Bibliai olvasmány: Lk 11, 29-36.
„A tested világa a szemed. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész tested sötét.” Lk 11,35
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Egy idézettel indítom mai beszédemet: „Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. /…/ Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre.” (Wass Albert).
1). A példabeszéd előzménye nem más, mint Jónás próféta jele. Ebből pedig olvashatott Jézus korának nemzedéke, és a mai is. Tény, hogy bármikor élt is az ember, mindig bizonyosságot keresett életének érthetetlen és megmagyarázható történéseire, de a történelmi fordulatokra, s a várható, bekövetkezőkre is. A vallás, s mindaz, ami mögötte áll, valóban jóslatokat is tartalmaz, melyek éreztetik, tudomásunkra hozzák Isten akaratát, de soha nem arról szólnak ezek a jóslatok, mint ahogy azt hiszékeny emberek elvárják. Nem azokról a „jelekről” kell beszélnünk, melyeket Jézustól is kértek embertársai. Nem a csodák, s azokat körülövező jelekre van szükség, hanem amelyek Isten gondviselő szeretetét emelik ki az elmúlt, mind pedig az elkövetkező időszakban.
2). A példabeszéd tartalma másabb, mint, amit megszoktunk az eddigiek során. Jézus különösen vonja a szokásos párhuzamot, hiszen nem a szabványos életcselekedet mintájára építi fel mondanivalóját, hanem rendkívüli módon társítja tanításának témáját. Ennek ellenére egy cselekedet adja a kiindulási pontot. Rendszeres gondot igényelt a mindennapi lámpagyújtás. Többet, mint manapság. Két embert képzeljünk magunk elé. Mindkettő meggyújtja lámpását. Az egyik felteszi a tartóra, a másik viszont letakarja egy gabonamérő eszközzel, a vékával. A munkát mindkét ember elvégezte, csak éppen az a gond, hogy az egyik hasznossá tette a világosságot, míg a másik továbbra is sötétségben botorkál, bár neki is ég a lámpása.
Ezt követően rátér Jézus a párhuzam felállítására. Azt mondja, hogy egy fényforrás világosságot áraszt a helyiségben. Ilyen fényforrás a szemünk, mely megvilágítja testünket. Ha jó a szemünk, akkor világossá válik testünk is. Amennyiben viszont rossz a világító eszköz, akkor bizony testünk is sötétben marad, mint az a helyiség, ahol ég ugyan a lámpa, csak éppen a véka alatt. Itt érkezünk el oda, amikor jobban magunkra kell figyelnünk. Nagy bajban leszünk ugyanis, ha arra vágyunk, hogy a bennünk levő sötétség váljon eligazítónkká. Tudnunk kell, hogy a sötétség bizonyos mértékig „vakságot” eredményez. Viszont, ha jó marad a szemünk, azaz testünk világossága, akkor olyanná válunk, mintha a villám fénye világított volna meg.
3). Engem jelen alkalommal is lenyűgöz a tanítás mondanivalója. Nemcsak régebb volt elképzelésem az adott témával, közelebbről a látó szemmel kapcsolatosan, hanem ma is van.
a). Először nem két különböző emberről szól a tanítás, hanem egy és ugyanarról. Legalábbis, ami az okos értelmet illeti. Nem egy okos és egy balga embert látunk magunk előtt, akik közül csak az egyik cselekszik helyesen, hanem két embert, akik tudják, hogy számukra, és a mellettük levők részére is elmaradhatatlanul szükséges a világosság. Mindketten meggyújtják lámpásaikat, mert elismerik annak szükségét, s ennek ellenére az egyik mégis lefödi azt. Ha oktalan ember tesz ilyent, akkor tudomásul vesszük, ellenben, ha ép elmével megáldott embertől látunk hasonló cselekedetet, akkor makacsságnak, vagy mélységes butaságnak tudjuk be tettét.
