„/…/ hívj segítségül engem a nyomorúság idején /…/.” 50. Zsolt 15
Szeretett Atyámfiai!
Előző beszédemben azt a kérdést feszegettem, hogy Isten nem fordít hátat azoknak, akik az Ő segítségére szorulnak. Ebben arra keresem a feleleteket, hogy számíthatunk-e embertársaink segítségére, vagy csakis Istenre szorítkozhatunk ilyen tekintetben?
Diogenész egy szükséges pillanatban elfogadta a baráti segítséget, de valaki megrótta ezért, arra hivatkozva, hogy egy bölcshöz illetlen dolog a koldulás. Ő így válaszolt: „Nem koldulok, csak visszakérek. A barát, szükséget látó barátjának nem alamizsnát ad, hanem azt adja vissza, amivel annak tartozik: mert a barátok vagyona (jószága) közös”.
A múlt vasárnapi beszédemben egy látszólag ellentétesnek tűnő tényezőt igyekeztem feloldani, s ma is hasonlóan járok el. Azért szántam erre magam, mert a Bibliában lépten-nyomon utalásokat találunk arra, hogy ne bízzunk az emberek segítségében, csakis Istenre támaszkodjunk, ha segítségre vágyunk. Ez bár igazságnak látszik, mégis vannak jellegzetesen meghatározó élethelyzetek, melyekben bűnnek, vagy végzetesnek minősül, ha nem teszünk meg annyit, hogy elkiáltsuk magunkat: „Segítség!”
1). Nézzük most az állítólagos ellentét első részét! Az egyik közeli ismerősöm – sok szeretetteljes figyelmeztetés ellenére is – kedvenc mondásaként emlegette a több szempontból elbukó kijelentést: „Isten segítsen, mert az emberektől nincs mit várni!”. Bár e felfogás a zsoltáros fogalmazásába gyökerezik, miszerint az emberi segítség hiábavaló (60,13), – mégis fenntartással viszonyulok e megállapításhoz. Először azért, mert ha enyhítjük is e megjegyzés élét, pl. így: „Nem sok embertől jöhet segítség”, – akkor sem áll meg tényként e kijelentés a helyesen gondolkodók felfogásában. Másod sorban a bizalom esik el, melytől – véleményem szerint – jogtalan megfosztanunk a jóhiszemű, szolgálatkész, segítőkész embereket. Harmadsorban pedig a jézusi mondásra összpontosítok: Ha ugyan ti is megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok -, akkor még mindig haszontalan szolgáknak kell megneveznetek magatokat, mert semmivel sem tettetek többet annál, mint ami kötelességetek volt (Lk 17, 10).
A fenti szolgálat teljes mértékű teljesítése azonosítható azzal, amikor valaki a gazdag ifjúhoz hasonlóan – szíve teljes nyugodtságával – kijelenti, hogy ő kora ifjúságától fogva megtartotta a parancsolatokat. Sőt szerette embertársait is. Addig ugyan nincs is semmi baj, míg ezt a szeretetet áldozathozatallal, különös segítséggel nem társítjuk. Más szóval azt mondjuk: „Amíg nem válik cselekedetté a szeretet”. Attól a perctől kezdve azonban, hogy bizonyítanunk kell ezt a cselekvő szeretetet, rögtön nehézségek támadnak. Van egy régi, érzelgősnek, és ugyanakkor mégis tanulságosnak nevezhető történet, mely szépen érzékelteti a látszólagos ellentétet, vagyis annak igazolását, hogy nem lehet teljességgel megbízni az emberekben, de ugyanakkor igazolja a szolgáló szeretet jelenlétét is. Vásárolni indult az édesanya, mely idő alatt otthon hagyta alvó gyermekét, s amikor visszatért tűzoltó emberek vették körül lángokban álló házát. Bízott a hivatásos tűzoltókban, hogy kimentik sikítozó gyermekét a lángok közül, de csak saját bátorsága és szolgáló szeretete volt elegendő ahhoz, hogy végrehajtsa a lehetetlennek tűnő tettet.
Egy másik példa szépen szemlélteti, hogy számíthatunk embertársaink segítségére is. Itt azonban elsőrendű követelmény, hogy ez a bizalom jelen legyen kétségbeejtő, nyomorúságos, esetleg végzetesnek tűnő helyzeteinkben. Elég rég láthattuk az egyik Tv csatornán (TV-2), hogy egy mexikói nő, – aki különben nem tudott úszni- egy tóba hajtott személygépkocsijával, melyben mellesleg benne volt kisgyermeke is. Történetesen egy tudósítócsoport forgatott azon a helyen, ahol lencse végre kapták az eseményt. A „Segítség” – kiáltásra rögtön ugrott a forgató csoport egyik tagja, akinek köszönhetően életben maradt az úszni nem tudó édesanya, és apró gyermeke.
Sorolhatom az ilyen és hasonló élethű példákat, de meg vagyok győződve, hogy amúgy sem haladunk előre a feszegetett kérdésben. Én most is azt hangsúlyozom, hogy életünkben elmaradhatatlan az emberekbe helyezett bizalom, mert mindenkor voltak és lesznek, akik nem várják a második segítség-kiáltást, hanem az elsőre indulnak, hogy Isten segítségével mentsék, ami még menthető.
