– általános beszéd –
„Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, az egyik a másikat fölsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené!”
Préd 4, 9-10.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Úgy-e nem baj, ha ismétlem – értelmezésem szerint – a Prédikátor mai mondanivalóját: tudjátok meg, hogy csakugyan jó annak a nőnek és férfinak, akik házaséletre szánják magukat. Azért jó nekik, mert ketten vannak, tehát nem kell szembe nézzenek a magánnyal. Van egy következő előny is, a jutalom. Erről semmi közelebbit nem mond az író. Ránk bízta, hogy tegyük hozzá azokat a meglátásainkat, melyeket jutalomként minősítünk a házasélet rendjén. Végül pedig: azért is jó nekik, mert, ha netalán az egyik elesik, a másik azonnal segítségére siethet. Vagyis van akire számítson az elesett társ.
Azt mondtam, hogy ketten vannak, akik közös életre szánták magukat. De mi is tulajdonképpen egy házasság? „Egyes házasságok jellegzetesen távolságokat kívánnak, mások közelséget; egyes házasságok gyermekeket kérnek, mások négyszemközt szeretnek lezajlani. Némelyik láthatólag rövid életű akar lenni, van, amelyik élethosszig óhajt tartani. Némelyik a változatosságot kedveli, a másik meg felvesz egy arculatot és soha többé nem hajlandó azon módosítani. Némely házasság a boldogságos érzelmeket hangsúlyozza, néhány a fájdalmat. Némelyik laposan elterül, mások csúcsosak, vagy szakadékosak. Egyes házasságok a szentimentalítást részesítik előnyben, mások meg pragmatikusak. Csak úgy jöhetünk rá ezekre a preferenciákra, ha a házasságunkat a nyíltság és az érdeklődés szellemével frissítjük, amely átszeli az előfeltevéseket és a társadalom „modelljeit”. Csak sok apró melléfogás által fogunk rátalálni saját, egyedülálló házasságunk ízére.” /A lélek rejtelmei: 88. Old./. Nem részletezem a fenti idézet egyes tételét. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy milyennek mondható saját házasságunk? A tiéd, az enyém, az övé? Úgy érzem, hogy igazunk van házas életünk jellemzésekor kimondjuk, hogy legjobban „azzal tisztelhetjük a házasság lelkét, ha felfedezzük, hogy mit kíván”. Mit vár el tőlünk a társas életünk. A nyíltság és érdeklődés szellemén kívül! Csakugyan ketten vagyunk-e a házasságban, vagy valaki mindig belép közös életünkbe? Magányosaknak érezzük-e magunkat házasságunkban?
Azt mondja a Prédikátor, hogy jobb a közös életben levőknek, mint a magányosan élő embernek. Én pedig azt kérdeztem, hogy magányos-e közöttünk valaki, aki különben házasságban él? Úgy találom, hogy nem csak az egyedül élő emberek magányosak. Sőt, ők kevésbé, mint mások, akikről Zsigmondi Mária a következőket ír: „Sajnos, sok olyan magányos embert ismerek, aki nem szűnik meg siránkozni a maga balsorsán, de érzéketlenül megy el a szomszédságban egyedül, elhagyottan sínylődő, beteg, öregember mellett, s eszébe se jut, hogy magányát önmagának, a saját önzésének köszönheti. Az ilyen ember magányát póznak tartom, ezzel a pózzal tart távol magától mindent, ami tőle esetleg lemondást, vagy áldozatot követelne.”
Persze, állítom, hogy némelyek közöttünk hoznak elegendő áldozatot családi életükben. Ismerek olyan nőt, akinek egész élete egy véget nem érő lemondás volt mindenről, ami kellemesebbé tehette volna nehéz napjait. Ennek ellenére soha, egyetlen alkalommal sem hallotta társa elismerését, vagy legszerényebb köszönetét. Semmiért. Sem a tiszta ruháért, sem a meleg ennivalóért. Még azt sem köszönte meg, hogy gyermeket szült, aki tovább vitte nevét. Nos, ilyen embertársamnak egyáltalán nem mondom, hogy „sebaj”. Bizony nagy baj van a házasélet háza táján, s csupán azt tanácsolhatom, hogy az ilyen nő, vagy férfi, magányosan töltött pillanataiban ne csak kesergésre adja fejét, hanem gondoljon arra, hogy mivel tehetné teljesebbé meglevő napjait. Vagy akár arra, illetve azokra fordítson több gondot, akik életébe időnként behozzák a napsugarat.
„Amennyi a könny itt lenn, annyi a gyöngy ott fenn” – hangsúlyozza Musset. Hát igen! Mondják azonnal, akiknek sok könny jutott az életben. Sőt egyet értek velük, ha nyomban hozzá is teszik, hogy kevés ez a vigaszhoz! Kedves Testvéreim, nem azért említettem a vigaszt, mert nem találtam ennél jobbat. Magam is ezt hiszem minderről. Most ne akarjátok, hogy a legelkeseredettebb embertársunk példáját hozzam további magyarázkodásom céljából. De egy igen kézenfekvővel bizonyítom, hogy mennyire igaz az említett jutalom. Nem célom, hogy magadra ismerj, de egyezzünk meg abban, hogy sok hasonlót láttunk, tapasztaltunk már.
