2009.07.26 – Isten akaratának cselekvése


– általános beszéd –

„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.”        Mt 7,21.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Egy idézettel indítom mai beszédemet: „Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.” (Paulo Coelho)

Ha egy kis figyelmet szentelünk más vallásfelekezetek dogmatikája, vagy a mi hittanunk iránt, hamar észrevesszük, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy utóbbi meghatároz egy emberi célt. Ez az életcél pedig Isten akaratának megismerését, cselekvését öleli magába. Az egyes felekezetek azonban más és másféleképp jelölik meg az utat, melyen úgy járhat a vallásos ember, hogy Isten akaratát cselekedje minden életmegnyilvánulásában.

A különböző vallásfelekezetek felfogásában megtaláljuk a mennyei ország képzetét, fogalmát, melyet emberi formára szabtak ugyan, de az ottani élet mégis eszmei marad. Minden bizonnyal azért fordulhat ez elő, mert Isten országa emlegetése rendjén két országról alkotott képzet kerül figyelmünk középpontjába. Az egyik országról testvérfelekezeteink mesélnek, melyről nekünk kevés az ismeretünk, de mellyel mi, unitáriusok nem is kecsegtetjük követőinket. Érthető is – részünkről -, hiszen ez a túlvilágot jelöli, melyet rajtunk kívül magának követel minden vallásos közösség.

A másik ország már sokkal könnyebben körbe határolható, s amint nem lehet megállapítani, hogy itt, vagy ott van a határa, úgy bárki magáénak mondhatja. Az emberi, haladó gondolkodás annyira megremegtette e képzelt ország alapjait, hogy Isten országáról beszélünk. Sőt mi több: nem csak beszélünk, hanem hiszünk, bízunk is annak eljövetelében. Azonban számos különbség adódott ez új felfogás kapcsán. Lényegbeli pedig az, hogy ez az ország a földön valósul meg és mibennünk van jelen.

A fentieket követően az a kérdés, hogy melyik ország követelményei feltételezik első sorban Isten akaratának cselekvését? Ott, ahol semmittevésben folynak esetleg a napok és az éjszakák, ahol teljes a szeretetközösség, vagy ebben az országban, melynek most is aktív tagjai vagyunk. Szerintem ez utóbbiban kell megkeresnünk, megtalálnunk a lehetőségét annak, hogy két kiejtett mondat közt feltegyük magunknak a kérdést: Vajon mi ezekről Isten véleménye? E létben kell nekünk cselekvéseink előtt megkérdeznünk önmagunkat, hogy vajon szülőink, oktatóink, Isten egyetért-e szándékainkkal?

A vallástörténelem, de közelebbről a Biblia is számos tudósítást ad azzal kapcsolatban, hogy az emberi képzelet miként gondolta el az isteni akarat cselekvését:

A politeista ember elképzelése szerint különleges ajándékaival igyekszik kieszközölni istenei részéről az elismerést.

Az ókori, zsidó ember rituális szokások gyakorlásában, a Törvény írott betűihez való alkalmazkodásban vélte Isten akaratának cselekvését.

Mások pedig egyszerűen azt hitték, hogyha testüket sanyargatják, Isten akarata szerint cselekednek.

Néhány csoportosulás azt tartja legelfogadhatóbbnak, hogy semmi mást nem kell tennünk, csak életbe ültetnünk Jézus mára is alkalmazható tanácsait.

Mindezek után feltehetjük a kérdést magunknak: A 21. századi ember számára, melyik a leghelyesebb út Isten akarata cselekvésének irányában? A választ nyomban megadhatjuk: Hívő és jót cselekvő embereknek kell lennünk!

Egyszerű a dolog és mégis sok nehézségbe ütközünk, amikor feltevődik a kérdés: Mi Isten akarata? Gondoljunk csak arra, hogy elődeink, nagyszüleink másképp hittek, de talán még jobban ragaszkodtak unitárius vallásukhoz, mint mi. Hány nagymama, nagyapa van, akik a régi, rájuk kényszerített vallásos felfogást vallják magukénak. Közelebbről: Jézust is úgy hiszik, mint Istent, vagy Isten fiát – és sok más hasonlót -, de ne soroljuk tovább, – azonban unitárius vallásukat semmiképp el nem hagynák. Egy példa: a vargyasi lelkész, Dimény András.