Az ellentét feszegetése, tehát továbbra is fennáll, mert szól a rokon, az ismerős, esetleg a barát, s nyugtat mindenki, hogy: „Hívjál csak nyugodtan, ha bajba, vagy nyomorúságba kerültél.” Ő azonban legtöbbször csak akkor érkezik, amikor már kiteljesedett a nyomorúság, vagy elült a baj. Szól azonban a mindenkor tettre kész ember: Hívj a nyomorúság idején, kiálts, s én ismeretlenül is kész vagyok segíteni bajba jutott embertársaimon, mert magam is örvendtem már hasonló segítségnek.
2). Az egymás iránt táplált bizalom, segítségadás jelei kimutathatók nem csak a bibliai történetekben, vagy eseményekben, hanem a gyakorlati élet mindennapjaiban is. A segítségadás kötelességszerű teljesítésének két megnyilvánulását fedeztem fel és a továbbiakban ennek újszövetségi megjelentését tárgyalom:
a). Az első, fontos segítségadás a részvétben jelentkezik. Ebben a gondolatkörben újra a szolgálat, a többlet cselekvés tanácsa elevenedik meg. Nemcsak megtesszük egymással szembeni kötelességeinket, hanem azokat a szeretetnek kell áthatnia (Gal 5, 13). Nagyon egyszerű fényt vetni e segítségadás szeretetteljes valóságára! Ha a családot, vagy közeli szeretteinket, ismerőseinket nézzük és látjuk, akkor segítségadásunk majd nem mindenkor megfelel az elvárásoknak. Isten akaratának is olykor, hiszen ténykedéseinket valóban a szeretet jellemzi. Miért? Egyszerűen azért, mert szeretjük őket! A többlet elvárása és megjelenése viszont akkor lesz nyilvánvaló, amikor így szólunk magunkban: Jaj az egyedül valónak, mert, ha elesett, nincs ki felemelje (Préd 4, 10). A többlet abban a segítségadásban jelentkezik, ha nem csak elérzékenyülünk az egyedül való nyomorúságos helyzetén, hanem segítünk is neki megoldani – ha átmenetileg is -, az ő keserves helyzetét.
b). A második gondolatkörben a segítségadás arra terelődik, amikor a szeretet érzéseivel egymás terhét kell hordoznunk (Gal 6, 2). Az előbbi, családi példa itt is megállja a helyét. Viszont kötelességünk keresni a többletet segítségadásunkban, amit első sorban akkor fedezünk fel, ha a magányosok felé fordítjuk figyelmünket. Egy példával szemléltetem ezt a gondolatot: „A társtalanság, egy meghatározott emberi közösségben elfoglalt időleges helyzetet fejez ki. Ez társadalmi vonatkozású fogalom. Az egyedüllét inkább fizikai állapotot jelent, a magány pedig pszichikait. Gyakran csak pillanatnyi állapotot határoznak meg. A partner nélküli táncos is lehet pillanatnyilag társtalan. Az őrségen álló katona: egyedül van. A művész visszavonul az alkotó magányba. Magányossá válásunkhoz kell egy velünk született hajlam. A „magányos farkas” elvesztette a hitét abban, hogy a magányból akár a saját erejéből, akár a mások segítségével kitörhet.” (Fazakas Ferenc gyűjteményéből)
Közhelynek számít régi megállapításokat felelevenítenem, de mégis hasznosak, mert ilyen irányban nem történt pozitív változás. Bevallom őszintén, hogy manapság még kevésbé látok olyant, hogy egy-egy fiatal valamilyen közszállítási járműre felsegítene egy idős embert. Arról ne is beszéljünk, hogy valaki könnyen az udvariasság „áldozatává” válhat azáltal, hogy felszállás után nyomban ülőhelyhez juttatják. A segítségadás többlet-igazolása megtalálható mindennapi kapcsolatainkban, de egyre ritkábban. Végül, tehát maradjunk abban, hogy nem csak a környezetünk változik meg, hanem magunk is átértékeljük egymásközti kapcsolatainkat. Lehet, hogy túlléptünk az udvariasságon, az előzékenységen. Talán ma nagyon fontos, hogy minden kritikusnak tűnő helyzetben „Segítségért” kiáltsunk. Továbbra is tartom meggyőződésemet, hogy nem érzéketlenebbek lettünk egymással szemben, hanem csak figyelmetlenek. Előfordulhat könnyen az is, hogy magunk tehetünk ezért valamit. Nehéz, de ki kell próbálnunk egy újabb megoldást. Ma sajnos sokan azt sem veszik észre, hogy ujjunkat törték, amikor figyelmetlenül rácsapták az ajtót. Ha segítségre szorulunk, és bízunk embertársaink segítségében, akkor legalább olyan határozott legyen minden segítségkérésünk, mint az a fájdalmas kiáltás, amikor ajtóhoz szorították az ujjunkat.
„Néma gyermeknek nem értik a szavát”, vagy „Szemérmetes koldusnak üres a tarisznyája” – mondja közmondásunk. Bízzunk abban, hogy nem üres beszéd embertársaink ígérete: „Hívj segítségül a nyomorúságodnak idején!” Ámen.
Pap Gy. László 