– általános beszéd –
Tudja az Úr az ő cselekedeteit. ApCsel 15,18.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Isten munkássága elsősorban lelki síkon jelenik meg. Nincs lehetőségem, hogy felsoroljam a Bibliában megjelenő, ezzel kapcsolatos összefüggéseket, de kötelességem, hogy kiemeljek ezek közül néhányat, melyek nemcsak számomra fontosak, hanem bizonyára nektek is. Arról szerzünk tudomást, ha alaposabban olvassuk a Bibliát, hogy Isten azzal emel ki teremtményei közül, hogy megáld lelki ajándékokkal. Gondoljunk a hitre, a reményre, a szeretetre! Mit kezdenénk ezek nélkül? Ezeknek köszönhetően sikerül megkeresnünk az utakat, melyek állandóan megújítanak. Lelki értelemben, első sorban. Ez fontos, hiszen összeroppannánk az élet váratlan gondjai, terhei alatt. Azt se feledjük, hogy Isten segítsége nélkül soha nem sikerülne megváltoztatnunk rossz, maradi, túlhaladott nézeteinket, ami meggátol, hogy Istennek fejlődésben levő gyermekei maradjunk.
El nem hanyagolható Istennek egy másik, igen fontos tevékenysége, melynek köszönhetően mondogatjuk, hogy kezének munkái vagyunk (Ézs 64,8.). Ez és a hasonló bibliai versek figyelmeztetnek szüntelen, hogy nemcsak a világ teremtése köthető össze Isten tevékenységével, hanem annak megújítása is. Sarkalatosan fogalmazva azt mondhatom, hogy minden nap tapasztalható Isten munkája a világban, ha magunkra, a születendő új emberre, vagy a bennünket körülvevő világra gondolunk. Megnyugodhatunk, hogy Isten teljes mértékben, tudatában van cselekedeteinek. Nem csak arra figyel, hogy állandóan megújuljon a világ, s benne minden teremtmény, hanem arra is gondja van, hogy átadja lelki ajándékait azoknak, akik vágyakoznak rá.
Jézus tevékenységét illetően megosztottak gondolataim, de ezzel kapcsolatosan is arra hivatkozom, amiről értesülünk az evangéliumokban. Nyomon követem az elbeszéléseket és bizony nem az unitáriusok által kedvelt Jézus arcot mutathatom meg először, hanem azt, aki gyógyít, csodákat tesz. Az előbbi megállapításom ellenére, határozottan kijelentem, hogy Jézus munkásságát első sorban abból állapíthatjuk meg, ahogyan viszonyult embertársaihoz. Értem ez alatt, hogy milyen elv vezette, amikor pl. a szolgálatról beszélt. Ahogy ő fogalmaz: Az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak (Mt 20,28). Szerintem ebbe a szolgálatba ágyazik az a tanítás mennyiség, melyből évezredek óta meríthetünk, akik a jobb ember megvalósításán fáradozunk.
Amennyiben figyelünk a szentleckénkre, akkor ismételhetjük, hogy Isten tudja cselekedeteit. Azaz tudatában van annak, hogy miként kell viszonyulnia teremtett világához. Feltevődik a kérdés, hogy vajon elmondhatjuk-e Jézusról, hogy csakis és kizárólagosan Isten akarata szerint cselekedett? Azért tettem fel a megdöbbentő kérdést, mert gyakran találunk megjegyzést ennek ellenkezőjéről. Csak egyet emelek ki ezek közül. Azt a történetet, amikor nem méltatja kellő figyelemre az édesanyját. Ha találnánk is hasonló eseményeket, nem jelenti, hogy egyet mondott és mást cselekedett volna Jézus. Így megerősítem, hogy tettei egybeestek a minden idők emberi életének követelményeivel, vagyis megfelelt Isten örökös elvárásának.
Végre térjünk át emberi életünk egyik legkomolyabb tartozékára, a munkára. Azt írja Pál apostol, hogy éjjel és nappal munkálkodtak, míg prédikálták az evangéliumot (1 Tess 2,9) és nem ették ingyen senkinek a kenyerét (2 Tess 3,8.). Ez azt jelenti, hogy nemcsak a próféták, hanem az apostolok is kemény munka árán végezték feladatukat. Ebben az esetben is elmondhatom, hogy Isten tudja cselekedeteit, de tudatában voltak az apostolok és általában mindazok is, akik kemény munka árán vállalták az evangélium hirdetésének felelősségét. Nem tagadom, létezik egy fontos kérdés, hogy vajon mindenben követték-e bizonyos korszakok evangélium hirdetői az alapvető jézusi szabályt? Azt ugyanis, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, vagy mással is úgy cselekedj, ahogyan elvárod, hogy cselekedjenek veled.
Arról is értekezhetünk, hogy Isten munkára rendelte az embert, vagy, mint szükséges rossz szegődött mellénk? Amikor először hallottam a munkára való biztatást, akkor fenyegetettséget éreztem benne: Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék (2 Tess 3,10.) Ahogy lassan felnőtté váltam megértettem a ritka szólást is, hogy mit jelent általában, de főként a földműves ember esetében, ha nem kell inget cseréljen (a verejtékezés miatt). Pedig egyszerű, de megálló igazság, hogy arcunk verítékével kell ennünk mindennapi kenyerünket (1 Móz 3,17.).