Két ember, egy nő és egy férfi egymásra talál. Mint lenni szokott meg szeretik egymást, s házasságra lépnek. Mint az is történni szokott a legtöbb családban, jön a gyermekáldás. Mint minden nagycsaládnak, úgy a példánkban szereplőnek is sok a gondja. Sok a dolga az édesapának, még több az édesanyának. Nehéz gyermeknevelési évek, sok nélkülözéssel és lemondással. Aztán elkezdődik a folyamat, melyben szárnyra kelnek a gyermekek, s a lassan korosodó szülők magukra maradnak a sok fáradozás, áldozat után. Ketten vannak, és végtelenül magányosak. Éveken, évtizedeken át. Most szóljon közöttünk az okos, aki kimondja, hogy mi jutalma ennek a nőnek és férfinak? Nehogy már a sok áldozat lenne az? Vagy a távolba szakadt gyermekek, akik alig látogatnak haza?
Testvéreim! Én egy olyan példát állítottam, melyben látszólag csakugyan elmarad a jutalom. De tulajdonképpen ki közöttünk az a szülő, aki jutalom miatt teszi mindazt, ami hozzátartozik szülői felelősségéhez, gondoskodásához? Tesszük meggyőződésből, mély szeretetből, vallásos hittel, hiszen csakis így válhatunk Isten teremtő társaivá. Ha semmi más jutalmat nem tapasztalnánk életünk során, nyugtassuk meg magunkat, hogy csekély előnnyel mégis rendelkezünk azokkal szemben, akik azért sírtak és imádkoztak, hogy gyermekük legyen, de Isten nem adta meg nekik ezt a jutalmat. És most kimondtam, bárhogyan is legyen, gondolkodjunk róla, rossz tapasztalataink is legyenek gyermekeinkkel kapcsolatosan, jutalmat kaptunk az Istentől. S így már nem vagyunk messze attól, hogy e jutalom kiteljesedését várjuk Isten örökkévaló országában.
Nem részletezem, hogy milyen segítőtársai vagyunk egymásnak, hogy hányszor vesszük ki feleségünk kezéből a fakanalat, vagy a mosogató rongyot, hanem inkább arra figyelek, hogy milyenek vagyunk az utcán. Egy balesetben magára hagyott idős hölgy vallomásából idézek: „Vajon, hogy lehetne törvénnyé tenni, kötelező normává emelni a bajba jutott ember megsegítését, hogy lehetne száműzni a nemtörődömséget, a közömbösséget? Gondoltam már arra, hogy amint a gázolást elkövető járművezetőnek a törvény előírja, hogy áldozatáról gondoskodjék, ugyanúgy büntetést kellene kiróni arra is, aki a porul járt ember mellett érzéketlenül továbbhalad. De rájöttem, hogy egy törvényrendelettel nem lehet mindent egyenesbe hozni. Mint az erkölcsi kérdések esetében általában, legnagyobb és legfontosabb szerep a körülményesebb és időt igénybe vevő nevelésnek jut, hogy erre viszont milyen nagy szükség van, azt a mellettem közömbösen elhaladó emberek száma is bizonyítja.”
Két komoly gondolat gyötör. Az idézetben „bajba jutott emberről”, valamint „porul járt emberről” beszélt a hölgy. Az egyik talán súlyosabb. Sok bajba jutott, porul járt emberről tudunk. Környezetünkben is számos példa él. Egyszer nagyváradi egyházközségi tagunk bajba jutott, s mint egyetlen kiutat, azt találta, hogy elhagy bennünket, s egy másik hitfelekezetben keresi szabadulásának lehetőségét. Rég találkoztam vele, s néhány mondat után kiderült, hogy nem találta meg számítását. Sajnálom őt, de ki kell mondanom, hogy most már a porul járt ember sorsát is magára öltötte. Több ok miatt is. Ismerjük nagyon jól a régi mondást, hogy „néma gyermeknek…”. El kell mondanunk, hogy bajba jutottunk. Nem ott, ahol alig várják, hogy eltávozzunk, s kárörömmel szóljanak, hanem ott kell szóvá tennünk állapotunkat, ahol igazán meghallgatnak, megértenek, s ha egy mód van, akkor támogatnak. Nem feltétlenül anyagiakban.
A másik példát a házas életben levő, de napjait mégis magányosan élő embertársam szolgáltatja. Én ragaszkodom családi életemhez, s éppen ezért fontosnak tartom a benne levő összhangot. Sokra értékelem feleségem munkáját, és főként azt az áldozatot, melyet értünk, s igen gyakran rokonokért, barátokért hoz. Mindennek ellenére azonban hangoztatom, még akkor is, ha nincs annak se helye, se ideje, se szükség rá, hogy egy közös életben nincs annál fontosabb, hogy mindig a másikra figyeljünk. Gond mindig volt, és lesz. De addig jó, míg két ember: a feleség és a férj leülnek és megtárgyalják a megoldás lehetőségeit. Addig jó, míg egyszerre állnak fel, s indulnak a teendők végzésére. Addig jó, míg kettőjük közül az egyik talpon van. Nem másért, csak azért, hogy gondoskodjon elesett társáról, orvost hívjon, kiváltsa a gyógyszerét, egyszerűen gondját viselje mindaddig, míg ismét fel nem épül.
Kedves Testvéreim! A fentiek miatt gondolkodom úgy, hogy jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányosan élő ember, mert fáradozásuk előbb-utóbb meghozza jutalmát. Ha elesik, az egyik a másik fölsegítheti. De jaj a magányosnak ha nincs senki, aki fölsegítené! Ámen.
Pap Gy. László 