2008.08.17 – Ti vagytok a föld sója

Olvasmány: Ézs 40, 27-31


„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, minthogy kidobja és széttapossa az ember.” Máté 5, 13-14.

Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Szeretném, ha mai prédikációm egy sikeres vállalkozás lenne arra, hogy közelebb kerüljünk életünk naponkénti értelméhez, sőt kicsengne a hivatás is, melyet betöltünk azon a helyen, ahol élünk. Ennek érdekében kérlek, keressünk legalább három lehetőséget és ugyanannyi ízt. Képzeljétek el, hogy szánkba is vesszük ezeket, megízleljük, s szó nélkül tudjuk máris, hogy milyen a hatásuk ránk. A megízlelés pillanatában mindenki egyformán nyilatkozik. Ebben tehát megegyezünk. Sorolom: cukor- édes; epe- keserű, só- sós. A felolvasott alapgondolat értelmében maradjunk tehát a harmadiknál!

1). Be kell vallanunk, hogy sokszor nekünk, magyar unitáriusoknak is hasznunkra válna, ha olyan mélyen és határozottan tudnánk Istenhez viszonyulni, mint másfelekezetű testvéreink. Megemlíthető az a mózesi tanítás, miszerint: ha valaki áldozatot akart bemutatni Istennek, akkor bőven meg kellett szórnia sóval a feláldozandó húst. A só tehát benne volt a zsidó ember Isten iránti szövetségében.

2). A só fontosságát néhány példával ecsetelem:

– ízesít: Só nélkül nem étel az étel – mondják sokan, legfentebb diétás. A hasonlóan főző asszonyok is nem hiába vigyáznak arra, sőt megjegyzéssel is követik mozdulatukat, amikor gondosan adagolják az ennivalóba a sót, de kiteszik az asztalra a sótartóba is.

– megóv a romlástól: Kissé kellemetlen a példa, de tény, hogy egyes állatok lenyúzott bőrét gazdagon megszórják vele, hogy megvédjék az idő előtti károsodásoktól.

– tisztít: Olvashatjuk, hogy a pecsétek eltávolítására is használható, ami elég gyakran előfordul.

Amit eddig elmondtam, a mindennapi élet gyakorlatára vonatkozott, melyre tulajdonképpen ráépül a sokatmondó példázat. Most az a feladatunk, hogy ennek fényében megvizsgáljuk a mondanivalót, melyből kiszűrhető a tanulság, mellyel találkoztunk már eddig is ugyan, de amire kellően még sosem figyeltünk fel.

a). Isten biztosít egy nagy élet- lehetőséget azok számára, akik Jézus tanítványainak érzik magukat.

b). Ráeszmélhetnek arra, hogy ők megsokszorozódottan felelősséggel tartoznak mások iránt.

c). Tapasztalhatják, hogy ők is nagyon fontosak mások számára, mert nemcsak magukért, hanem az egyesekért és a közösségért is tehetnek valami jót.

d). Ezeknek a tanítványoknak van egy megkülönböztető tulajdonsága, hogy ők az életben egy olyan szerepet „játszanak” melyre alkalmilag nem vállalkozhat senki sem. Bevallhatjuk, hogy ők egy olyan tragikomédia szereplői, mely egyetlen folytonos felvonásból áll. Nincs szünet, s csak a nézők, szemlélők hagyhatják el időközönként a színpadot. Lehet, hogy egyszer ők is visszatérnek, ha elnémult valamelyik tanítvány színész, viszont az ő szerepét, senki nem folytathatja többé. A prózai szöveg úgy magyarázható, vagyis annyit jelent, hogy mindannyiunknak adva van egy földi élet, melyet meg kell élnünk szépségeivel és kudarcaival. Nincsenek szünetek, nem lehet abbahagyni, és újra kezdeni, mert az egyetlen folyamat. Nyilvánvaló, hogy mindenki a saját életét éli, és itt csakugyan senki nem helyettesíthető. Ebben található tehát az első megjegyzés lényege, hogy az Jézus követőinek ismertető jegye, hogy ők már felismerték a nagy lehetőséget, s igyekezzenek úgy kihasználni életüket, mint egy soha vissza nem térő alkalmat. Ebben átérezték azt is, hogy mennyire fontosak embertársaiknak és Istennek, s ez a meggyőződésük készteti arra, hogy használhassanak mindig másoknak.

3) Arra bíztatlak szeretett testvéreim, hogy álljunk elő képzeletben, s vállaljunk, – mint Jézus tanítványa egy-egy szerepet az életben. A nagy rendező a gondviselő Isten, aki nagyon türelmes velünk, viszont a színfal mögül, a háttérből négy dolgot kér tőlünk: jobb ízt, több tisztaságot, romolhatatlanságot és értelmet.

Egy tanítvány előáll és elvállalja a szerepet. Ezt szeretném megpéldázni a következőkben. Képzeljétek el a tanítványt, aki kiállt az élet színpadára, s elmond egy sóval ízesített, előre betanult monológot, melyet nem író írt, nem is ő, hanem éppen Isten. A szerep címe a következő: „Hűségeskü egy ízes élet mellett”. Szíves engedelmetekkel átveszem ezt a szerepet, s igyekszem tolmácsolni azt. A tanítvány a következőket mondja: „Mi vagyunk a földnek sója. Te és én, akik vállvetve haladunk az élet színpadán. Mindkettőnknek meg van a maga szerepünk és sónk a mindennapi életünkben. Van eset, hogy az életet eljátsszuk, s közben a sóra nagyon vigyázunk; nem szórjuk, tartogatjuk, spórolunk vele, míg észre nem vesszük, hogy haszontalanná vált. Előfordul az is, hogy adott esetben rosszul játsszuk meg az életet, viszont az annak ízt adó sóval is bőkezűen bánunk és szórjuk mindenfelé értelmetlenül.

