpártol az arabokhoz. Továbbra is a helyén marad, figyeli Isten üzenetét és azt tolmácsolja népe felé. Tetszik, nem tetszik, neki erre szól a megbízatása.
A tegnapelőtt arról is beszélgettünk többek között Székely Miklós, kövendi lelkészbarátommal, hogy van-e különbség a csegezi és a debreceni szószék között? Szerinte nincs. Ha igen, akkor csupán néhány lépcsőfok különbség lehet. Egyébként bármelyikről is legyen szó, egyformán kell megfogalmazásra kerüljön az evangélium. Érthető üzenetként kell áradjon a hallgatók felé, akik között lehet különbség ugyan a társadalmi ranglétrák tekintetében, de egyenlőség van a templomban és Isten előtt. Ezért, aki megkülönböztetné saját hittársait, alacsonyabb kasztba kényszerítve őket, annak nincs helye a 21. század unitáriusainak közösségében. Akinek gondolkodása megfertőződött a nyugati szabadosság világával, annak hasonló közösséget kell keresnie magának, mert a tiszta unitárius egy Istenhit nem teszi lehetővé, hogy egy időben beszéljen a karmáról és az ember önmegvalósító törekvéséről. Ez a beszélgetés ösztönözte mai beszédemet.
Látomása volt Ezékiel prófétának: Isten elvitte a pitvar bejáratához, és amikor szétnézett, azonnal észrevette, hogy egy nagy lyuk tátong a falon. Isten biztatására „átrontott” a falon, ahol egy ajtó zárta el további útját. Isten ismét szólt, hogy nyugodtan lépjen be az ajtón! Miután benyitott, elborzadt a bent látottaktól: Felfedezte, hogy minden csúszó-mászó állat és barom képét festették a falra, melyek előtt Izrael vénjei közül sokan álltak tömjénezővel, füstölővel a kezükben . Aztán megkérdezte Isten a prófétát: Látod mit tesznek ezek a vének a sötétben? Teszik ezt azért, mert azt mondják: Isten úgy sem lát minket!
Talán már eleget is látott a próféta és szeretett volna visszafordulni, amikor Isten ismét rászólt és azt mondta neki, hogy még többet is megmutat a templom falain belüli utálatosságból. Aztán látta, hogy „mintegy huszonöt férfi” háttal a templomnak és arcukkal keletre fordulva imádták a Napot. Nagy szomorúsággal így szólt Isten: „Én is búsulásom szerint cselekszem, nem fog kedvezni szemem, sem meg nem szánom őket; s ha kiáltanak füleimbe nagy felszóval, nem hallgatom meg őket.” (Ez 8,18.). Erre aztán szerettem volna látni a próféta arcát. Belelátni gondolataiba, hogy vajon mi fogalmazódott meg benne. És a szívének tárházára is kíváncsi vagyok, hogy milyen érzések keveredtek benne. Valami bús-keserűség önthette el, tehetetlen fájdalom ostromolhatta a lelkét, hogy ő nem segíthet, Isten pedig nem hallgatja meg az ő kérését sem, melyet újra megfogalmazott eltévedt népéért.
1). Embernek fia! Minden beszédimet, a melyeket szólok néked, vedd szívedbe, és füleiddel halld meg – mondta Isten a prófétának. Egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy ne járt volna nyitott szívvel és füllel a próféta. Olyan időszakban élt, amikor nem engedhette meg magának, hogy egy percig is magába roskadjon, eláradjon rajta a kétségbeesés, vagy hatalmába kerítse a rettegés. Ő mindig tisztában volt azzal, hogy Isten szava sokkal nagyobb erővel hat rá, mint bármilyen bálványimádó ellenállás szülte megalázás, vagy támadás. A 70, vagy a 25 férfi jelenléte sem riasztotta vissza attól, hogy ne szálljon szembe azzal az akarattal, mely sokkal többre értékelte, sőt imádta a tűzbolygót, a Napot. Pedig Isten egyszerre és folyamatosan adott nekik fényt, életet és meleget. Nem félt a bolygó imádó sokaságtól, de bizonyára féltette őket, mert még úgy gondolta, hogy Isten valóban megbánta, hogy embert teremtett a földre. Megbánta azért, mert szeretete hiába ölelte magába örökösen az embert, nyújtott neki biztonságot és meleget, ő úgyis olyan világ után vágyott, ahol a napnak legalább egy szakában hideg és sötétség uralkodik.
Megismételte Isten, hogy „Embernek fia! ronts csak át a falon!” (Ez 8, 8.) és a próféta nem sunyi módon, maga körül kémlelve, szüntelen rosszat sejtve és folyamatosan settenkedve lépett át a falon, és nem is úgy, mint, aki vesztébe rohan, hanem nyugodtan, hisz Isten mondta, hogy menjen. Azt mondták némelyek, hogy sajátosan értelmezem a Bibliát, miközben arculatomra húzom a ráerőltetett magyarázatot. Azt nem tagadom, hogy néhol egymás mellett szaladnak a párhuzamok a történések és magyarázkodások között, de az én esetemben nincs magyarázkodás. Isten szava van innen a szószékről és lenn, amikor a földön állok. Isten volt a meghatározója indulásomnak és nem tehetek arról, ha némelyek azt szerették volna, ha nem tátong lyuk a falon, amelynek 2008-ban nekimentem. De hát ott volt a nyílás, a repedés, mögöttem Isten hangja, aki szólt: Lépj be! Beléptem ide, ahol nem láttam ugyan hetven vénembert füstölővel a kezében, de láttam néhányat, akik a nap felé fordulva keresik ma is hitük melegágyát. Az nem lenne baj, ha valóban keletre, Erdély felé fordulnának, és onnan várnák lelki megváltásuk hűs forrásvizét, de míg ezt nem teszik, addig évek óta hátat fordítanak Istennek, aki előbb-utóbb nem hagyja szó nélkül. Sőt már szólt is néhányszor általam is, hogy tegyék le a képmutatás álarcát, vegyék fel a szív belső tisztaságának arculatát, és imádkozzanak, buzgón, szívből, lélekből, kitartóan és szüntelen.
