Őszihálaadás – 2009

Bibliai olvasmány: 100. Zsoltár: Hálaadó

HÁLAADÁS KÉRÉSSEL

– Őszi hálaadási beszéd –

Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Fil 4,6

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!

Őszi hálaadási ünnepünk olyannak bizonyul, mely már jelentésében is megfogalmazza mindazt, amit sugall nekünk. Itt, tehát nincs szükség arra, hogy felsorakoztassuk unitárius elődeink teológiával átitatott eszmerendszerét, azt sem kell bemutatnunk, hogy a szónokok miként töltötték meg őszre és hálaadásra irányuló beszédeiket. Arról sem kell hosszasan értekeznünk, hogy miként mutatta be hálaáldozatait az Ószövetség embere, vagy éppen miként jelenik meg a testvérfelekezetek ünneplésében a hálaadás.

Nekünk, unitáriusoknak, bárhol is élünk a világon, két választásunk van: vagy megünnepeljük ezt a napot, melyet már 1694.-től hivatalosan ünnepeltek unitárius őseink, vagy úgy feledjük el, mint sok minden mást, melyet ugyan össze kellene kapcsolnunk a személyes hálaadással, köszönettel, szeretteink, embertársaink, de mindenképpen Isten irányában. Mivel azonban némelyeket még arról sem tudunk meggyőzni, hogy egymással szemben hálásak legyenek, így még kevésbé vagyunk képesek arra, hogy megkérjük őket, hogy a gyülekezetben, vallásos összejövetel alkalmával, közösen mondjunk hálát Istennek az elvett jókért.

Rövid beszédem alapgondolataként a Filemonhoz írt levélből választottam szentleckét, melynek szűkre szabottan bemutatom három, hozzánk szóló, ma is időszerű figyelmeztetését.

1). Azzal nyugtat mindenek előtt az apostol minket is, hogy semmi miatt ne aggódjunk. Szinte még azt is érthetjük ez alatt, hogy akár még azért sem, ha az idén elmaradt, vagy végképp kimarad mondatainkból a hála bármilyen megjelenési formája. Akár ezt is érthetjük, de azzal a hozzáadással, hogy csakugyan nyugodtak lehetünk akár gyermekként, barátként, embertársként, hogy valaki, vagy valakik mindenképpen hálát mondanak helyettünk is. Ez egyáltalán nem azonos a személyes élmény átélésével, de több mint egy feladat elvégzése. Akik ugyanis megemlékeznek rólunk – Istenhez küldött imádságaikban, azok nemcsak azt érzik, hogy hozzánk tartoznak, hanem szeretnek is bennünket.

„Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért… Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk.” (Leo Buscaglia).

2). A második figyelmeztetésben arra kér minket az apostol, hogy minden imádságunkban és könyörgésünkben terjesszük kérésünket az Úr elé. Vallásos emberekként élünk az imádkozás lehetőségével és nem csak akkor kapaszkodunk bele ebbe a fogantyúba, amikor bajba jutottunk, hanem sokkal hamarabb. Talán már akkor elkezdjük megteremteni a „jó kapcsolatot” Istennel, amikor még legkisebbik képzeletünk is messzire elkerüli, hogy valamikor nagy bajba kerülhetünk. De legtöbbször nem is magunkról van szó, hanem azokról, akiket nagyon szeretünk, akik igen közel vannak a szívünkhöz, akiket semmilyen körülmény között nem akarunk elveszíteni. Ezért kér az apostol, hogy valahányszor imádkozunk, akkor tárjuk Isten elé őszinte kéréseinket. Az őszi hálaadás azért is helyénvaló ünnep, mert ekkor kilépünk a szokványos kérések felsorolásából, s így már a hálára is sokkal több gondot fordíthatunk. Ennek viszont egyáltalán nem kell belekapcsolódnia a bonyolult kérések ingoványába, hanem a lehető legegyszerűbb módon kerülhet megfogalmazásra. Másképp is mondhatom: „Ha az egyedüli ima, amit elmondasz egész életedben, így hangzana: „Köszönöm”, az is elegendő lenne.” /Meister Eckhart/.

3). Végül pedig Pilinszky János költőt idézem:

„Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelül

Ezért-azért; egyszóval mindenért.”

Az őszi hálaadás ünnepe egy jó alkalom minden unitárius számára, hogy őszinte hálát mondjon az elvett jókért, életéért. Szóljon ez az ember, vagy Isten felé. Hangosan, vagy lélekben. A megtörténte a fontos. Mi a jobbik részt vállaltuk, akik itt megjelentünk, hiszen nemcsak magunkért, szeretteinkért mondjuk el hangosan a hálaadás imáját, hanem azok helyett is megemlékezünk, akik még egyetlen felekezet szokása szerint sem adtak hálát, vagy eszük ágában sem áll, hogy ezt megtegyék. Ezért, tehát ismételem az apostollal: Nem aggódunk a tegnapért és nem nyugtalanít a holnap sem. Nem ígérjük, meg sem fogadjuk, hanem inkább imádságunkban, könyörgésünkben, most azonnal felterjesztjük kérésünket Isten elé, hálaadásunkkal együtt, nem kötelességből mások iránt, hanem szívből és önként.