Itt vagyunk mi, nem éppen a fiatal nemzedékhez tartozók, akiknek egészen más a felfogásunk, vallásos gondolkodásunk, hitünk. Mi vagyunk kötelesek megtalálni a helyes megoldást Isten akaratának cselekvésére. Azok az idős emberek, akik még ma is élnek, meg vannak győződve arról, hogy pl., a Tízparancsolat betartása elégséges ahhoz, hogy elmondhassák magukról: Isten akaratát cselekszem. Nekünk azonban, későbbi unitáriusoknak az új parancsolat felé kell hajolnunk: Szeretni Istent, az egyedülit, teljes szívből, lélekből; szeretni a felebarátot, az embertársat, minden megkülönböztetés nélkül. Istent szeretni, vigyázzunk, többet jelent, mint a felebarátot tisztelni és szeretni. Maga János apostol is arra figyelmeztet: Hazug az az ember, aki azt mondja, hogy szereti Istent, de az atyjafiát gyűlöli, mert miként szeretheti az Istent, akit nem lát, és gyűlöli azt, akit lát?! (1 Jn. 4,20).

Végül, de nem utolsó sorban nézzünk saját környezetünkre, gyermekeink, unokáink vallásos hozzáállására. Nemcsak vallásos ismeretekben szegény nemzedékek ezek, hanem a múlt rendszer átkos követelményeinek következtében annyira ellazult az emberek többsége, hogy szívesen bújt a kommunista rendszer vallást-tiltó igyekezete mögé, s ma éppen ezért erre hivatkoznak, amikor ismerethiányukra keresik a választ. Azért nem értik mindazt, ami Isten országával kapcsolatos, mert annak idején tilos volt a templomba, vallásórára járni. Én értem a tiltást, hiszen magam is abban a korban éltem, sőt lettem pappá, de engem inkább motivált a rendszer szorítása, mintsem, hogy belenyugvásra kényszerítsen.

Nehéznek tűnik ez az út, amelyen kell járnunk, és nagyon bonyolultnak a feladat, amely vár ránk, de előttünk kell álljon az a tudat, hogy vert ösvényeken járunk, és nyitott kapuk, ajtók előtt állunk. Tőlünk függ csupán, hogy hajlandók vagyunk-e a járt ösvényre térni és azon haladni a nyitott kapukig, ott pedig betérni arra a helyre, ahol Isten akaratát cselekszik az emberek? Őseink megkészítették az utat, kitárták a kapukat, s most mi nagyon könnyen felfigyelhetünk arra, hogy kevés azt mondani: Uram, Uram! Vagyis nem elegendő magunkra öltenünk a külső, látszólagos vallásos ember ruháját, gyakorolnunk a vallásos szertartásokat, ha nincsen meg bennünk az a lelkület, mely Isten közelségébe vezet.

Így, ha sikerül végre megtapasztalnunk Istent, nagyon könnyen megértjük, hogy Istennek minden cselekvése, megnyilvánulása csakis erkölcsös lehet. s mert mindannyian gyermekei vagyunk, Isten mindenki számára fenntartja azt a nagyszerű lehetőséget, hogy a hiten keresztül egy pótolhatatlan biztonságot nyerjen. Ez azonban csak feltételek teljesítése által elérhető, mert az egyszerű hiten túl van cselekvés is. A hit ugyan megmutatja a láthatatlan dolgokról való meggyőződést, azonban mi Isten teremtett világában élünk. Itt imádkozás és munka közt élünk és dolgozunk. A templomban hitünkről vallást teszünk, de amikor a hétköznapok zajló életébe kikerültünk cselekedeteink által kell bizonyságot adnunk a mi Istenbe vetett hitünkről. A templomban is most már nekünk szükségünk van egy többletre, a lelkületre, mert hiába mondjuk, hogy Uram, Uram, mert ez még nem minden. Hanem az valami, amikor a vert ösvényeken járunk, melyek Isten országa felé vezetnek, s a nyitott kapukon, ajtókon keresztül belépünk, hogy cselekedeteinkkel végre megpecsételjük Isten- és emberszeretetünket.

Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.” (Kunitzer Szonja)

Kedves Testvéreim! Végül pedig vigyázzunk, sőt folyamatosan figyeljünk arra a követelményre és valóságra, hogy Istennek nincs szüksége a mi dicséretünkre és tiszteletünkre. Mi magunk kell megérezzük annak szükségességét, hogy tiszta lelkiismerettel megálljunk előtte, s kifejezésre juttassuk, azon meggyőződésünket, hogy Isten akarata szerint kívánunk élni és küzdeni egy magasztos cél, Isten országa megvalósítása érdekében. Ha így élünk, mondhatnak ránk, unitáriusokra bármilyen sértő dolgot, mert úgy is Isten lesz az, aki megvizsgálja, ismeri a szíveket, és kiosztja a megérdemelt jutalmakat. Tartsuk mindig szem előtt azt, hogy végzetes, amikor egy ember hite elsötétül, mert az a hit vakká lesz. Mi pedig, unitáriusok, a világosság fiai vagyunk, akik úgy kell járjunk a világban, hogy Istennek tetsző cselekedeteinkből látszódjon meg hitünk. Isten részéről pedig kapjuk meg az elismerést: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen hű voltál, többre bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe. (Mt. 25,21) Ámen.

2009. júl. 26

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s