2). Embernek fia! Minden beszédimet, a melyeket szólok néked, vedd szívedbe – szól Isten. Majd hozzáteszi: „Embernek fia! kenyeredet rettegéssel egyed, és vizedet reszketéssel és félelemmel igyad.” (Ez 12, 18.). Pillanatig megtorpant a próféta és látszott az arcán, hogy nem érti Isten szavát. Döbbenten hallgatott egy rövid ideig, és amikor látta Isten arcán az értetlenség jeleit, azonnal segített a prófétának: „Embernek fia! hasadat tartsd jól és belső részeidet töltsd meg ezzel a türettel, a melyet adok néked.” (Ez 3, 3.). A próféta meséli el, hogy „Akkor láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és lám, egy könyvtekercs volt benne. Kigöngyölte előttem, és kívül is, belül is tele volt írva. Ez volt ráírva: „Siralom, panasz és jajszó.”” (2,10-11). Miután szót fogadott ebben is Istennek, úgy érezte, mintha édes mézet evett volna. Pedig egészen másról volt szó abban a türetben. Ez már nem volt látomás.
Képzeljétek el Testvéreim, milyen keserves dolog félelem és rettegés között táplálkozni. Mennyire borzasztó lehet azt hallani Istentől, hogy ő akarja, hogy félelem és rettegés között tápláljuk veszendő testünket. És mennyire furcsa, ha azt halljátok tőlem, a megfélemlített, a reszketésbe kergetett szolgától, hogy nekem ezt Isten már akkor mondta, amikor először felálltam a szószékre. Úgy kell ennem és innom, hogy közben mindig aggodalommal gondoljak azokra, akiknek nincs mit enniük, akik csakugyan reszketve kapkodnak egy darab kenyér után. Úgy kell megennem évtizedek alatt emberek százainak siralmát, jajszavát és panaszát, hogy amikor lenyelem, azonnal mézzé változzon a számban. Ez pedig nem történik meg mindig és azonnal.
Ajánlom testvérem, hogy próbáld ki te is egyszer! Azt nem mondom, hogy más próbáltassa ki veled, mert sokkal könnyebben átesel a vizsgán, ha saját fájdalmadat, panaszodat, jajodat nyeled vissza, mintha valaki más tömi le torkodon a fájdalmát. Ha sikerült lenyelned, akkor talán megkönnyebbülsz, de még mindig ott marad a kérdés: mikor lesz mézzé az epés lelkület?
Látjátok, nekem ez könnyen megy. Korán kell kezdeni és csakis Istenre hallgatni mindenben. Akkor, ha elindulunk valahová, ha ajtó előtt állunk, ha mindenféle türetet lekényszerítenek a torkunkon és akkor is, ha csakugyan keservesen és elég gyakran reszketve esszük a munkánkért megkapott darab kenyeret és pohár vizet. Még azt is meg lehet emészteni, ha soha, senki nem kérdezi meg: Hogy esett a sok keserűség után az ebéded? Gondoskodik ugyanis Isten arról, hogy mindig legyen egy kis desszert a feljelentő papírtekercsek után. Tehát, a prófétával most is mondom: Isten megmutatta a tekercseket, melyeken elég sok siralom, panasz és jajszó volt, melyeket most is megettem, lenyeltem és úgy látszik, hogy nincs több panasz. Nekem a számban édes a szó, mint a méz, és kellemes Isten szava, mint a legfinomabb vasárnapi sütemény.
A zárómondatok következnek. Láttam már többször, hogy gyönyörűség vetődik az arcotokra, amikor Erdélyről, vagy arról beszélek, hogy megint megjelent egy könyvem és megint írom a másikat. Így van ez, azokkal, akik örülnek mások sikerének. Néha rosszul esett, amikor azzal vádoltak, hogy nem tudok rendesen és a mai követelményeknek megfelelően beszélni magyarul, de hát előfordul a magam fajta székellyel. Azt mondom: én megtanultam székelyül és tanuljon meg más is, aki érteni szeretne! Búcsúzóul adok egy házi feladatot, melynek megfejtéséről nem kell senkinek sem beszámolnia. Ráadásul segítek is, hiszen nem árt egy tudósnak sem a kisegítő kérdés. Azt mondom: Van úgy, hogy némelyek hite köszönő viszonyban sincs Istennel. Szentábrahámon ezt a következőképpen fogalmazták meg: „csak elméletileg van gyakorlatban” (Szentábrahámi Vizsgálószéki Jegyzőkönyv, 1903.).
Ajánlom, hogy keressük mindnyájan Istent, mert csakis ő teheti édessé mindennapjainkat. Ámen.
Debrecen, 2011-02-20.-án.
Pap Gy. László 