Látjátok, Testvéreim, hogy alig léptem át beszédem felén, máris milyen szerteágazó a gondolatsor, mely a mindenkori munkálkodásra vonatkozik. Emberi ténykedésünknek pedig csak két vonatkozását említettem. Azért szakítottam meg az előre felállított rendet, mert megkövetelik a későbbiek. Egyfajta ellentét, ellentmondás uralja a mondataimat, de nem is lenne semmi baj, ha csupán ezek lennének egymást cáfolók. Az a szomorú, hogy ennyire bonyolultak mindennapi életünkben is, főleg azokéban, akik szeretik a munkát, és nem tudnak meglenni nélküle.
Tehát, a magunk kedvéért sorolom: Egyfajta mértéktartást kellene tanúsítaniuk a munkában azoknak, akiknek nem adatott meg a jogutód. Arról olvashatunk Pl. a Prédikátor Könyvében, hogy, aki túlzottan fáradozik, az még saját lelkét is megfosztja a jótól (4,8.). Nem térek ki arra, hogy milyen jóra is utal az író. Aztán itt van a másik meglátás, hogy hiába fáradozunk a földi javak megszerzése érdekében, mert nem az ilyen kincsben rejlik emberi boldogságunk.
Imádkozzál és dolgozzál – hangzik a jól ismert mondás. Ez mindkét cselekvésre buzdít, nem beszélve arról, hogy mind az imádkozó, mind pedig a hűséges munkás életén tudhatja Isten áldását. Sőt egy embernek kell megvalósítania életében mindkét cselekedetet, hogy tévedhetetlenül elnyerje Isten elismerését.
Végül pedig még egy harmadik, s egyben befejező, kettős gondolat. Emlékeztetni szeretnélek azokra a megjegyzéseinkre, amikor megállapítjuk valakiről, hogy „Érdemes volt annyit küzdenie? Úgy-e vele is megesett, hogy hiába munkálkodott szorgalmasan életében?” Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felöl.
Kedves Testvéreim! Amikor eldöntöttem, hogy a munkáról, a munkásságról írom ezt a beszédet, bevallom még nem találtam ennyire bonyolultnak a kérdést, mint most, amikor lassan befejezéshez ér a legújabb prédikáció. Amikor összeállt bennem a fenti gondolatsor, máris előtérbe kerültek olyan kérdések, melyek további megválaszolása nem tűr halasztást. Megpróbáltam belesűríteni egyetlen kérdésbe azt a sok feszültséget, mely napvilágra jött Isten áldása, Jézus munkássága és emberi tevékenységünk nyomán. Ez a kérdés így hangzik: Miért vált ennyire bonyolulttá az a munka, ami életünk része? Azért testvéreim, mert külön-külön beszélünk valamelyik tevékenységről. Soha nem állítottam én sem egymás mellé a fenti három területet. Amikor Istenről, s az ő tevékenységéről beszéltem, akkor nyomban összekötöttem emberi hálaadásunkkal. Azt tettem hangsúlyossá, hogy az Istenben bízó embernek kötelessége hogy megemlékezzen Isten áldásairól. Ha pedig valami nem volt összeegyeztethető Isten jellemével, akkor elhallgattam, vagy elfogadtam tőle a „rosszat” is. Hasonló a helyzet Jézus személyével kapcsolatosan is, hiszen gyalázásnak számítana, ha keresnénk benne a rossz gyermeket, vagy a bűnös felnőttet.
Azt hiszem, hogy soha nem találjuk meg a Biblia tanításában, sem egyéni, vagy közösségi szemléletünkben a munkáról kialakított helyes véleményt. Kimondom ezt, mert hiába hangsúlyozzuk a lusta embernek, hogy a munka nemesít, mert ő örökösen átoknak, púpnak tartja a hátán. Hiába lovagolunk azon a vesszőparipán, hogy mértékletességet tanúsítsunk a vagyonszerzésben, vagy a munkában, mert minket is lustának, vagy hamisnak fog tartani környezetünk.
Az előbbi ellentmondások érvényben vannak életünkben, és meg vagyok győződve, hogy utódaink is öröklik majd tőlünk. Szeretném hinni azonban, hogy azt a közös vonást is örökül veszik, melyben mindannyian egyet értünk még jelen pillanatban, hogy senki nem tudja közülünk munkálkodásának végét. Nem tudjuk, hogy meddig végezhetjük munkánkat, saját, jó belátásunk szerint, melyen hisszük, hogy rajta van Isten áldása.
Persze, bízunk abban, hogy felneveljük gyermekeinket, karunkon tartjuk unokáinkat, talán részt veszünk esküvőjükön is, s mindez ideig teljes bedobással, kihasznált energiával dolgozunk, mintha örökké élnénk. Azt mondom, jól tesszük, ha ebben bízunk, hiszen azért is keressük szüntelen Istennel a közösséget, hogy megsegítsen feltett szándékunkban. Ne feledjük azonban, hogy amiként Isten akarata érvényesült születésünkben, ahogy ő ad erőt, egészséget, hogy becsületes munka árán megszerezzük tisztességes megélhetésünket, úgy az Ő kezéből kell elvennünk az örök pihenésre szóló belépőt is. Addig is, jó munkát! Ámen.
Pap Gy. László 