4). Egyszer aztán a tanítvány azt kérdezi tőlünk, hogy végre „Szeretnél-e só lenni? Olyan só természetesen, melyet Isten saját kezével rak megfelelő mennyiségben a szükséges helyre? Szeretnél-e íz, jó íz lenni valakinek az ennivalójában, hogy dicsérhessen téged a belőled táplálkozó? Szeretnél-e tisztaságot és romolhatatlanságot biztosítani ebben a világban, ebben az életben, melyről te is meg vagy győződve, hogy nagyon szennyes? Szeretnél-e egy lenni azok közül, kiket Isten magasztosít fel arra, hogy mások, embertársaid életének biztosabb célt és értelmet adj?” Félbeszakítom a tanítványt.

5). Szeretnék én is most egy becsületes, igaz feleletet adni, s Isten is hasonló elvárással van irántunk. Gondolom, nem tévedek, ha általánosítok, s azt a kijelentést teszem mindannyiatok nevében, hogy: „Bizony szeretnénk!” Ebben az esetben csak azt kell megkérdeznünk, hogy akkor mégis mi a nehézség, megakadályoz bennünket ebben valami? Semmi, csak esetleg annyi nehézségünk lehet, hogy rosszul sózunk!

6). A következőkben eligazításokat keresek, hogy miként adagolhatjuk helyesen a sót:

Beszédem elején arra kértelek, hogy próbáljatok odafigyelni három ízre, s nem került nehézségbe az sem, hogy ott érezzétek szátokban azokat. Most csak két szót mondok: isten és . Teljesen két, különböző kifejezés, más értelemmel és más ízzel. Arra figyeljünk, hogy ebben a sok ízben, a só mindig só marad. Nem így vagyunk azonban Istennel. Egyszer édes, máskor keserű, majd savanyú, majd epés. Itt van a rejtély, mert ugyanaz a szó más és más érzést ad a szájba, más indulatot a szívbe. Kérdezem: vajon ezért Isten a hibás? Vagy mi emberek, akik mindig édesen, kedvesen, kitartóan kellene kiejtenünk Isten nevét. Így kellene megtartanunk azt is, ami vele összeköt. Tagadhatatlanul így van ez, mert különbözőek vagyunk: az egyik fülében kedvesen cseng az isteni parancs, a másik kitartóan szidja, káromolja Istent, az édes Atyát.

7). Nem kérdezitek meg, hogy mit tesz a tanítvány, aki belekezdett a monológjába? Nem áll meg, hisz ő meggyőződéssel vallja, hogy élete egyetlen felvonás, csak elhalkult kissé. Lent a nézőtéren néhányan tapsolnak, mert tetszett nekik, amiről beszélt, ahogyan íz akart lenni mások életében. Kevesen azonban felkiáltottak a színtérre, hogy hazug! Két lehetőség tárulkozott ki előtte: vagy elhallgat örökre, s mást hagy tovább beszélni, vagy tovább dicséri Istenét, s igyekszik ezután is megtartani Isten mellett azokat, kiknek szájában a kenyér sokszor keserű, de az imádság szava mindig édes marad.

8). A Jézustanítvány nem tétovázik, úgy gondolja, hogy folytatja a szerepet, csendes imádságba kezd. Sok mindent elárul az a néhány mondat. Nem bántja szóval az istentagadót, imádkozik azokért, kik gyűlölik az embert, s csak annyit kér, hogy maradjon meg a hite, mely egy biztos kapocs föld és menny között.

9). Szeretett Testvéreim! Jézus követésének annyi félelmetes visszahúzó akadálya van, hogy sok nehézség árán sikerül megmaradnunk jó íznek ebben az életben. Amiként a mai tanítás arra figyelmeztetett bennünket, hogy a só ízesít és megóv a romlástól, egyben mától kötelességünké is vált – mint az apostoloknak -, hogy elsősorban magunkat, de embertársainkat is megóvjuk a szellemi- és erkölcsi romlástól, s naponként arra törekedjünk, hogy egyre kedvesebbek legyünk Isten és egymás előtt. Amennyiben hivatásunkban, vagy egyéni, családi életünkben hűtlenekké és haszontalanokká lettünk, mint értelmetlen dolgot kidobnak és eltaposnak bennünket. Így hát Isten akaratát, Jézus tanítását követnie csak annak lehet, aki hasonlóvá lesz az életnek, a dolgoknak értelmet adó sóhoz. Szigorú követelmény áll előttünk. A vagy- vagy kötelessége!Itt és most kell betöltenünk a jó ízt adó szerepet. Másként Isten nem tud segíteni az embereken, akár az ízét veszített són. Kidobják, és eltapossák az emberek. Vigyázzunk, mert az ízt adó sók és az eltaposók is egyaránt mi, az emberek vagyunk és lehetünk. Mi pedig egymást nem taposhatjuk el!

Gondolom, hogy ez a prédikáció, kérdéseket vetett fel arra vonatkozóan, hogy ki, mennyire tölti be só szerepét, s ugyanakkor hiszem azt is, hogy e mai istentisztelet is egy marék só lehet a többihez. Ámen.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s