Isten hallgassa meg kéréseinket! Ámen.

Debrecen, 2009-09-27.-én.

LELKIISMERETI ÍTÉLET

– Őszi hálaadási ágenda –

Nem a ti lelkiismeretetekről beszélek, hanem a figyelmeztetőéről. Miért vessem alá szabadságomat egy másik lelkiismeret ítéletének? 1Kor 10,29

Kedves Atyámfiai, szeretett, úrvacsoravételre készülő ünneplő Testvéreim!

Gyakran előfordult már prédikálásom során, hogy hiába hangsúlyoztam a „kinek nem inge ne vegye magára” közmondást, ennek ellenére mégis joggal, vagy annak hiányában, de gyanúsítottá váltam, hiszen mégis csak belekeveredtem mondataim szövevényébe, s kétértelműnek ítélhető szavaim nem csak sejtették, hanem kifejezték, hogy némelyek jelen vannak a hallgatóságban, akikre ráillik egyik-másik célzásom. Ez baj, nem csak azért, mert félreérthetően fogalmaztam, hanem azért is, mert csakugyan megszólalt néhány lelkiismeret.

Erről beszél Pál apostol, amikor azt írja korinthusi gyülekezetének, hogy nem a gyülekezet lelkiismeretére hivatkozik, hanem azok lelkiismeretére, akik őt is megfigyelmeztetik. Úgy tűnik, mintha felháborodással venné tudomásul – éppen a gyülekezet építő apostol, ha mások az ő, saját lelkiismeretére apellálnak. Nem erről van szó, hanem ahogyan teszik ezt. Közben saját lelkiismeretük messzire alul marad az általános követelményeknek.

„Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után – hálásan gondolunk vissza egymásra.” (Müller Péter). Mennyire igaz ez a gondolat! Megmozgatja saját lelkiismeretünk régóta hallgatásba merült húrját. Megkérdezi tőlünk: Mire indít téged a hálás emlékezet? Szeretetre, vagy gyűlöletre? A kérdésre adott választ nem a szomszédod lelkiismerete kell megadja, nem a lelkész kell suttogja, hogy mit felelj, hanem saját magunk kell válaszoljunk rá.

Nekem, a szolgálattevőnek sincs jogom megválaszolni helyettetek a kérdést. Arra sem kaptam felhatalmazást, hogy ítélkezzem valamelyikkőtök lelkiismerete fölött. Azt viszont elmondhatom, hogy mi a véleményem a mindenkori háláról, sőt kimondhatom, hogy mit hiszek ezzel kapcsolatosan. Egyszerűen kötelességem – főként úrvacsoraosztás előtt -, hogy rávilágítsak e ténykedés, ezen asztalközösség néhány elmaradhatatlan összetevőjére. Persze, tiszteletben tartva felfogásotokat, lelkiismereti szabadságotokat, de az apostol közösségre terjedő figyelmeztetését is.

Azt is hangsúlyozza Pál apostol, hogy amennyiben megismertük Jézust, akkor verjünk benne gyökeret, épüljünk rá és erősödjünk meg a hitben, ahogy tanultuk, s bővelkedjünk a hálaadásban.” (Kol 2,7) Tapasztalatom, hogy nemcsak a világon élő unitáriusok, hanem a debreceni gyülekezet is komoly eltérést mutat a hit dolgaiban, de éppen a szabad gondolkodásunknak köszönhetően ez rendjén is van. A tanítók tekintetében is sokféle intést, eszmerendszert megismerhettünk. Ez sem eshet kifogás alá. A lelkiismeret terén azonban van rendeznivalónk. Ha másért nem, akkor csupán a fentebb említettek miatt. De nemcsak azért, hanem a mindennapi életünk új kihívásainak való megfelelés érdekében.

Az az unitárius, aki kiáll valamelyik templomban – talán éppen őszi hálaadás ünnepén – az úrasztalához és közösséget vállal azzal a gyülekezettel, melyben énekelt, imádkozott, prédikációt hallgatott eddig a pillanatig, az önmagába fordul. Saját lelkiismeretét szólítgatja. Saját, esetleges múltbeli hibái alapján keresi és találja meg az új lehetőséget arra, hogy másként nézzen szerettei, embertársai szemébe.

Itt állunk 2009. Őszi hálaadás ünnepén. Még egyetlen ima választ el az új lehetőségtől, az utolsó kérdések megválaszolásától. Akarjuk-e a közösséget Jézussal, mai követőivel? Vállaljuk-e unitárius hagyományunk, vallásosságunk jelen alkalmát, mert hittel fordulunk Istenhez, aki nemcsak akkor volt velünk, amikor áldásaiban részesített, hanem velünk marad a nehézségek idején is? Képesek vagyunk-e arra, hogy kimondjuk a nagy gondolkodóval: „Azt tapasztaltam, hogy jómagam egyre inkább a másik végletnél indulok, nem várok semmit, és hálás vagyok mindenért, még a legkisebb dolgokért is.” (R. W. Emerson).

Így válhatnak naggyá az apró dolgok. Ámen!

Debrecen, 2009-09-27-én.