Arisztid és Tasziló

Arisztid mézesheteit tölti ifjú arájával, míg az egyik este a bájos grófnő irulva-pirulva így szól a férjéhez: – Drágám, nem akartam eddig szólni, de mégis megkérdezem, miért nem teszed le éjszakára sem a monoklidat? – Tudod, édesem, most már bevallhatom. Sajnos olyan rossz a szemem, hogy álmomban sem látok tisztán…

Arisztid találkozik Taszilóval, és mindenféle üzleti ügyekről diskurálnak. Mielőtt elválnának, így szól Arisztid: – Tasziló, ígérj a házamért százezer pengőt! – A te házadért? Nem ér húszezer pengőt se, és különben sem veszem meg. – Mondtam én, hogy vedd meg? Csak ígérj érte százezer pengőt… – De hát miért? – Mert holnap jön egy vevő, és meg akarok neki esküdni az anyámra, hogy tegnap százezer pengőt ígértek érte.

Arisztid és Tasziló egy vidéki színtársulat igazgatójának meghívására megjelennek az előadás házi főpróbáján. A darab második felvonása közben Tasziló felugrik a helyérők, és kirohan a nézőtérről. Izgatottan nyargalászik, de sehol sem találja a WC-t. Végül benyit egy vasajtón, végigrohan egy sötét folyóson, majd benyit egy szobába. A szoba üres, de középen asztalt lát egy cserépvázával. Nem bírván már uralkodni magán, kéjes arccal telepisili a vázát, majd a már ismert úton visszatér a nézőtérre. – Történt valami, Arisztidkám, amíg távol voltam? – kérdezi barátjától. – Ó, semmi különös. Néhány szereplő beszélgetett egy ideig, majd kimentek a színpadról. Aztán nyílt az ajtó, te beléptél, és telehugyoztál egy vázát.

A háború vége felé, 1945 tavaszán, a nagy sorban állások idején Tasziló, a volt gróf is türelmesen várakozik egy élelmiszerbolt előtt. A sor egyre csak nő, egyre több ember jön, mindenki türelmetlen. Egyszer Tasziló véletlenül hatalmasat szellent. Teljesen megszégyenülve érzi magát, azonnal kilép a sorból és elindul. Néhány lépés után észreveszi, hogy követik. Hátrafordul, és döbbenten látja, hogy a sor egy része elindult utána. Kétségbeesetten futásnak ered, de nem bírja sokáig, a harmadik utcasarkon összeesik. Ekkor utolérik a többiek, és lihegve mondják: – Az Istenért, uram! Nem akarjuk bántani, csak azt mondja meg, hol vette a babot!

Arisztid heves udvarlással végre célba ér: Anasztázia grófnő beleegyezik a titkos légyottba. A félhomályos szobában, a behűtött pezsgő mellett egyre forróbb a hangulat. Végül is elhelyezkednek a kényelmes franciaágyon. A vágytól ittas férfiú azonban igen mulyán viselkedik. A felajzott Anasztázia megszólal: – Arisztid, fázom, öleljen magához! Megtörténik. A grófnő dühbe gurul: – Arisztid! Ha nem tudnám, a lábaim között van egy rés! – Ahá! Nem lehetséges, hogy esetleg onnan jön a huzat?

Arisztid talpig feketében, komor arccal megy az utcán, a nyakában egy látcső. – Hová, hová, barátom? – kérdezi őt a szemben jövő Tasziló. – A taxira várok, mert egy temetésre vagyok hivatalos. – És miért van nálad kukker? – Távoli rokonom volt az illető…

Tasziló beül egy étterembe, és megebédel. Ebéd után odahívatja a tulajt, és azt mondja neki: – Uram, magának rémes pincérei vannak. – Igazán? – feleli a tulaj boldogan. – Ennek nagyon örvendek. – Miért örvend maga ennek? – Végre akad egy vendég, aki nem az ételekre panaszkodik.