b). A második mondanivaló szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Látjuk ugyanis – amennyiben kinyitjuk a szemünket, – hogy sötétség, vagy világosság vesz-e körül bennünket. Ilyen értelemben is szemünk jelenti testünk világosságát. Elnézést kérek előre is a gyengén látóktól, de nem erről beszél Jézus. Nem vaksággal gyanúsítja az adott embert, aki véka alá rejti a világosságot, hanem rossz szemmel, rossz fényforrással jellemzi őt. Így hát egészen másról beszélhetünk, mint a gyengén látásról, vagy Isten őrizz, vakságról. Arra gondolok, hogy a példázatbeli ember, és hozzá hasonlóan sokan mások, egyszerűen nem akarják a világosságot. Vagyis az én értelmezésemben azt jelenti, hogy itt nem az ég borult be , vagy éppen bújt felhőbe a hevesen tűző nap, hanem adott emberek eltakarják szemüket, önként vállalva vakságukat.
Sok, hasonlóan cselekvő embert ismerünk környezetünkben. Tele vannak panasszal, hogy számukra soha nem jutott más életükben, mint a sötétség, a homály, s mindaz, amit magukban rejtenek ezek. Soha nem volt életükben egy pillanat, amikor átláthattak volna szomorúságuk fellegein. Pedig egyáltalán nem felel meg ezen állítás a valóságnak. Annál is inkább, mert a világtalan emberek bebizonyították látó társaiknak, hogy számukra is sorozatosan felvillan Isten világossága. A szem valóban tapasztalati világra épülve adja át az emberi testnek a környezet világosságát és minden más tapasztalatot, de az isteni fényt másként is birtokolhatjuk. Szívünkön át.
c). A harmadik mondanivaló során kevésbé csodálkozunk azon, hogy emberek millióihoz nem jutott el Isten üzenete. Nem álmélkodunk azon sem, hogy ezek az emberek nem vallják magukénak a keresztény tanítást. Nem, mert tudjuk, hogy számukra másként érkezett el a világosság, a testi-lelki megvilágosodás. Azon azonban mélyen elgondolkodunk, hogy a keresztény világot ismerők, annak tanítását megismerők ma sem akarják meglátni Jézusban, az ő tanításában a fényt. De nemcsak szemüket, s ez által testükkel fedik el a fényt, hanem mások elől is készek eltakarni a Napot. Arra gondolnak, hogy amennyiben nekik sikerül letakarniuk a fényforrásokat, úgy mindenki beletörődik a sötétséggel járó botorkálás nehézségeibe.
d). A negyedik mondanivalóban kicsúcsosodik Jézus tanítása. Gyönyörű, és egyben félelemkeltő képet használ. Azt mondja, hogy amennyiben kiszorul testünkből a sötétség, akkor olyan világossá válunk, mint a villám fénye. Meglátásom, hogy senki sincs az emberek között, aki ne rettenne meg, borús nappal – nem beszélve a sötét éjszakában- felvillanó villám fényétől. Ennek ellenére Jézus pozitív töltettel kínálja fel a villámlás fényességét. Magára vessen, tehát, akinek nincs szüksége egyetlen fényforrásra sem. Mindenki saját magát okolhatja , ha továbbra is sötétség uralkodik környezetében. Milyen jó lenne, ha valósággá válna számunkra is a gondolkodó vallomása: „Mi nem csak egymást öleltük, magunkhoz vontuk az éjszakát, a fényes villámokat, s az általuk szabdalt eget, a sárkányüvöltő mennydörgést, a rongyosodó felhőket, a fellélegző növényeket és a búvó követ keresgélő békát, s részévé lettünk a végtelennek, a teljességnek. Mi voltunk minden: fű, fa, ég és eső, fény és meleg. Ránk talált a harmónia, elszenderedtünk hullámain.” (Vavyan Fable). Nemcsak lehetőségünk, hanem Jézus óta jogunk van kimenni a fényre, s ezt nem vallásos szervezetek népszerűsítik, hanem Jézus hozta mindannyiunk tudomására.
4). A példabeszéd időszerűsége már akkor elkezdődik, ha valaki ezek után is jelt kívánna. Egy biztos jelre rámutathatok anélkül, hogy kérnétek. Ő Jézus. Ő a fény. Legyen gyertya, vagy egyszerű lámpás. Egy fényforrás, akit Isten elénk helyezett, hogy ne botorkáljunk többé a bizonytalanság útvesztőiben. Ettől kezdve már nem arról szól a történet, hogy szükségünk van-e valamilyen vallásos, vagy más természetű jóslásra, borús, vagy éppen verőfényes nappalunk, vagy éjszakánk van-e? De még az sem tevődik fel, hogy szűk látókörünkbe mennyi fény szivárog? Nem fogalmazódhatnak meg ezek a kérdések, hiszen közkinccsé vált, hogy befogadók lettünk, vagy elutasítók maradunk a fénnyel szemben?!
Ahogy Wass Albert fogalmaz: „/Fűben, virágban, dalban, fában,/ / születésben és elmúlásban,/ mosolyban, könnyben, porban, kincsben,/ /ahol sötét van, ahol fény ég,/ /nincs oly magasság, nincs oly mélység,/ /amiben Ő benne nincsen./” (Wass Albert).
Meg kell állapítanom beszédem vége fele közeledve, hogy milyen minőségben fogadjuk el, vagy utasítjuk vissza a fényt. Úgy értem olyanok vagyunk-e továbbra is, akik örvendeznek a mások árasztotta fény világosságának, vagy magunk is felvállaltuk a „fényszóró” szerepét? El kell döntenünk, hogy melyik csoportba tartozunk, hiszen éppen döntésünk következtében alacsony, vagy megnövekedett felelősségről beszélhetünk. Ha továbbra is a mások árasztotta fényt használjuk, akkor csupán saját magunkért vagyunk felelősek, ha úgy érezzük, hogy nincs elég világosság köröttünk, Isten őrizz, bennünk. Azonban, ha felvállaltuk a rendszeres „világgyújtás” szerepét, akkor életünk egészére elköteleztük magunkat a rendszeres „gyújtogatás” mellett. Nincs, és nem lehet semmi gátja annak, hogy kimaradjon egyetlen esti lámpagyújtás az életünkből.
Kedves Testvéreim! – nem csak este kell fényt gyújtanunk, és nem csak abban a helyiségben, házban, ahol élünk. Nemcsak magunknak, családtagjainknak, azoknak, akik megosztják velünk a hajlékot, hanem rendszeresen rá kell mutatnunk a fényre akkor is, amikor ragyog a nap, és úgy tapasztaljuk, hogy embertársaink életében elmélyült a sötétség. Szóval minden esetben rá kell mutatnunk Isten világosságára, s ilyenkor példaként nem a villámcsapás nyomán keletkező tüzet, nem a szerencsétlenséget kell felvillantanunk, sem önmagunkat, vagy a bennünk található fényt, hanem azt a világosságot, melyet Isten megmutatott szeretetében mindazoknak, akik hisznek benne, akik hisznek Jézus tanításaiban.
„Egyenes utak és görbe utak számtalanszor találkoznak, keresztezik egymást, összevissza keverednek. Könnyű eltévedni… Sokszor nagyon éles szem kell hozzá, hogy valaki megkülönböztesse az egyenes mellékutca szűk bejáratát a görbe sikátor kezdetétől. Férfitanácsot adok neked, fiam. Időben tanuld meg a görbe utat az egyenestől megkülönböztetni. Tanuld meg az elágazásokat, s ha valahol nem ismered ki magadat, azokat kérdezd meg, akik téged felelősséggel szeretnek.” (Szilvási Lajos). Ámen.
Pap Gy. László 